OFOE | Nyomtatóbarát oldal: Kerékpárral az Alpokban
2009. október 27.
» Hozzászólások (1)
: Elmélet

Szávai István

Kerékpárral az Alpokban

Első bicikliélményem:

Nyolcéves lehettem, amikor megkaptam első biciklimet, és ráérezve a ritmusra, olyan sebességgel száguldtam végig az utcán, amilyet azelőtt még soha nem tapasztaltam meg, ráadásul ehhez alig kellett erőlködnöm, a bicikli szinte magától repült. Könnyed gyorsaság, sebesség, a távolság legyőzése. Elemi örömök.

Aztán egyre messzebb jutottam otthonról, többnyire csapatban, fürdeni mentünk át Csanádapácára, Gyulára, Békéscsabára. Lassan ismerőssé vált minden ház, minden bokor, kitolódott az otthonosság határa. Noha ez azért korlátozott otthonosság volt, hisz egy középiskolás már tudta, hogy nincs igazán itthon a honban.

Amikor az úttörőszövetség meghirdette a biciklis táborokat, megszervezik a szálláshelyeket, ebédeket, fizetünk valami minimális összeget, és mehetünk, minden más rajtunk múlik, természetesen nekivágtam az osztályaimmal.

Az úttörő biciklitúra jellemzői: sokan megyünk egymás mögött, egyszerre, egy helyre, nem cipelünk polifomot, hátizsákot, mert lesz helyben; ha odaérünk, jókat játszunk, beszélgetünk, majd elalszunk egy teremben mindahányan, nem szétválasztva a fiú-lány szobára a csoportot, elkerülve ezzel a fiú-lány szoba hangulatát, kihúzva ezzel a sajátos csoporthelyzet egyik lehetséges méregfogát. A nyakunkban pedig – ó, rettenet! – piros nyakkendő.

Később a linómetsző táborok jöttek, nagy élményekkel, és persze végig némi szorongással, csak épségben megússzuk ezt az évet is.

A linómetsző tábor hasonló, csak szinte soha nem megy együtt az egész csoport (túlságosan eltér a túrázók életkora, sebessége, tehát inkább kisebb csoportokat alkotunk, a metsző napokon pedig eleve két-három fős csoportokban megyünk különböző helyekre). Ha pedig odaértünk, akkor a játékok, linómetszés, rajzolás jön, többnyire a helybéli gyerekekkel együtt.

Aztán a testnevelés tagozatos iskolából átmentem a művészeti iskolába, alsós csoportokat tanítottam, a régi metszőkörösök kijárták az iskoláikat, abbamaradtak a biciklitúrák.

Míg egy baráti házaspár meg nem kért: nézzek már rá időnként a kertjükre, szedjem le a termést, legyen valami mozgás a hétvégi ház körül, hátha kevesebb lesz a betörés. Nekik nincs rá idejük. A kert tizenegy km-re van, ez bizony napi-kétnapi huszonkét km bicajozást jelent, a lehető leggyorsabban, mert az időt mindig úgy kell ellopni valahonnan.

Nyár elején aztán kiderült, hogy képes vagyok két nap alatt hazabiciklizni Bécsből Szolnokra, mert engedtem Nagy Katáék unszolásának, és segítettem nekik Rajkától Bécsig navigálni a művészeti iskola továbbképzős csoportját. Innen aztán ők a Fertő tó felé vették az irányt, de oda már nem mentem velük, hazatekertem.

Megtetszett a műfaj. Végül is miért ne engedhetnék meg magamnak egy hetet egy teljesen szabad, felelőtlen bicajozásra. Miért ne tágíthatnám tovább az otthonosság határait?

Meghirdettem hát egy Szolnok-Velence túrát. Volt pár jelentkező a régi metszőkörösök közül, végül csak hárman vágtunk neki az útnak.

