OFOE | Nyomtatóbarát oldal: Legyen közösségi élet az iskolában!
2010. február 18.
» Hozzászólások (1)
: Gyakorlat

Gergely Ábel

Legyen közösségi élet az iskolában!

„Az iskolai közösségteremtő alkalmak sok helyütt megszűntek” – olvashatjuk a Bölcsek tanácsa tanulmányában. Ennek a kétségtelen ténynek az okait hosszan sorolhatnánk, kétségtelen azonban, hogy ezt a fájó hiányt a diákok is érzik.

Az iskolában folyamatos téma, hogy miképp építhetnénk ki jó közösséget mind osztály-, mind iskolai szinten. Ám az elméletileg ezzel a témával mélyebben foglalkozó tanárokat látszólag egyáltalán nem foglalkoztatja a kérdés, vagy csak simán tehetetlenek. Mindig irigykedve hallgatom öcsémet, mikor beszámol aznapi tanítás utáni futballmérkőzéséről egy másik osztály csapatával. És mi kell ennek a megszervezéséhez? Egyetlenegy tanár, aki szívesen áldoz egy, esetleg másfél órát hetente szabadidejéből, és bent marad a tanulókkal a tornateremben. Igazából nem értem, hogy miért bonyolítják az iskolai programok megszervezését, ha ennyi az összes teendő.

Régi szép idők

Az általános iskolámban nem volt olyan vészes a helyzet, mint ahová most járok. Minden héten egyszer bent lehetett maradni két órát focizni. A testnevelő szívesen ügyelt ránk, gyakran be is állt játszani. Emellett a napközi valamiféle társasági életet nyújtott a bent maradó diákok számára. Egyébként nálunk elég sokan jártak ide, és mindezt nem kényszerből tették. Így könnyedén kialakulhatott például egy olyan osztályközösség, amit máig visszasírok.

Majd elmentem egy gimnáziumba, és pár hónap múlva hihetetlen ürességet éreztem. Szinte egyáltalán nem voltak (és ma sincsenek) ilyen és ehhez hasonló, szabadon választható, iskolán kívüli lehetőségek. Az természetes, hogy napközit ekkora gyerekeknek már nem szerveznek, viszont szerintem annak is természetesnek kéne lennie, hogy ezt a hiányt megpróbálják pótolni valamivel.

A tanári kart nem érdekli?

Hamar sikerült realizálnom, hogy ha nem teszek semmit annak érdekében, hogy legyenek iskolán kívüli programok, akkor nem is lesznek. Ennek ellenére sokáig tétlenül ültem és vártam, hátha. Gyakran DÖK-ön is felszólaltam, de szavaim süket fülekre találtak. Ezek után megpróbáltam magam akcióba lépni, és megszervezni a dolgot, azonban mintha a tanárok nem is akarták volna, hogy sikerrel járjak küldetésemben. Olyan passzív ellenállásba ütköztem, ami teljesen elkeserített. Egy ideig letettem a dologról, mert sok más teendőm akadt, és emellett meguntam, hogy rengeteg szünetem értelmetlen szervezkedéssel ment el.

Később aztán megpróbálkoztam még egyszer az üggyel, de másodszor is mind hiába. Ezek fényében felmerül a jó kérdés: miért szorgalmazzák a tanárok a tanítás utáni iskolai programok szervezését, ha igazából egyikőjük sem szeretne benne részt venni rajta? Ha a tanárok így viszonyulnak az intézményhez, akkor valószínűleg a diákok sem fognak másképp.

A probléma gyökere

Amikor a tanárok néhanapján összehoznak egy programot, azt is elfuserálják. Például ott volt nálunk a sportnap, ami szerintem eszméletlen jó kezdeményezés. Hogy lehet mégis az egészet tökéletesen élvezhetetlenné tenni? Elmondom.

