OFOE | Nyomtatóbarát oldal: Deviáns fiatalokat nevelünk?
2009. február 6.
» Hozzászólások (1)
: Elmélet

Domokos Zsuzsa

Deviáns fiatalokat nevelünk?

Közösség, szellem, osztály

Banális igazság, hogy a középiskolai osztályokban a sokféle csoportos óra szétzilálja az osztályközösségeket. Szinte alig találkozik a harminc–harmincöt gimnazista más órákon, mint az osztályfőnökin. Ha szerencsés az osztály, és osztályfőnökük szaktanárként nem „bontásra ítélt tárgyakat” tanít, hanem például fizikát vagy történelmet, növeli a közvetlenebb kapcsolat, a jó beszélgetések esélyét. De ha például nyelvtanár, akkor osztályának csak harmadát látja szakóráin. Legszerencsésebb talán, aki magyart és történelmet oktat osztályában, mert akkor szinte biztos, hogy négy évig naponta találkozik mindenkivel, tehát valóban kialakíthat egy igazi osztályközösséget. Sajnos azonban ma már egyre kevesebb kolléga vállalja ezt a szép sikerekkel biztató tantárgyfelosztást, mivel tizenkettedikben képtelenség kijavítani a két kötelező érettségi vizsgatárgy sokoldalas dolgozatát határidőre.

Mintha az utóbbi évtizedben egyre kevésbé nevelnénk a középfokú tanintézetekben, pedig ebben a nagyon érzékeny életkorban a gyerekek még fogékonyak, sőt igénylik is egy általuk mértékadónak nevezett felnőtt „barátságát.” Miközben a világ is, társadalmunk is, a családok is egyre több kihívást zúdítanak a tinikre, gyakorlatilag senki nem beszélget velük. Egy tanítványom egyszer úgy fogalmazott, amikor meg mertem kérdezni, segített-e rajta, hogy iskolapszichológushoz küldtem, hogy „Még nem tudom. De végre legalább jól kibeszéltem magam.” Ezt én súlyos kritikaként éltem meg, hiszen én sem ültem be vele a szertárba „kifaggatni”, amikor rájöttem, szétszórtsága nem afféle mindennapi kimerültség lehet…

Beszélgettem persze az iskolapszichológussal is, aki arra buzdított, sokkal több csoportos órát rendezzek, mert az ilyen átlagos képességű gyerekek, mint ez a kislány, nagyon feleslegesnek érzik magukat a sok kitűnő között, és kiscsoportban jobban meg mernének szólalni, mint az osztály előtt. Ráadásul a közepeseknek semmilyen közösségi szerepet sem szánnak a tanárok. „Még szertárosnak is csak jó tanulót választotok!” – korholt. „Pedig minél szorgalmasabb egy gyerek, annál könnyebben lesznek pszichoszomatikus tünetei egy-egy dolgozat, kisvizsga előtt. Talán sokat segítene a nagy követelmények elé állított tanulóknak az is, ha legalább sportolnának valamit. Sajnos erre egyáltalán nem szánnak a délutáni idejükből egy órácskát sem. Nagy baj ez, mert a sportoló tanulóknak az önfegyelme is jobban fejlődik, ami sokat segít nekik a nehezebb, „feleltetős” napokon is. Még szerencsésebb, aki nem edzőteremben vezeti le a feszültségeit, hanem valami csoportos sportjátékban ügyes. Ennél jobban szocializáló, szinte a társas kapcsolatokat játszva elsajátító közeg ugyanis nem létezik…

Azt gondolom, ahol ilyen gyakori a lelki betegség egy átlagos gimnáziumban is, ott vagy a család, vagy az iskola, vagy mindkettő nagyon rosszul végzi a dolgát. Nemcsak arra kellene figyelnünk, ki és hol cigizik a szünetben! Szerintem ez a szokás is okozat, nem ok. A gyerekek végletesen magányosak lettek az utóbbi évtizedben. Számos ok mellett én most csak azt az egy szempontot emelem ki, hogy nincsenek már gyerekközösségek az iskolában. Hol tanuljanak így és miként önismeretet? Márpedig aki nem bízik önmagában és szorong, előbb-utóbb valamilyen deviancia alanya lesz!

