OFOE | Nyomtatóbarát oldal: Mit nem teszek egy tanteremben? (6)
2011. december 4.
» Hozzászólások (0)
: Gyakorlat

Mit nem teszek egy tanteremben? (6)

6. Soha nem nézem le a gyerekeket

„Ha az ember hisz magában, nem becsül le másokat.”
Glee c. film

Minap barátom, kedves volt tanítványom, egy enyhe fokban értelmi sérült fiatalember látogatott meg, ahogy szokott. Beszélgettünk, nosztalgiáztunk: milyen volt és milyen lett az iskola. Kik szerették őket a tanárok közül és kik nem. Ő úgy fogalmazott, hogy mindig érezték, hogy kik nézik le őket és ellenkezőleg, kik veszik emberszámba a tanítványaikat.

A gyerekek a folyosón beszélgetnek, mikor osztályfőnökük megérkezik az órájára.

- Miért nem vagytok benn mackókáim? – kérdi a pedagógus és betessékeli őket az osztályba. Bizonyára fel sem tűnik neki, hogy a fiú, akinek hozzáért a vállához, hátához, megpróbált arrébb lépni, hogy elkerülje az érintést.

Tizenhat éves, nem biztos, hogy szüksége van erre az érintésre, még kevésbé a „mackókáim” megszólításra, mely állandóan elhangzott ennek a pedagógusnak a szájából. Biztos nem akart rosszat, a megszólítás akár kedves is lehetett volna – az alsó tagozaton, de nem továbbtanulás előtt álló nyolcadikos osztályban. Még akkor se, ha a gyerekek értelmi fogyatékos tanulók. Sokszor nagyon keskeny a határ az egészséges és az enyhe fokban értelmi sérült között. De ezeknek a gyerekeknek sokszor fejlettebb érzékeik vannak az érzelmek azonosítására, mint ép társaiknak és sokkal jobban ki is tudják mutatni érzéseiket – gondoljunk csak egy Down-szindrómás gyermek állandó boldog mosolyára és arra, ahogy kimondja leplezetlenül: szeretlek tanító néni!

(Persze az ellenkezője is gyakori: rengetegen képtelenek érzelmeik kimutatására – és ehhez még fogyatékosnak sem kell lenni!)

Milyen jó lenne, ha minden felnőtt tudomásul venné, hogy a gyerekek, igaz nem kis felnőttek, de nem szabad lekezelni őket! „Egyszerűen tudni kell, hogy a gyerek nem kis felnőtt, és a saját világa fényévekkel tisztább, mint a miénk.”1

Mindig furcsállottam a nagymamák, nagypapák, szülők és egyes kollégák gügyögését, ahogy kisebb gyermekekkel próbáltak kapcsolatot teremteni. Vajon miért gondolják, hogy egy óvodáskorú gyermeknek erre van szüksége? Nem tudom. Nincs is talán ezzel semmi baj akkor, amikor még a gyerek is a saját nyelvét használja, például gagyog. De mi szüksége van erre egy nagycsoportos óvodásnak? Vagy még inkább furcsa ennek előfordulása az iskolákban, ahol nem a „klasszikus” gügyögéssel találkozhatunk, hanem inkább olyan szófordulatokkal, nyelvi kontextusokkal, viselkedésformákkal – főleg idősebb kollégáink részéről, melyek teljességgel érthetetlenek. Azt gondolom, hogy arra utal leginkább, hogy a felnőtt megpróbál a gyerek szintjére „süllyedni”, és így kapcsolatot teremteni. Ám nem hiszem, hogy ez helyes lenne. Az így lenézett gyerekek többsége azonnal elhatárolódik ettől a felnőttől. Bár nem kis felnőttek, de higgyük el, hogy nagyon sok mindent megértenek, néha sokkal többet, mint mi. Vajon a gyerekek nem érzik meg sokkal hamarabb, hogy a szülők válni készülnek? Nem olvassák ki a közelgő bajt az apró nyomokból, eseményekből, mozzanatokból hamarabb, mint ahogy a szülők maguknak is megfogalmaznák? Dehogynem. Mennyi esetek ismerek, ahol a szülők a gyerekek érdekeire hivatkozva megpróbálták titkolni, leplezni a problémákat, miközben gyerekeik már régóta sejtették, hogy valami nem stimmel!

Az iskolában is hányszor előfordult, hogy a tantestület belső problémáiról a tanulók hamarabb tudtak, mint ahogy mi megfogalmaztuk volna?

–Miért nem szereti xx nénit a másik tanár néni?

–Honnan gondolod, hogy nem?

– Nem tudom, de láttam a múltkor, ahogy ránéz. Biztosan veszekedtek – mondja a kis autista fiúcska az udvaron és fejével odabök az említett pedagógusok felé, akik éppen beszélgetnek. Egymással. Nem mellesleg: igaza van. Tényleg nem szereti.

Kínosan ügyeltünk arra, hogy gyerekek sose hallják, amikor udvaron, folyosón ilyesmikről beszélgettünk. Ugyanakkor mindig tudták, hogy baj van.

A pedagógus, hatalmának teljes tudatában, „poénkodik”. Drága barátom – mondja – nézz csak körül a teremben! Nos, aki tudja a választ a kérdésre, emelje fel a kezét! Látod, mindenkinek fenn a keze. Tanultál te egyáltalán? Hogyan lehetsz akkor ennyire buta? Ha én ennyire tök lennék, akkor inkább keresnék egy másik iskolát magamnak!

