OFOE | Nyomtatóbarát oldal: Kiközösítve
2005. december 19.
: Elmélet

Bukta Erzsébet

Kiközösítve

Miklós gyermekkora óta papi pályára készül. Mikor tizenegyedikes szakközépiskolásként megvallja osztálytársainak pályaválasztását, kiközösítik, és csúfolni kezdik a háta mögött. Osztályfőnöke mindent megtesz annak érdekében, hogy változtasson az áldatlan helyzeten... Meglepően szép történet az egyén autonómiájáról, a másik meggyőződésének tiszteletben tartásáról.

A történet pontos megértéséhez röviden szólnom kell iskolánkról és az oda járó diákokról. Iskolánk beiskolázási körzete városunkra és a környékbeli kisebb településekre terjed ki. A körzet lakossága heterogén. A családok életstílusa, érzelmi tónusa, kulturális szintje erősen változó. A valláshoz, egyházhoz való viszony az iskolánkba járó tanulók családját illetően többségében közömbös vagy elítélő, viszonylag kevés a vallásos környezetben nevelkedő gyerek. Hogy ezt miért emelem ki? Az alább leírt eset megértése miatt.

Tanulóink többsége rendezetlen családi viszonyok között, hátrányos helyzetben él. Így sok a szociálisan éretlen fiatal, akik nehezen illeszkednek be a közösségbe, nem rendelkeznek megfelelő én-tudattal, biztonságérzettel, az ingerszegény otthoni környezet nem segíti elő érzelmi gazdagodásukat. A problémás családok gyakran nem fogadják el az iskola értékrendjét. Nem könnyű velük kontaktust teremteni.

Az iskola kötelezően beiskolázó intézmény, tehát nem válogathatja meg a diákjait, olyan tanulókat is kénytelen fogadni, akiket más tanintézmények elutasítottak. Az általános iskolai tagozat fokozatosan megszűnik, a középiskolában szakközépiskolai és szakmunkás osztályok vannak.

Történetem szereplői tizenhét évesek, tizenegyedikesek, pályaválasztás előtt állnak. Szakközépiskolai osztályról van szó, ahová tizedikben érkezett egy addig szakmunkás osztályba járó tanuló: Miklós. A tanárok hamar felfigyeltek a fiú – ilyen típusú osztályokban szokatlan – szorgalmára, felkészültségére. Az akkori osztályfőnöke kérte a szülők beleegyezését ahhoz, hogy Miklós átkerülhessen a szakközépiskolai osztályba. Édesapja kérésére járt a szakmunkásokhoz, mert ő mindenáron valamilyen szakma megszerzésére ösztönözte. A szülők végül belenyugodtak Miklós áthelyezésébe. Az igazgató az érettségi tantárgyakból különbözeti vizsga letételére kötelezte.

Az újonnan érkezett tanuló édesanyjával szülői értekezleten ismerkedtem meg, az apa oda nem jött el. Az édesanya jó benyomást keltett. Beszélgetésünkből kiderült, hogy otthon van, nem dolgozik, leszázalékolt nyugdíjas, akárcsak az édesapa. Három gyermeket nevelnek. Miklós a legidősebb, van egy öccse és egy húga, akit ő visz minden reggel az óvodába. A szülők igyekeznek jó körülményeket biztosítani gyerekeiknek, az anya napi gondoskodásával, törődésével veszi körül a gyerekeit.

Miklóssal kezdetben nem volt semmi gond. Továbbra is szorgalmasan tanult, igyekezett pótolni az elmaradásait, tekintve, hogy a szakmunkások nem azt tanulták az egyes tantárgyakból, főleg az érettségi tárgyakból, mint a szakközépiskolások. Meglehetősen zárkózott volt, bár igyekezett a szünetekben az osztálytársai között lenni, beszélgetni velük. A volt osztályában voltak barátai, akik később is felkeresték őt az óraközi szünetekben.

Osztályfőnökként jóindulatú, mások irányában barátságos, közvetlen, jó modorú fiatalnak ismertem meg. Tanárai szerették, kiemelték példás szorgalmát, tisztelettudását. Az osztály könnyen befogadta, barátokra is lelt új osztálytársai körében. Jó hangulatban telt el a 10. évfolyam tanéve.