Ezért is sajnálhatjuk, hogy nem jut idő, erő semmiféle közösségformáló (fotó, tánc, film) klubokra a középiskoláinkban. Ahol mégis van ilyen, többnyire egy-egy karizmatikus tanárszemélyiség önfeláldozó szabadidős tevékenysége, általában alacsony óradíj mellett. Igaz, akadnak még intézmények, ahol van téli sítábor, sőt nyáron is táboroztatják tanítványaikat. Azonban ezekre sajnos csak a tehetősebb családok gyerekeit tudják befizetni szülők. A táborozás sem épít ma már közösségeket, sőt a családok anyagi helyzete miatt szegregál, nem integrál!

Vita nincs!

A diákok is alkalmazkodtak az új körülményekhez, csoportokat, klikkeket alkotnak az osztályban, többnyire aszerint, ki hová jár szórakozni. Nem keverednek szívesen a más ízlésvilágú társaikkal. Nincs is igény az „osztályközösségre”, alig lehet rábeszélni őket, hogy válasszanak maguknak diák-önkormányzati képviselőket, tunyák, közönyösek saját iskolai „közügyeik” iránt is. Jellemző, hogy alig lehet összehozni az osztályt a szalagavató bálra kiválasztott tánc betanulására délután, mert az osztály fele valamilyen délutáni különórára van befizetve. Nincs közös céljuk, pláne példaképük; maga a szó is avíttas számukra, hogy „közösség”. Jól példázta ezt számomra, hogy a tizenkettedikesek még a szalagavató báljukról is elrohannak bulizni, ki-ki a maga által összehívott „baráti” körrel táncolt, nem az iskolatársaival szórakozott hajnalig.

Az utóbbi tanévekben tűnt fel, hogy már kiment divatból az órai vagy szünetbéli vita, még a fiúk közt sem szokás már világnézeti, tudományos vagy bármilyen kérdésen „összekülönbözni.” Aki nem egyező véleményt vall velük bármiben, azzal nem kommunikálnak, annak hátat fordítanak. Ez lett a „menő” viselkedés! Az ilyen individualista szemléletű osztályokat tanítani is másképp lehet. Ugyanis kérdezni, vitatkozni nem szeretnek. Nem azért, mert nincs véleményük, hanem azért, nehogy a jelentkező rossz válaszával rossz pontot szerezzen tanáránál. A tinik megfelelési kényszere sokunknak szembeötlő az elit gimnáziumokban. Márpedig a szervilis magatartás is társadalmi deviancia szerintem, nemcsak a lázadó magaviselet. Ezért is szoktam minden végzős osztályomban levetíteni Milos Forman Hair című filmjét. A gyerekek sokszor csodálkoztak már rám, hogy „Jé, a tanárnő korosztálya milyen bátor volt, mi meg még akkor sem merünk szólni, ha a tanár kifut az időből és még szünetben is diktál!” Remek dolgozatokat írtak nekem (vita helyett!) ezzel a címmel: „Vajon a konformista vagy a deviáns társadalmi csoportnak volt igaza és miért?”

Ebből az derült ki, hogy elméletben jól látják hogy vannak az életben helyzetek, amikor becsületesebb dolog lázadni, mint beilleszkedni, ám ezt a „forradalmi” viselkedést a mai valóságban elítélik. Számukra a hetvenes évek Amerikája pont annyira történelmi korszak, mint Napóleon Európája.

Talán azért is van így, mert ez a nemzedék már a képi anyanyelvet érti jobban, nem a verbálisat! Még a nyelvtan házit is szívesebben írnak, ha számítógépen róhatják a sorokat… Ezért szívesen bent is maradnak iskolában délután, akiknek nincs otthon gépük. Csakhogy hiába ülnek akárhányan délután a „számtech” teremben, mert itt nincs vagy alig van egymással kommunikáció, mindenki saját „karrierjét” építgeti, vagy saját ízlése szerinti zenével szórakozik. Csoportos feladatot adni itt nem tudok én sem… Szomorú, hogy egyre kevésbé segítenek a szünetben a lemaradóknak; nem tudtam őket rábeszélni, hogy legalább angolból alakítsanak ki tanulópárokat és lyukas órákon gyakoroljanak a gyengébbekkel. Elsők akartak lenni a nyelvből, nem riválisaikat támogatni!