Terveim szerint szélcsendben, síkságon 26-28 km/órával megyünk, szépen egymásra ragadva, váltott vezetéssel. Ellenszélben, emelkedőn ésszerű mértékben visszaveszünk, 10% fölött akár 3-4 km/ó-ig. A tervezett napi adag átlagosan 200 km, vagyis a reggeli-vacsora (kenyér, kolbász, szalonna, tubusban tárolt méz, margarin stb.), ebéd (többnyire turistagázon forralt, vízbe szórt tasakos gulyás és egyéb leves) fél-fél óráit, az időnkénti szeder- (szamóca-, áfonya-, körte-, alma- stb.) eszegetést, vízvételezést leszámítva reggel hattól este kilencig nyeregben ülünk. Éjszaka alvás, ahol lehet, bokrok alatt, hálózsákban, sátrat csak esőben verünk. Ha nincs erdei hálóhely, bekéredzkedünk valami kertbe.

A biciklitúrák jellemző képe: mivel hajnalban indulunk a vonattal, egy kicsit még ráalszom az éjszakára a biciklivagonban.

Úgy is történt minden, ahogy terveztük, kivéve két sérülést: az egyik fiú meghúzta a combját egy emelkedőn, a másik hanyatt esett a tengerparti sziklákon, így hát Trieszttől vissza kellett fordulnunk.

Persze azért nem fogok évente útra kelni, elég a tudat, hogy képes lennék eljutni bárhová Európában. De azért még valamit meg kellene csinálni. Felmenni a tetejére. Már ameddig biciklivel fel lehet menni.

Mondják, hogy a Grossglockner hágó! Az, igen! Oda készülődök tehát, de egy miskolci bicajos a túrakerékpár topicról (Cobranco) jobbat ajánl. Négy nap alatt négy hágó, köztük az egyik legmagasabb, a Furkapass. 2400 méter! Nekem ugyan egy is elég lenne, ráadásul ő autóval akar eljutni Lichtensteinig, ami nekem kissé sportszerűtlen, de cserébe 650 km tömény bicikliélményt ígér. Na, akkor menjünk.

Ide kellene feljutni. Nyolcegynéhány kilométer fontolva haladás.

Gyakorlott, régi túrakerekes, minden ennivalót itthonról visz, a sebessége síkságon kissé az enyém alatt van, szóval én is megpakolom magam, a 15 kilós csomag 25-re nő. Ebből négy kiló persze a kalciumos tablettával dúsított víz, de ezen nem lehet spórolni. Ha kiszáradok, jön az izomfájás. A biciklista legfőbb problémája a vízutánpótlás megszervezése, hisz egy meleg napon 10-12 litert is megiszunk-kiizzadunk.

Túratársam a szelvényvagdosók közül való, nincs főnöke, akitől el kellene kéredzkednie. Mentünk egy próbautat, Szlovákiában megjártunk egy ezer méter magas hágót, láttuk, menni fog ez. (Elég szomorú lenne, ha egy nyugdíj előtt álló tanár nem tudna alkalmazkodni majdnem bárkihez.) Megegyeztünk abban, hogy kivárjuk a jó időt. Teltek a napok, elfogyott a türelmünk, elindultunk a bizonytalan előrejelzésre.

Este pakoltuk meg az autót. „Jobb éjszaka odamenni, kisebb a forgalom, meg legalább tudunk aludni az első éjszaka!” Nekem ugyan más a taktikám, első nap menni kell 250 km-t, és akkor már nem probléma az alvás, de legyen úgy! Átmentünk egy erős fronton, szél, eső, mint megtudtuk Innsbruck környékét katasztrófa sújtotta területté nyilvánították. Kis szundítás hajnal felé egy pihenőben, délelőtt kilenc körül értünk Vaduz Schaan városrészébe. A Google maps segítségével előre megterveztem az útvonalat, kinyomtattam a térképeket, többnyire nem volt szükség rájuk, Cobranco már szinte mindenütt járt. A légi felvételek alapján jártuk sorra a parkolókat. Az állomásnál találtuk az első ingyeneset. A közelben egy postás pakolt az autójából, megkérdeztem, itt hagyhatjuk-e hat napra az autót. Nem probléma mondta, de tud egy még jobbat. Ha megvárjuk, míg végez, elvezet bennünket az Industrihoz. Valami német gyár óriás parkolójába érkeztünk. Szombat lévén, három autó ácsorgott a széleken. Mutatta, hogy álljunk be egy fa alá legbelül, aztán jó bicajozást kívánt. Egy kutyasétáltató hölgy is megerősítette, hogy nyugodtan ott maradhat az autónk hat napra, nem okoz problémát.

