OFOE | Nyomtatóbarát oldal: Az elveszett gyerekek országa - Könyvbemutató a Tűzraktérben
2011. február 7.
» Hozzászólások (2)
: Háttér

Az elveszett gyerekek országa

Könyvbemutató a Tűzraktérben

Az Underground Kiadó és az Osztályfőnökök Országos Egyesülete szeretettel meghív minden érdeklődőt Leiner Károly (Zöld Béka Tanár Úr) könyvének ünnepélyes bemutatójára, amit február 11-én 16.30-tól tartunk a Tűzraktérben (Budapest, VI. Hegedű u. 3.).

Ajánló Leiner Károly könyvéhez

„marnak, hogy vonítsak,
mosolygok – s vonítnak;
fenséges fölénnyel látom
gyönyörű fölfalatásom.”

(Farkas Árpád: Dózsa-arc)

Egyszer Móka János egy naprendszerrel illusztrálta az iskolát. Középen, a Nap helyén kellene lenniük a gyerekeknek, körülöttük, a bolygók pályáján a gondoskodás, elfogadás, szeretet, figyelem és a többiek foglalnának helyet. A valóság viszont nem ez: a Nap helyén van az érdek (politikai, pénzügyi), kijjebb a Fenntartó, a Hivatal, a Tudomány, az ideológiai nyomulás, szülői ambíciók, elektronikai lobbik stb., stb. Az Uránusz pályáján már megjelennek a terepen tanítók is a nyavalyáikkal, a gyerek meg kint van a Plutó helyén, ahol azért rendesen hideg van…

A magyar iskola nagyon beteg. Egyik fő baja, hogy minden fordítva van benne. Elvileg az iskola lenne a diákért, gyakorlatilag a diák van az iskoláért. Elvileg a cukorkák színe szerint csoportot szervező továbbképző tótumfaktum lenne a továbbképzendő tanárokért, gyakorlatilag a hétvégéjüket is feláldozó beterelt tanárok vannak a cukorkaszín szerint csoportot alkotó továbbképzés-vezető zsebéért. Elvileg a legelesettebbekre kellene a legtöbb figyelem, gyakorlatilag őrajtuk lehet a legtöbbet spórolni. Elvileg a szakma legjobbjait kellene a tenyerén hordoznia a rendszernek, gyakorlatilag ők számítanak a posványt megzavaró renitens alaknak.

Egyáltalán hogy lehet ilyen helyzetben még iskoláról beszélni? Hát úgy, hogy bármilyen irreális, még mindig vannak emberek az oktatásügyben. Mert például az én tanárimban is csupa olyan embert látok, aki akar valamit. Gyakran nem értjük, mi történik velünk. Nem akarjuk elhinni, hogy nehézséget okozhat két egyjegyű szám összeadása. Egy tőmondat megértése. Morgunk, idegeskedünk, depresszióba esünk, de akarunk. És látom volt tanítványaimat is. Egyikük utazó gyógypedagógusként végtelen derűvel beszél a kazánházakban, folyosókon, szertárakban, öltözőkben megtartott fejlesztő foglalkozásairól, a másik a „komoly vezetőkkel” végzett munkája mellett a börtönbe is bejár szabadulásra felkészíteni, a harmadik teljes megszállottsággal veti bele magát a tiszamenti falvak szegényei közé. Látom távolról ismert kollégáimat az ország különböző pontjain: ki művésztanárként járja a nyomortelepeket, megrendítő tudósításokban számol be róluk, ki családsegítőben dolgozik, ki egy „elitgimnáziumot” hagyott ott az elesettek kedvéért.

Leiner Károly egyike azoknak, akik miatt van még iskola.

Könyve komoly látlelet a magyar iskola nyomorúságáról. Egyszerre látjuk benne a személyes pályát, a gyerekek sorsát, az iskolaügy hazugságait, látunk benne módszertant, lehetséges stratégiákat.

Látjuk a személyes pályát: a gyerekkori indíttatást, a kezdő tanár „ide nekem az oroszlánt is” hozzáállását, a pályamódosítást az új megtanulnivalókkal, az ostoba harcot az ostobákkal, a kicsi megkeseredést és az ebből kimászni akaró újrakezdéseket.
Látunk gyereksorsokat: talán egyszer a magyar pedagógiai közélet rádöbben, hogy ilyenek is vannak...
Látjuk a mindent tönkretevő mechanizmust, a korlátoltságot, az egyéni érdekek munkát zsibbasztó erejét.
Látunk egy lehetséges megoldást közösségépítésre, integrációra.

És látjuk az egyetlen lázadási lehetőséget: a munkát, a mosolygást, a minőséget. Hogy csak azért is. Hogy akkor is szabad leszek. Autonóm. Én is, de tanítványaim is. Nehogy már a senkiktől tegyem függővé igényességemet.

Hadd vonítsanak ők, még ha azt hiszik is, hogy ők falnak fel minket.

Achs Károly