Mi maradt így a kortárscsoport közösségi élményéből a mai fiataloknak? A rivalizálás, a ki kit győz le? Ez a mentalitás a társadalmi kohézióra éppen olyan veszélyes, mint a személyiség fejlődésére. A rendszerváltás idején alsó tagozatos nemzedék már nem járt kisiskolásként úttörőtáborba, nem járt középiskolásként kukoricát címerezni. És ezért ma talán joggal irigylik a szüleiket. Mert nemcsak diszkóban lehetett fiúkkal, lányokkal ismerkedni. Mert a közös nyári munka mellett életre szóló baráti kapcsolatok is születtek. A húszas évei elején tartó nemzedék ma egy nagy figyelmet kiváltott közvélemény-kutatásban egyenesen úgy fogalmazott, hogy a „családalapítás nem annyira érzelmi, mint inkább anyagi kérdés” (Pillák Péter felmérése Mobilitás Ifjúsági Szolgálat, Szociálpolitikai és Munkaügyi Intézet, 2009). Az is ijesztő és jellemző, hogy bajban a kiutat e felmérés szerint csakis önmaguktól remélnek, nem bíznak semmilyen szinten a társadalmi szolidaritásban, semmi jóban.

Pedagógus szerep vagy szereptévesztés?

Antiszociális, individualista korosztályt neveltünk. Mi, pedagógusok? Azért ne vegyünk mindent magunkra! Ne engedjük, hogy minden társadalmi gondot és bajt, amelyet sem a család, sem a társadalom nem képes megtanítani, a tanárokra hárítson a társadalom! A szülők helyett nem olvashatunk esti mesét az ovisoknak, hogy majdan képezhetők legyenek írásból, olvasásból. A felelős szerkesztő helyett nem vehetjük le a televízió délutáni, koraesti műsoraiból a lélekromboló filmeket. A társadalmi elit helyett nem mutathatunk példát a nem kirekesztő, intelligens vitakultúrára. Annál is kevésbé tehetnénk ezt, mert ebben az elszegényített – ezért elanyagiasodott – társadalomban tekintélyünket vesztett tanárok a szülők előtt sokkal inkább bűnbakok, mint partnerek ma már. Sajnos nevelni, közösséget, lelket formálni csak az képes, akinek ehhez kellő társadalmi presztízs adatik. Nem véletlen, hogy minden sikeres, fellendülő gazdaságú országban, az „ázsiai kis tigrisektől” Finnországig kiemelt fizetéssel csalogatták a pedagógusi pályára az évfolyamok legkitűnőbb tanulóit.

Mégis, mindezek ellenére ennek a kifárasztott, megalázott, alábecsült pedagógus társadalomnak kell elgondolkodni ezeken a súlyos nevelési, társadalmi kérdéseken is. Hogy mit tehetnénk az antiszociálissá váló fiatalok jobb jövője érdekében? Mert nem élhetünk egy olyan országban, ahol már senkiben sem bízhatnak a fiatalok, csak önmagukban. Mert aki senkiben nem bízik, könnyebben lesz deviáns csoportokba beszervezhető. Nemcsak a kábítószeres ifjúsági csoportok veszélyére gondolok, de a politikai szélhámosokra is, akik a csellengőket szívesen ajándékozzák meg azzal az élménnyel, hogy valahová, valakikhez tartozni jó. És ez valóban annyira fontos egy fiatal embernek, hogy meg sem gondolják sokan, hogy már a családjuk értékei ellen fordította őket a „közösség”, amelyet diák korukban nem találtak meg.