A jármű és felszerelése

Kipakoltunk, felszereltünk, elindultunk a Rajna gátján. Az idő csendes, szürkés, néha kis csepergés, enyhe szembeszél, lassan felszakadozó felhőzet. Eleinte magunkban mentünk, néhány futó, sétáló, aztán, kezdtek jönni a biciklisták is. Az idő is kezdett tisztulni. Viszont nagyon nehéz volt sátorhelyet találni, mert vagy házak voltak az út szélén, vagy rögtön emelkedni kezdett a hegy. Végül sötétedés előtt találtunk egy alkalmas lapos, rejtett erdőrészt. Másnap aztán jött a Szent-Bernát hágó, tele biciklistákkal, motorosokkal, autósokkal, gyalogtúrázókkal, több száz ember, és mintha mindenki ismerne mindenkit, köszöngetnek: Salut, Tschüs, Ahoy, Hy… És persze a hihetetlenül kulturált közlekedés, hat nap alatt kétszer láttunk „ügyesen kivágó” autóst.

Az Alpok meg… Reggel elindulunk a mediterráneumból, pálmafák alól, alagutakon át haladunk, hatalmas sziklafalak mellett, aztán ahogy emelkedünk, feltűnnek a kőpalás háztetők, egyre gyérül a növényzet, feltűnnek az első hófoltok. Szerencsére az idő végig kitűnő, egy éjszakai vihart leszámítva, ragyogó napsütésben, pólóban bicajozunk a hófoltok mellett.

A hágó tetején

Feltűnt néhány háromezres csúcs, és ugye, a Föld gömbölyű, ahogy szétnézek, olyan, mintha a tetején lennék. Mintha magasabban lennék. Vajon a régiek is érezték ezt a görbületet, vagy én is csak azért érzem, mert tudom? Legurulás előtt jól beöltöztünk, mert lefelé nem fűt az izomkályha, a szél viszont ötvennel süvít. A gurulás vége Locarno, fürdés a tóban. És innentől sorolhatóak lennének az élmények, ha nem évkezdés lenne, bevásárlás, adminisztráció, induló órák…

Költségek: benzinköltség autópályadíjak fele: 20 000 Ft. Szükséges egyéb költség: 1 kg kenyér 600 Ft, ajándék csokik, sajt vásárlása az utolsó napon 4000 Ft. A sajt sajnos pálpusztai jellegűnek bizonyult, Cobrancónál landolt. Részben szükséges költség: 1-1 pohár sör fogyasztása, (mert kértem mellé két-két liter csapvizet) 1600 Ft. Luxus kiadások: gyümölcsök, csoki, gyümölcsjoghurt 2000 Ft.

Összességében mentünk hatszázvalahány kilométert. Fizikailag nem volt túlságosan megerőltető, csak arra kellett ügyelnem, ne kezdjek el túltaposni az emelkedőkön. Ha az embernek van türelme óránként négy kilométerrel mászni a meredeken, akkor nagyjából olyan érzés, mint erős ellenszélben menni az Alföldön. Az egyik emelkedőn egy hetvenöt éves finn öregúr telepedett le mellénk, ahogy reggeliztünk, járt Magyarországon is, megismerte a nyelvet. Egy darabig mentem vele az emelkedőn is, igaz, kisebb volt a csomagja, de hogy ilyen idősen is tud menni egy jó tempót, ez megnyugtatott. Ha vigyáz magára az ember, úgy tűnik, a nyugdíjas évekre is marad túráznivaló.

A hetvenöt éves finn úr. Hány tizenegynéhány évem is van addig?

Jövőre megpróbálkozom egy Nagykanizsa–Trieszt–francia óceánpart úttal, ha valakinek van kedve jönni, kezdheti a fizikai felkészülést.

Hogy van-e értelme? Egy hozadéka biztosan volt az útnak. Eddig időnként napokig hezitáltam, míg belekezdtem valami reménytelennek tűnő munkába. Most, hogy felnéztem a tízegynéhány kilométeres hegyoldalakon kúszó utakra, és feljutottam, lassú, konok pedálozással, halogatás helyett rögtön belevágok.

Szávai István