A probléma akkor kezdődött, mikor tizenegyedikesek lévén egy alkalommal osztályfőnöki órán a pályaválasztásról volt szó. Az órát azzal kezdtem, hogy megkérdeztem, van-e olyan az osztályban, aki már választott magának életpályát. Azokat a tanulókat, akik már választottak, megkértem, mondják el, miként történt a választás. Célom az volt, hogy a beszámolók után rögzítsük, hogy milyen tényezők játszanak szerepet a választásban: szülői ösztönzés, érdeklődés, a pálya jövedelmezősége, ismerősök, rokonok példája vagy valami egyéb.

Miklós nem az elsők között ugyan, de felállt, hogy beszámoljon választásáról. Mikor kimondta, hogy ő katolikus pap akar lenni, az osztálytársak arcán a megdöbbenés, majd a rácsodálkozás jeleit fedeztem fel. Csendes morajlás futott végig rajtuk, nagyon meglepte őket a választás. A fiú elmondta azt is, hogy ő kisgyermekkora óta jár templomba, járt hittan órákra is, ma is ministrál a miséken. A katolikus pappal többször beszélgetett már arról, hogyan lehetne bekerülni a teológiára. Szülei őt vallásosnak nevelték, elhivatottságot érez a papi pálya iránt. Miután ezeket közölte, úgy éreztem, mintha megkönnyebbült volna, valószínűleg régóta hordozta már magában ezt a titkot, amiről végre nyíltan beszélhetett. Az első pillanatban nem fogta fel az osztálytársak csendes morajában jelzett ítéletét, annyira jó érzés lehetett neki, hogy végre beszélhetett a tervéről. Óra végéig figyeltem az arcát, nem látszott rajta semmi különös, hallgatta társai beszámolóját.

Miklós bejelentése nem maradt következmények nélkül. Az általa választott pálya nem szokványos, sőt az ilyen korú gyermekek körében egyáltalán nem népszerű. Feltételezhetően ezzel magyarázható az osztálytársak reagálása is. Kiközösítették, szünetekben kerülték a vele való párbeszédet, a háta mögött csúfolták: „Itt jön a plébános úr!” Ezek után sokszor láttam magányosan, lehorgasztott fejjel.

Tisztában voltam azzal, hogy nehéz lesz a gyerekekre hatni, akik kinevették Miklóst azért, hogy templomba jár, hogy ministrál. Vannak közöttük, akik még életükben nem voltak templomban, közvetlen környezetükben általában megvetéssel, ellenségesen beszélnek a papokról. (Itt szeretném jelezni, hogy az eset csaknem két évvel ezelőtt történt, azóta talán egy fokkal javult a helyzet ebben a térségben is a vallásosságot és annak megítélését illetően.) A kialakult helyzeten feltétlenül változtatni akartam. Abban bíztam, hogy az osztály jobb érzésű szüleire támaszkodva eredményt tudok elérni. Összehívtam a szülői értekezletet, ahol a pályaválasztás volt a fő téma. Itt előhozakodtam azzal, hogy egy diákunk a mai fiatalok körében igen szokatlan hivatást választott. Szövetségeseket kerestem a szülők között, akik otthon hajlandók elbeszélgetni a gyerekeikkel, és segítenek meggyőzni őket arról, hogy az emberek sokfélesége természetes állapot. Sajnos még ezek között a szülők között is akadtak olyanok, akik felvetették: miért nem ment Miklós egyházi iskolába, ott biztos nem érték volna ilyen atrocitások.

Az értekezleten jelen volt Miklós édesanyja is. Elmondta, hogy a fia pályaválasztását ő támogatja, az apja viszont azon a véleményen van, hogy Miklós szerezzen először valamilyen szakmát, hogy akkor is legyen megélhetése, ha később mégis elhagyja a papi pályát.

Osztályfőnöki órán is beszélgettünk a hitről, a vallásosságról, illetve a hitetlenségről. Az óra legfontosabb kérdése az volt, van-e értékbeli különbség a hívő és a nem hívő ember között. Hiba-e a vallásosság? Bűn-e a hitetlenség? E kérdéseket illetően vita alakult ki az osztályban. Végül arra a megállapodásra jutottunk, hogy az egyén joga eldönteni, hisz vagy sem, s akár hívő valaki, akár nem, tiszteletben kell tartani a meggyőződését. Nem volt könnyű meggyőzni erről a gyerekeket, több osztályfőnöki órát is rá kellett szánnunk a témára. De még mindig akadtak olyan osztálytársak, akik rendszeresen hangoztatták, hogy „a papok így..., a papok úgy..., ilyenek... meg olyanok...”, Miklós is jobban járna, ha inkább a lányok felé kacsintgatna.

