OFOE | Nyomtatóbarát oldal: Csak pozitívan...
2011. február 8.
» Hozzászólások (8)
: Gyakorlat

18. esélyegyenlőségi napló

Csak pozitívan...

A történet múlt heti. De ismerős, ezelőtt tíz évvel is lejátszódhatott volna. És attól tartok tíz év múlva is megtörténhet még. Valahogy hozzuk, cipeljük, változás nélkül, egyre rosszabb állapotokat gerjesztve magunkban is, és bennük is.

Egy kísérleti programban hatvan gyerek számára készítünk részletes fejlesztési tervet a művészeti iskolában. Ennek része az is, hogy meginterjúvoljuk az általános iskolai tanítójukat, mi a véleményük a gyerekekről.

Az időpont délután négy óra, a napközi vége. A két fiú, akikről információt szeretnénk, kilenc évesek, mélyszegénységben, nagycsaládban élők, romák. Tudom, nem könnyű velük. Nekem sem, de működnek az alkotás által, egyre jobban, egyre sikeresebben.

Az érdeklődésre a tanító néniből folyik a panasz: agresszívak, állandóan kötözködnek, Nem figyelnek, nem lehet tőlük órát tartani. Sosem csinálnak hétvégén otthon házi feladatot, nem gyakorolnak semmit. Sosem hozzák be az osztálypénzt, még 100 Ft-ot sem lehet tőlük kicsikarni. Mindig füstszagúak. Sokszor piszkosak. A szüleik meg isznak. Hallja a többitől, hogy állandóan veszekednek másokkal. Hogy meg kellett volna buktatni őket. Hisz semmit se tudnak. Ezek miatt viszik el innen a gyerekeket. Azokat, akik normálisan élnek, tanulnak. Mert ezektől nem lehet tanulni, dolgozni, stb...

Igen, sok dolog igaz. Sok meg nem. Sok az előítéletekkel terhelt sztereotípia, ami sikeres védekezés az információszerzés helyett.

De mit lehet elvárni attól a gyerektől, aki ilyenkor telente nyolcadmagával osztozik egy szobán? Ebben a szobában csak az ágyak férnek el, abból se sok, itt még alszanak „lábtól” és „fejtől” is. Néha egész éjjel rettegésben. Mert az uzsora miatt állandó a fenyegetettség. És füstszagú. Hát persze. A rossz kályhákra állandóan rakni kell, hogy reggelre ne hűljön ki teljesen a szoba. Az egy napra elég famennyiséggel egész nap bajlódik a családfő. És a vizes, fagyott ágak sokszor füstölnek. De itt ez van. Itt nincs központi fűtés. És nincs fürdőszoba sem. A hat-hét gyereket az utcai kútról hozott vízzel kellene esténként megfürdetni, persze előtte megmelegíteni a vizet, azon a bizonyos füstölő kályhán. Ha csak fél órát szánunk egy gyerekre, az is három és fél óra esténként. És akkor még nem beszéltünk a hajmosásról. És igen, nehezen szárad a ruha is. Hat gyerekre kézzel kimosni, kicsavarni, megszárítani... Nem egyszerű.

Innen tényleg nem megy osztálypénz. A jövedelmek a hónap feléig tartanak ki. Utána már az élelem is gond. Mindenhol hatalmas az áramtartozás. Van, ahol ki is kapcsolják, és sötétben telnek az esték. Itt csakugyan nehéz olvasást gyakorolni.

És az említett két gyerek szüleit még sosem láttam részegen. Hogy veszekednek? Ki nem veszekszik a nyomorban a másikkal? Igen, veszekszenek, képesek ordibálni egyetlen karnyi vastag akácnövésen is. Mert e tehetetlenség, és a „nincs” ezt szüli. A túlélés törvényeibe szocializálódó gyerekek agresszívak lesznek.

De ez a tanító nénit nem érdekli. Nem nézi meg, nem megy utána, nem gondol bele. Ez nem dolga. Az iskola falain belül pedig ennyit tapasztal.

Így nem is csodálkozom túlságosan, mikor a kérdésre, hogy milyen jó tulajdonságokat tudni mondani a gyerekekről, kikel magából: ezeknek nincs! Ezeknek nincs jó tulajdonságuk!

Nem jól van így. Így csak asszisztálunk mindannyian a nyomor újratermeléséhez. Miközben megnyugtatjuk a lelkiismeretünket, hogy mi pedagógusok mindent megtettünk.

L. Ritók Nóra

--