OFOE | Nyomtatóbarát oldal: „Minimális erőfeszítéssel a lehető legtöbb pontot szerezni”
2010. június 10.
» Hozzászólások (12)
: Elmélet

Szalay Luca

„Minimális erőfeszítéssel a lehető legtöbb pontot szerezni”

Egy, a felsőoktatással foglalkozó levelezőlistán az elmúlt héten heves vita folyt a fiatalok általános műveltségének hiányosságairól. E levelezés része Szalay Luca személyes tapasztalatokra (is) épülő, a közoktatási rendszer funkciózavarairól és ennek a diákokra gyakorolt hatásáról szóló írása, amelyet – hozzájárulásával – közzé teszünk.

Saját tanári és anyai tapasztalataim egybevágnak a tekintetben, hogy a közoktatás jelenlegi, lényegében csak kimenet-szabályozásra épített értékelési és minőségbiztosítási rendszere teljesítmény-visszatartó hatású. Mivel iker fiaim és gyerekkori barátjuk három különböző, a legjobbak között jegyzett budapesti belvárosi (elit) gimnáziumba  jártak, s kiterjedt iskolai baráti körük minden tagja gyakran volt  nálunk, volt módomban megismerni azt, hogyan gondolkoznak ezek a  fiatalok a tanulásról, érettségiről, felvételiről. Ők ezt a kérdést intelligens emberek módjára optimalizálási jellegű komplex problémamegoldási feladatként közelítették. Azaz azt vizsgálták, hogyan lehet minimális energiabefektetéssel a lehető legtöbb pontot  szerezni. Márpedig a jelenlegi érettségi és felvételi rendszer erre számos (munkakerülési) lehetőséget teremt. Ugyanezt tapasztaltam a patinás szakközépiskola általam tanított elit osztályában is. Okos gyerekeink tehát egyszerűen élnek a tálcán kínált kibúvókkal. (Fiaim  baráti köréből természetesen mindenkit felvettek, hárman vannak  közülük orvosi egyetemen, ketten a Corvinuson, sokan a BME-n.)

Saját tulajdon gyermekem szépen, türelmesen elmagyarázta nekem már  zsenge 11. osztályos korában, hogy teljesen fölösleges neki  történelemből emelt szintű érettségit tennie, mert az angol felsőfokú  nyelvvizsgát sokkal kevesebb tanulással le tudja tenni. A középszintű történelem érettségire viszont egyáltalán nem kell tanulnia, így összpontosíthat az emelt szintű matematikára (bár ebbe se szakadt bele). És így is történt, minden a tervei szerint, föl is vették a Corvinusra  (ahol ismét csak minimális energiabefektetéssel jó átlagot ért el az első félévben). Mindezt úgy, hogy magyart, pláne fizikát, németet meg más tantárgyakat a gimnázium utolsó éveiben szinte egyáltalán nem vagy csak az abszolút szükséges mennyiségben tanult (saját bevallása alapján, ami miatt nem is szégyenkezik). Lehet azt mondani, hogy ez azén személyes kudarcom is, de úgy gondolom, nem egyedül rajtam múlt.

Ez az elhibázott érettségi és felvételi rendszer a mai ifjúságot a jelenlegi sajátos társadalmi értékrend mihamarabbi átvételére ösztönzi. Eszerint az egyének számára elérhető társadalmi-anyagi megbecsülés nem teljesítményarányos. Illúzió abba ringatni magunkat, hogy ennek ellenére a fiatalok majd megértik, hogy hosszú távon elégedett és boldog ember csak az lehet, aki talál magának olyan munkát és feladatokat, amit képes nagyon jó minőségben, megbízhatóan és kitartóan, másokért is dolgozva végezni, miközben ő maga is harmonikus, teljes életet él. Ez utóbbihoz kellene az alapműveltség, az előbbiekhez pedig a kitartó munkával megszerzett szakmai tudás, a mások igényeire is tekintettel lévő, empatikus hozzáállás. Hogyan is értenék meg, hogy a társadalomtól és a családjuktól kapott lehetőségeket saját elemi érdekük és egyben erkölcsi kötelességük is kihasználni, ha minden közvetlen tapasztalatuk ellentmond ennek?

A közoktatás és a felsőoktatás tömegesítése politikai akarat volt, mert a statisztikák azt mutatták, hogy minél képzettebb valaki, annál  könnyebben talál munkát. A nagy tévedés nézetem szerint az volt, hogy az érettségivel rendelkezők és a felsőoktatásba felvettek számát adminisztratív eszközökkel növelték meg, mert így volt a legegyszerűbb. Ha kellően alacsonyra teszem a lécet, akkor sokan fogják átugorni (vagy inkább átlépni). A tragédia mindemellett az, hogy hiába szoktattunk le egy egész generációt arról, hogy kitartóan komoly erőfeszítéseket tegyen egy induló szellemi tőke megszerzéséhez,a leszakadó régiók többgenerációs munkanélküli családjaiba született fiataloknak ez sem adta meg az igazi kitörési esélyt.

Úgy gondolom, hogy a sürgős és meghatározó jelentőségű oktatáspolitikai döntések meghozatala előtt konszenzusra kellene jutni minimum két egyszerű tételben. Az egyik az, hogy legalább az  oktatásban próbáljunk meg teljesítményarányos értékelést bevezetni,  ezzel kitartó erőfeszítésekre, az adottságaik és a lehetőségeik maximális (vagy legalábbis nagyobb mértékű) kihasználására ösztönözve  a fiatalokat. A másik vesszőparipám az, hogy világnézettől és  politikai hovatartozástól függetlenül fogadjuk el, mint közös erkölcsi  alapvetést a következőt (Weöres Sándor és a Kaláka együttes után  szabadon): Egyetlen parancs van, a többi csak tanács: úgy élj, hogy mindenek javára válj... Szerintem ennyivel már lehetne valamit kezdeni a svihákság és az önzés ellenében.