Annak érdekében, hogy az ellentábort meggyőzzem, szerveztem egy találkozót a helyi plébánossal. Kérésemre szívesen találkozott a fiatalokkal. Szerencsémre ő maga is a fiatalabb korosztályhoz tartozik. A vele való találkozást egybekötöttük a templom meglátogatásával. Ez is hasznos volt, hiszen sok gyerek még sohasem látott templomot belülről. A plébános készségesen válaszolt a gyerekek legmeglepőbb kérdéseire is. Bemutatta nekik a templomot, elmondta, hogy ő hogyan került erre a pályára. Nagyon tetszett, hogy a beszélgetést egy idézettel kezdte, annak jobb megértéséhez mit jelent a vallásos hit. Ez az idézet a Bibliából a kafarnaumi százados története volt: „(Jézus) miután befejezte szavait a figyelmesen hallgató nép előtt, bement Kafarnaumba. Ott betegen feküdt egy századosnak egyik nagyon értékes szolgája, és már halálán volt. Amikor a százados hallott Jézusról, azzal a kéréssel küldte hozzá a zsidók véneit, hogy jöjjön el, és gyógyítsa meg szolgáját. Azok elmentek Jézushoz, és nagyon kérték: »Megérdemli, hogy megtedd neki, mert szereti népünket, és a zsinagógát is ő építette.« Jézus elment velük. Mikor már nem messze voltak a házától, a százados eléje küldte barátait ezzel az üzenettel: »Uram, ne fáradj. Nem vagyok méltó, hogy hajlékomba jöjj. Ezért nem is tartottam érdemesnek arra, hogy hozzád menjek. Szólj csak egy szót és meggyógyul a szolgám. Jómagam, bár alárendelt ember vagyok, mégis, ha azt mondom a hozzám beosztott katonának: Menj! – elmegy, és a másiknak: Jöjj ide! – hozzám jön: és szolgámnak: Tedd ezt! – megteszi.« Amikor Jézus ezt hallotta, elcsodálkozott. Megfordult, és így szólt a kísérő néphez: »Bizony mondom nektek, nem találtam ekkora hitet Izraelben!« A követek hazaérve egészségben találták a szolgát.” (Lukács 7. 1–10)

A Biblia gyakran hoz példákat a hit erejére, ez egy ilyen példa volt. Én úgy láttam, megérintette a gyerekeket a történet, különösen, hogy utána beszélgethettek róla. Ez után a látogatás után érezhető volt a változás az osztály és Miklós viszonyát illetően. Valószínűleg jó hatással volt mindenkire a plébánossal való beszélgetés, hiszen sokan olyan világot ismerhettek meg, amiről eddig csak halvány és általában torz képük volt. Miklós kiközösítése megszűnt. Ismét beszélgettek vele, sőt felvetődő kérdéseikkel vallási ügyben hozzá fordultak. Én osztályfőnökként örömmel nyugtáztam a dolgot. Külön elbeszélgettem Miklóssal arról, hogy érzi magát az osztályban. Ő nagyon örült, hogy a tanulótársai ismét a régi módon viszonyulnak hozzá, szívesen vannak vele. A következő tanévben már olyan „népszerű” lett az osztálytársai körében, hogy amikor a szalagavatóra készülve a tánchoz párokat kellett kialakítani; ő volt az első, akit az egyik lány párjául választott.

Úgy gondolom, az ilyen és hasonló problémák megoldásában fontos, hogy a fiatalok érző emberekre, hiteles személyiségekre találjanak, akik segítő szándékkal fordulnak hozzájuk. Az eset szerencsés végkimeneteléhez, azt hiszem, sokban hozzájárult, hogy személyesen találkozhattak egy olyan emberrel, mint a plébános, aki nyitott volt, nem palástolta el egyéniségét, őszinte, emberközeli kapcsolatot alakított ki velük. Ezt bizonyítja, hogy az osztály közös akarattal meghívta őt a szalagavatóra és a ballagási ünnepségre is.

A történet főszereplője azóta sikeresen felvételizett a teológiára, és ott folytatja tanulmányait.