OFOE | Nyomtatóbarát oldal: L. Ritók Nóra: Láthatatlan Magyarország
2018. május 15.
» Hozzászólások (7)
: Háttér

L. Ritók Nóra: Láthatatlan Magyarország1

„Hatszáz évig nem akartak beilleszkedni, miért pont most akarnának?” „Ugyan már! Ismerek olyanokat, akik ki tudtak emelkedni. A többi miért nem akar?” Ezeket a mondatokat ebben az évben hallottam a tanáriban, de valószínűleg Magyarország sok-sok tanárijában, üzletében, utcáján, továbbképzésén elhangzottak hasonlóan sarkos, megfellebbezhetetlen állítások. Ezért is gondolom, hogy L. Ritók Nóra könyvét kötelező lenne elolvasni mindenkinek.

Szinte mindannyiunkban vannak előítéletek. Sajnos tapasztalatok is. Hogy veszekednek a piacon. Hogy elfoglalják a járdát. Az úttestet. Akár nyomorúságos ruháikban, akár fekete Mercedeseikkel.

És saját magunkkal kerülünk összeütközésbe. Elveinkre hallgatunk: természetesen kölcsönadjuk a biciklit. Aztán, amikor már minden nap elkérik, egyszer csak elegünk lesz: többet ne jöjjenek, a bringa nekünk is kell, egyszer aztán bezárjuk a kaput is...

És mintha csak szélsőséges álláspontok lennének: vagy szörnyen toleráns européerek, vagy előítéletes bunkók lehetünk.

Ezért (volna) fontos mindannyiunknak L. Ritók Nóra könyve. Mert – a Puszták népe szemléletéhez hasonlóan – kell egy olyan nézőpont, amely egyesíteni tudja a külső elemző és az átélő meglátásait. Amely együttérző, emberi, lényeglátó, de nem hallgatja el a negatívumokat sem. Mert az ő szájából a falu népére tett kritikus megjegyzéseket nem lehet rasszizmusnak, a politikai osztály vagy az egyház érzéketlenségének ostorozását nem lehet liberális fanyalgásnak minősíteni.

Pályája elején Nóra tapasztalta, hogy a rajzzal, művészeti neveléssel micsoda eredményeket érhet el az általánosan elfogadott pedagógiai értékrend szerint „hátsó pados” gyerekek körében. Nem csoda: ha nincs szókincs, ha a beszélt nyelv akadozik, akkor például a képi világban kell megszólítani a kilátástalanságba születetteket. Az igazán „forradalmi” gondolat ezután jött: mit ér a legkitűnőbb iskolai program is anélkül, ha a háttérrel, a családok világával, a falvak társadalmával nem foglalkozunk. És mit ér, ha ő, a munkatársai és egy-két hasonló mentalitású ember tesz ugyan valamit, de a társadalom többsége számára láthatatlan marad a kérdés, a valós helyzet. Ezért beszélni kell minden fórumon, blogot írni, publikálni.

A régi írások kötetté álltak össze a Tea Kiadó gondozásában.

A szövegek egy része ismerős a Nyomor széle blogból, a Taní-tani Online-ról vagy épp az OFOE Esélyegyenlőségi naplójából.2 Amelyiket a megjelenése idején nem olvastuk volna, annak a kérdésfelvetése, következtetése is logikus számunkra, hiszen ugyanannak a valóságnak, ugyanabban a mentalitásban megírt újabb adalékát tudhatjuk meg belőle. A könyv erejéhez hozzájárul a sokoldalúság: amikor már azt hisszük, hogy látjuk ezt az életet, a fűtetlen, bútorozatlan házakat, az egészségügyi, higiéniai szörnyűségeket, az iskolai reménytelenséget, a jövőkép teljes hiányát, a prostitúcióba kényszerülést – akkor mindig jön egy újabb adalék, amely eszünkbe se jutott volna magunktól. Például „csak” annyi, hogy sok gyerek számára a születésnap ismeretlen fogalom. Hogy automatikusan a földön kezdenek rajzolni, mert nem szokták meg az asztalnál ülést. Hogy a háromgyerekes, alig tizennyolc éves anyuka milyen gyermekien tud örülni élete első mikuláscsomagjának. A „szociológiai” szemünk mintha már látná a sorsokat, az „emberi” szemünk kinyitásához viszont pont ezek – a súlyos bajok mellett kicsinek tűnő – motívumok kellenek.

A kötet természetesen nemcsak a mélyszegénységben élő tömegekről, nemcsak a hivatalos megoldási szándék hiányosságairól, hazugságairól szól, hanem a szerzőről is. Az örök újrakezdésről. A kudarcok utáni válságokról, talpraállásokról. A sok-sok munka árán már lassan megoldódó egyik-másik ügy egyszer csak összeomlik – de muszáj csinálni tovább. Muszáj.

A könyv egyrészt végtelenül elkeserítő. Egy lassan ránk dőlő iszonyatos méretű társadalmi probléma megoldására se politikai akarat, se tehetség, se emberség, se tisztességes munka. Csak azokon a szigeteken történik valami, ahol egyes elszánt emberek helyi kezdeményezéseket hoznak létre. Az Igazgyöngyben, Baranya, Borsod egy-egy településén, egyik-másik tanodában. Mi van ott, ahol nincsenek helyi kezdeményezések, nincsenek megszállott munkát végző L. Ritók Nórák?

Másrészt végtelenül felemelő. Hogy oda lehet szánni az életeket ügyek mellé. Hogy nehéz ugyan, de lehet a saját fejünk után menni. Hogy bár fel is őrölhet bennünket a kisszerűség, a hivatalok packázása, azért a saját utunkon járhatunk.

„Hatszáz évig...” Nyomjam a kolléga kezébe a könyvet? Kicsit viszolygok a didaktikus megoldásoktól, de talán megteszem.

Achs Károly

1Tea Kiadó, 2017

2Honlapunkon 2009 óta közöljük Nóra bejegyzéseit. Még a közel egy évtizede készült írások sem vesztettek semmit az aktualitásukból. (A szerk.)