Ha azt gondoltuk netán, hogy tanítványainknak nincs is igénye semmi kollektív élményre, ők már a „plurális demokrácia és a multikulturális fogyasztó társadalom gyerekei, racionálisabbak és praktikusabbak, mint mi voltunk”, lássuk be végre, hogy tévedtünk. Bizonyíték erre a sokféle, egyre radikálisabb fiatal csoport, amely az utcán vezeti le csalódottságait. Veszélyes jelenség az is, hogy a kutatók szerint a fiatal diplomások (még azok is, akiknek jutott munkahely) nem akarnak felnőni, tudat alatt is halogatják a párválasztást, a felelőséget, szívesebben laknak otthon, mint párjukkal albérletben (amint az Pillák Péter idézett kutatásaiból kiderül). Nem tanítottuk meg ezt a nemzedéket arra, hogy érvelni tudjanak a főnökkel szemben vagy akárkivel szemben jól kezeljék konfliktusaikat. Nem, mert erről kevés volt elbeszélgetni osztályfőnöki órákon. A gyakorlati helyzet: a kortárscsoporttal közösen végzett feladatmegoldás, a közben felmerülő vita és a megoldáskeresés hiányzik a kultúrájukból. Ezt a hiányt a legjobb munkahelyen sem lehet pótolni. Ez a hiány rányomja bélyegét párválasztási kudarcaikra…

A közös élményt ezért is keresik egyre többen (főleg a fiatal fiúk) deviáns társadalmi csoportokban: radikális politikai mozgalmak, vallási–etnikai kirekesztők körében. Noha néhány éve még arról olvashattunk a Kritikában, hogy a francia, lyoni gyújtogató arab, berber származású fiatalok jobban kötődnek a „plázakulturához”, mint akár a franciához, akár a moszlimhoz (Balázs Gábor, Kritika, 2006. április), ez a megfigyelés napjainkra erősen megkérdőjeleződött. Kialakulóban van ugyanis egy olyan antiglobalista, álforradalmi, erőszakot dicsőítő „ellenkultúra”, amely minden társadalmi rosszért a multinacionális cégeket, a nagy, gazdag (G8) országokat, egyáltalán: a sikeres és gazdag embereket teszik felelőssé. Ezeknek a radikális vagy radikalizálódó európai fiataloknak példaképévé vált az iszlám legrosszabb ága, a terroristák, akiket pedig a moszlim hívők is kitagadnak, mondván, a Korán tiltja a nem fegyveres emberek elleni fegyveres harcot. (Bővebben: M. Fetullah Güllen: Tanulmányok, nézőpontok és vélemények. The Light. Inc. USA, New Jersey, 2006. Fordította Hashimov Zsuzsanna.)

Igenis meg kellene beszélnünk napjaink nehéz politikai kihívásait is gimnazistáinkkal az osztályfőnöki órákon! Még akkor is, ha be kell vallanunk, ezekről a kérdésekről túl kevés az információnk ahhoz, hogy határozott álláspontunk lehetne. A régi mondás, a „docendo discimus” (tanítva tanulunk) itt és most az osztályfőnökre különösen igaz lehet. Ami azonban véleményem szerint mindig tekintélyt növelő s nem csökkentő gesztus. Ha be merjük vallani, hogy olyasmiről szeretnénk kikérni véleményüket, amiről (legalábbis egy szeletéről), meglehet, ők jobban informáltak, a tanulók megnyerhetők. Talán végre kibeszélgetjük magunkat valamiről, ami mindnyájunkat nyugtalanít. Ha nem merjük ezt vállalni, talán még annál is lélektelenebb, ridegebb kor köszönt ránk, mint amit a Madách Imre-i sor vésett elménkbe egykor: „Ez eszme nálunk a megélhetés”.

A túlzottan konformista, „beilleszkedő” fiatalok nem is fiatalok szerintem. Igenis legyen más véleményük, mint nekem, aki egy fél emberöltővel előttük jártam! Ráadásul más korszakban szocializálódtam. Félreértés ne essék: én nem az úttörőtáborokat és a kukoricacímerezéseket sírom vissza. A közösséggé formálásnak – divatosabban: team-munkának – azonban léleképítő jelentőséget tulajdonítok. Nemcsak a társadalmi kohéziót építjük a közösségek kialakításával, fejlesztésével: meggyőződésem, hogy tanítványaink közül is kevesebb lesz a szorongásos, depressziós tünetekkel küzdő tini.