A gyerek lehajtott fejjel, alig hallhatóan dünnyögte:

– Már választottam másikat.

A tanár elégedett mosollyal:

– Na, látod. Csak nem mondani kell, menni kell!”

A teljes megsemmisülés a teremben. A gyerek hallgat, a tanár „megnyerte” ezt a csatát is. Valóban győzött? Vagy elvesztett egy újabb gyereket, úgy, ahogy a többieket is régen, csak ők jobban tudnak alkalmazkodni, s bár utálják az említett embert, de megtanulták érzelmek nélkül tűrni óráról-órára a megismétlődő sértéseket, lenéző megjegyzéseket. Ezek a majdnem felnőtt középiskolások vajon mit gondolhatnak? Hogyan mennek ki az életbe – megtörve, megalázottan, daccal a szívükben mindenki iránt, vagy épp ellenkező hatást ért el ez az ember és kinevelt egy megalkuvásra kész és hajlandó fiatal sereget?

Sok kollégám gondolja, hogy a gyerek értük van: nekik hoz füzetet és nekik ír leckét és nekik is tanul. Ebben a folyamatban, mit ők ennyire szeretnek, a gyereknek nem lehet önálló véleménye, nem lehet szuverén egyéniség, hanem csak egy a sokból, akinek minden cselekedetét az kell, hogy meghatározza, mit kíván a pedagógus. Ehhez a gyerekeket meg kell törni, a gyenge és felfelé törekvő fácskákat derékban hajlítva kell a föld felé kikötni, nehogy nőjenek. Ehhez célszerű megalázni, mert a lehajtott fejű emberpalánták szemében akkor nem látszik a néma gyűlölet.

A tanár mondatai állandóan a „nem”- re, „nincs”- re támaszkodtak. A gyerekek bármit mondtak, vetettek fel, minden válaszban benne volt ez a két szó. „Most nem lehet, mert sok a dolgunk!”, „Nem gondolom, hogy most ezt kellene tenned, mindjárt beírok egy intőt!”, „Nincs igazad!” – hallatszott át folyamatosan a szomszédos teremben. Először mindig halkabban, majd egyre erősebb hangon. Ezt te nem tudhatod – mondja a fogyatékos gyermeknek, aki lehet, hogy valóban nem tudhatja, de ezért van ő. Ez lenne a dolga. Ehelyett, ha tekintélyét, amit szívós fegyelmezéssel próbált kialakítani, veszni látja, azonnal lebírja a gyerekeket. Véleményével aláz és lenéz.

Nem is érti, mikor óvatosan próbálom ezt tudtára adni beszélgetéseinkben, hogy amit tesz, az helytelen, mert elveszti a gyerekeket. A szeretetet sosem szerezte meg, de a kivívott vezetői pozíciója óráról-órára kisebb. Az osztály előbb-utóbb robbanni fog, lázadni és akkor vége. Teljesen hasztalan lesz a munkája, süket fülekre fog találni. Megalázni a gyereket nem szabad.

Középiskola. A „pedagógus” fensőbbsége teljes tudatában rendszeresen lebarmozza az osztályt, a lányokat lekurvázza. Minap, szerencsétlenségére, az egyik srác odahajolt óráján, hogy megnézze, megy-e a fűtés, mert nagyon fázott. A pedagógus azonnal lecsapott rá, közölte, hogy ő sosem figyel, semmit nem tud, adja oda az ellenőrzőjét, beír egy intőt. A gyereknek nem ez volt az első „ilyen” intője, tudta, hogy sok múlik azon, hogy ez a beírás bekerül-e.

–Nem adom – mondta dacosan, az indulattól nem gondolkodva.

– Akkor menj le az igazgatónőhöz és meséld el, hogy nem akartad odaadni az ellenőrzőt!

A fiú lement. Az igazgató meghallgatta az addigra már zokogó gyereket, próbálta nyugtatgatni, hasztalan. Tudta, hogy ennek a fiúnak szülei jöttek be panaszra egy ugyanilyen ügyben, tudta, hogy más szülők, sőt, a diákság is tiltakozott már a „pedagógus” lenéző, megalázó, igazságtalan stílusa, viselkedése miatt. Azt azonban nem tudta, hogy mi lehet a megoldás. Pedig olyan nyilvánvaló lenne. Az ilyeneknek nincs keresnivalójuk a pályán, ám egyáltalán nem könnyű megszabadulni tőlük.

Délután bejöttek ismét a szülők. A gyerek addigra – az igazgatónő tanácsára – megjárta az iskola pszichológusát is. Nem tudom, hogy mi lett a beszélgetés vége, gyanítom, hogy a „kolléga” továbbra is ott fog dolgozni, a gyerekek pedig továbbra is el fogják viselni a „barom”, „hülye” és egyéb jelzőket, mert az iskolában a pedagógus az úr.

A kölcsönös tisztelet alapja minden pedagógiai folyamatnak. Ezt a tiszteletet a gyerek adja meg bizalmával és ő is veszi el, ha csalatkozik. Nincs más dolgunk, mint megőrizni azzal, hogy emberként, kicsi emberként bánunk vele.

Leiner Károly

1Csepécz Szilvia riportja Levente Péterrel – Szlovákia, Új szó

--