OFOE | Nyomtatóbarát oldal: Az a bizonyos kettős mérce
2008. december 3.
» Hozzászólások (11)
: Háttér

Az a bizonyos kettős mérce

Vargáné Kiss Erika

Tanító vagyok közel három évtizede. A lelkem a kisiskolásoké egészen. Hiszem, hogy nekik „csak” arra van szükségük, hogy természetes kíváncsiságuk – óvatos iránytartás mellett – kielégíttessék. Hiszek az egyénre szabott tanulás-játékban, a dicséret erejében, a munka örömében. Elszomorít viszont közoktatásunk állapota. A látszatok, a kampányok, a kapzsiság, a szervezetlenség, a burkolt szándékok okozta káosz, mely a legnagyszerűbb kezdeményezéseket is ellehetetleníti, mindennapjainkat nagyon-nagyon megnehezíti.

Néhány évvel ezelőtt megörököltem egy fiút, aki addigra már harmadszor volt velünk első osztályos. Természetesen azzal kezdtem, hogy kerestem a papírjait, melyeket a nevelési tanácsadó vagy a tanulási képességet vizsgáló szakértői bizottság állított ki róla. Előző osztályfőnökei arról tájékoztattak, a gyerek szülei elzárkóztak a vizsgálatok elől, nem írták alá az azokat kezdeményező dokumentumokat. (Akkoriban még a jegyző felé vezető hivatalos utak sem voltak járhatók!) Nekifutottam hát én is a kényes feladatnak. Beszéltem az anyával, aki ezért reggelenként ordenáré kiabálással próbálta érvényesíteni „jogait”. Végül sok-sok megaláztatás árán sikerült kicsikarnom beleegyező nyilatkozatát. Mi történt ezután? Semmi!

A képességeket vizsgáló szakértők szerint „fennáll a gyanúja (három sikertelen év után!!!), hogy a gyermek diszlexiás, diszgráfiás, diszkalkuliás”. Aztán egy év múlva, amikor már az anya beleegyezéséért nem kellett térden állva könyörögnöm, kérhettem hivatalosan, önállóan, az iskolán keresztül a gyermek felülvizsgálatát (a gyermek negyedik! iskolában töltött évében), a tisztelt szakértők végre tényként vetették papírra az összes diszítést. Mi változott ettől? Semmi! Papírunk lett arról, hogy fel kell menteni a nyelvtan, olvasás, matematika értékelése alól. Slussz!

Az első velem töltött év elején még remekül vette az akadályokat, aztán mire eljött a karácsony, már jócskán lemaradva az osztálytól, küzdött a 10-en belüli kivonással, pótlással, olvasásórán szépen felcserélgette a k-g, f-v, ty-gy, d-b, sz-zs hangokat. Az írásban is addig jutottunk, amíg mechanikus másolással – írottról írottra természetesen – juthatott sikerélményhez (szószinten!). Azt is csak akkor, ha folyton mellette álltam, mutattam, hogy merre haladjon a füzetben, munkafüzetben, és megállás nélkül figyelmeztettem, hogy múlik az idő, feladata van. Mire másodikosok lettünk, már külön tanmenet szerint kellett rá készülnöm, mert képtelen volt felismerni a szavakat, mondatokat, mindentegybeírtszóközökvesszőkéspontoknélkül.

Negyedikben már serkent a szakálla, felvilágosító tevékenységétől alig győztem megvédeni az osztály többi tagját, de nem tudott egy mondatot hiba nélkül felolvasni. Még azt sem igen értette, ami szóban elhangzott. Mindvégig külön készültem a vele történő foglalkozásra, s úgy adtam át a felső tagozatba, hogy a második osztályos felmérőket is csak 17–25% körül volt képes teljesíteni. Ez volt az utolsó olyan évfolyam, ahol még szülői beleegyezés nélkül buktathattam volna, de eszembe sem jutott.

Jelenleg magántanuló. A százas és az ezres számkör ugyanolyan gondot jelent számára, mint régen. Vagány, nagyhangú, virtuskodó, nagyra nőtt homály! Mostanában azt játssza, hogy ő a király, aki kompenzál az álruhában töltött évekért.

Az egyik kolléganőm nemrégiben érdekes történetet mesélt róla. Nevezett Homály és nála két évvel fiatalabb unokatestvére – aki szintén a mi iskolánk „császára” – autóval közlekedett a városban. A két gyerek egyedül! Kolléganőm még fényképet is készített róluk, mikor férjével együtt autózva megpillantotta őket. Mindezek után azonnal betelefonált a rendőrségre, névvel, címmel, rendszámmal, fényképpel felvértezve. Mi történt ezután? A rendőr nem volt hajlandó intézkedni!

***

S most jött el az ideje, hogy beszéljek végre a kettős mércéről, hiszen időközben (nálunk és még sok általános iskolában) tömeges méreteket öltött azoknak a gyerekeknek a száma, akik ilyen-olyan okok miatt, főként az integráció hazug szólamai mögé bújtatva, ennek az áldásos eszköznek a segítségével vegetálják végig az általános iskolában eltöltött éveiket, és jutnak el viszonylag „balesetmentesen” a nyolcadik osztályig.

Kell-e magyaráznom még, hogyan is működik digitális világunkban ez a végtelenül egyszerű találmány, a kettős mérce, közönséges nevén rosta. Kétfélét használunk. Egyik a sűrű, másik a ritka lyukú rosta.

A ritka lyukú rosta mértékadó szintjeit tartalmazza a NAT, a helyi tanterv- és követelményrendszer, alsó tagozatban ezek liberalizált formulái. Akik ennek alsó szintjén helyezkednek el, esetleg a ritka lyukakon lógva, de még erősen kapaszkodva nem hullnak a mélybe, értékes elégséges osztályzatot tudhatnak magukénak. A fölöttük taposók a közepes, rajtuk könnyű teherként néhány jó és elenyésző számú jeles minősítésű tanuló helyezkedik el.

A fenti művelet végzése közben gondolnunk kell azokra is, akik a ritka lyukú rostán kihullanak. Ők aztán kényelmesen elnyújtózhatnak a sunyi oktatásirányítás által megerősített sűrű szita nagy szakítószilárdsággal bíró szálain, egészen a nyolcadik osztály végéig. Minősítésük az értéktelen elégséges, amely külsőre megtévesztésig hasonlít értékes párjára.

A középiskolai beiskolázási mutatónk nagyon örvendetes! Minden gyerekünket fölvették abba az iskolába, ahová jelentkezett! VAGYIS: Az értéktelen elégségessel rendelkezők (=funkcionális analfabéták) elnyerték méltó jutalmukat, felvételt nyertek a szakmunkásképző iskolákba (akárhogy is nevezik őket manapság), az értékes elégségesek, gyenge közepesek, önbizalom-hiányos jók az érettségit adó szakközepek büszke ifjúságának tömegeit erősítik. A magabiztos közepesek, jók, valamint az alig valahány jeles a valahavolt gimnáziumi színvonalat festi egyre árnyaltabbra.

Gondolkodjunk tovább együtt! Egyedi eset lennénk? Nem?

Milyen cél felé menetelünk ilyen balgán?

Vargáné Kiss Erika