Úgy kezdődik, hogy az iskola összes tanulója kötelező (ez itt a kulcsszó egyébként) bemelegítést végez. Nem tudom, ki volt a tanárok közül, aki ezt kiötlötte, de szörnyen idétlenül hat, amikor egy olyan pedagógus próbálja megmutatni az adott feladat kivitelezését, akin látszik, hogy egész életében fel volt mentve testnevelésből. Sebaj, azért túléljük ezt a megpróbáltatást.

Csakhogy ezzel még koránt sincs vége a sportnap módszeres tönkretételének, ugyanis megszabják, hogy melyik osztályból ki mikor mit és hova megy sportolni. Így a nap végén a diákok nagy része nem elégedett mosollyal távozik az intézményből, hanem vicsorogva menekül. Mi lenne, ha legalább akkor azt csinálhatnánk, amit akarunk, amikor elvileg az a cél, hogy jól érezzük magunkat? Azért ezek mellett mindenképp dicséretet érdemel a tanári kar. Legalább megpróbálták.

A probléma hatása

Szerintem az órai rendetlenkedések igen nagy része azért történik, mert a diákok iskolán kívül nem töltenek elég időt együtt. Sokan csak itt látják egymást egyáltalán. Délután a legtöbben egyből hazamennek, mert tanulniuk kell, lusták programot csinálni, vagy éppen az ezek miatt kialakult partnerhiány miatt. Ennek az a következménye, hogy a tanuló az iskolában akarja megbeszélni a problémáit, vagy csak simán szórakozni a haverokkal. Ez önmagában nem lenne probléma, ha szünetben ezt meg tudnák oldani. Szerintem senkinek nem kell hosszan bizonygatnom, hogy egy nap jó esetben egy óra (ha összeszámoljuk a szüneteket, majd kivonjuk ebből azt az időt, amit a gyerekek tanulással és előkészüléssel töltenek) aligha elég szociális szükségleteink kielégítésére. Így hát marad az óra közbeni dumálás, néha rendbontás.

A tanítás megzavarása azonban még mindig eltörpül a mellett a probléma mellett, hogy az osztályközösség vagy nagyon lassan, vagy egyáltalán nem is alakul ki. Márpedig ahhoz, hogy valaki jól érezze magát a suliban, szerintem ez a legszükségesebb.

A megoldás?

Először is jó lenne látni valamilyenfajta törekvést a tanárok részéről arra, hogy legyen közösségi élet az iskolában. Többek között én is azonnal segítenék a szervezésben, ha látnám, hogy történik valami. Viszont egymagában egy ilyet nem tud megcsinálni egy diák. Főleg azért, mert rá nem hallgat úgy a többi tanuló, mint egy őket tanító pedagógusra, akit már komoly tisztelet övez, és ennek következtében a szava mindenki számára garancia arra, hogy amit hirdet, meg is fog történni.

Másodszor, ha már tényleg programokat szervez a tanári kar, jó lenne, ha megkérdeznék a diákokat is, hogy erről-arról mi a véleményük. Elméletileg a DÖK dolga lenne, hogy ez a közvetítés megtörténjen a két fél között, ám a szervezet sajnálatos módon nem működik az elvárásoknak megfelelően (szerintem ennek is a bizalomhiány az oka). Így véleményem szerint az osztályfőnököknek kellene vállalni azt a feladatot, hogy továbbítsák a diákság kívánságait az igazgató vagy a mindenkori – úgymond – „szervező” tanár felé. Ám ha ez nem történik meg, még akkor is meg lehet kérdezni néhány diák véleményét. Szerintem ez nem nagy olyan nagy dolog.

Összességében a tanárok nem csak a saját, de kollégáik és diákjaik életét is megkönnyítenék, és talán némileg megszépítenék azzal, ha egy egészen kicsi időt szánnának erre. Nekem személy szerint, mivel az általános iskolában volt lehetőségem délutáni programokban részt venni, nagyon hiányzik, hogy ez a jelenlegi iskolámban nem létezik. És talán nem csupán én vagyok így ezzel.