OFOE | Nyomtatóbarát oldal: Egy matt, szürkés mozaikdarab
2018. május 5.
» Hozzászólások (0)
: Háttér

Egy matt, szürkés mozaikdarab

Fővárosi diplomás vagyok. Az értelmiségi necces, keveseknek adatik meg. Valami módon a gondolkodással függ össze, így nem kérkednék vele, s lejjebb láthatod majd, jó okkal teszem, hogy nem teszem. Fővárosi voltom ellenére szakaszosan szereztem tapasztalatokat a magyar vidékről. No, nem az egészről, mert ahogy a főváros vidékről Pest, hiába ünnepeltük Pest, Buda és Óbuda egyesítésének centenáriumát lassan fél évszázada, s mégsem egységes, a vidék is – látszódjék bár narancsvörös sivatagnak a főváros felől – sokszínű. Az volt gyerekkoromban is, és maradt mindmáig. Ahogy Budapest is közigazgatási egység csupán, de a Nagykörút mellékutcáiban a város széle felé indulva igencsak más tapasztalatra tehetsz szert, attól függően, mely Habsburg uralkodóról elnevezett városrészben kezded a sétát, s milyen távolságot vagy hajlandó megtenni. S akkor a Duna vonalát még át sem lépted, pedig...

2018. április 8. valamikor április 9-én éjjel fél kettő tájt ért véget, nekem. Megéltem már néhány csodát, sok csodálatos dolgot is, de alapvetően nem vagyok csodára hangolva. Láttam az NVI oldalán, hogy Budapest színes, ahogy azt is, hogy a legelső narancsba váltó budapesti kerület Józsefváros. A várakozás mérsékelt izgalmában – a saját kerületemért aggódtam, de izgalom… hagyjuk… – volt időm az adatokat böngészni. A szavazatok eloszlását, megoszlását. Hol érdekes, hol félelmetes összefüggések rajzolódtak ki.

Nem, nem nézegettem, hogy a vidék mely darabkái milyen egységes vagy kevéssé egységes módon segítették hozzá a Pártot a választási győzelemhez. Az sem érdekel, hogy azok a települések, amelyekbe még elér a civilek célratörő segítsége – az állam által osztott EU-s források döbbenetes hatástalanságát volt módom közvetlenül megtapasztalni vidéki útjaim során – miként szavaztak. Azt gondolni, hogy az ott élőknek a segítségért cserébe valamelyik pártot kellett volna támogatnia – érdekes elvárás. Ha kellő távolságból szemléljük, érződik belőle a csalódottságon túlmenően nem kevés paternalizmus, meg aztán a „valamit valamiért” elve. Igaz, nem egyszeri, nem bagatell befektetés, nem tészta és sör, nem Erzsébet-utalvány, hanem személyes munka, közösségépítés, néha egyéni áldozatként nem kevés pénz volt a befektetés. De mibe fektetett, aki ebbe bármi értéket beletett? Azonnali szavazatokba? Mert kormányváltás kell? Akkor ez bizony csupán a szavazatvásárlás megbonyolított módja lenne. Ha abba, hogy a lassan három évtizede sínylődő, s egyre nehezebb helyzetbe, lassan a feudalista nagybirtokok szorításához hasonlóba került vidéken élők, s főleg a gyermekeik egyszer, talán másként élhessenek, akkor... Akkor mi van?

Egyszer jártam Berettyóújfaluban. Komádiban is, de az most érdektelen. Toldon még soha. Nóra fogadott, bár csak annyi volt a kérdésem, hogy ők mint rajztanárok, nem találkoznak-e regisztrálatlan, így segítséget igénylő, de nem kapó rosszul látó gyerekkel. A válasz nem volt hosszú, a neveket egyeztetve úgy tűnt, ők sem tudnak többről, mint mi. Aztán mesélt. A tizenöt éves lányról. Aki ugyan anyányi, de anyaságra éretlen nagylány volt, Társ, háttér és támogatás híján. Még a „törvényes időben” kiderült. A szükséges pénzt összerakták, a leánykát a kórházi tartózkodáshoz felszerelték, a kitűzött napon elfuvarozták. Ahol is a doktor úr megvizsgálta, majd úgy festette le a lánynak a rá váró beavatkozással járó fájdalmakat, kínokat, hogy sírva rohant ki az épületből, s hagyott ott orvost, műtőt, csapot-papot. Bő fél év múlva szült egy gyereket. A semmire persze, mi másra. Amikor azt mondtam: a doktor úr küszöbére kellene tenni a kicsit, Nóra lehunyta a szemét. Az arcán egészen pontosan látszott, hogy érzi, láthattam én már sok mindent, sok nyomorult vaksi gyereket, de nem értem ezt az egészet mégse, én is csak egy értetlen, s úgy tűnik, ráadásul érzéketlen látogató vagyok.

A doktor úrnak az a gyerek mindegy volt és lesz is – ezt tudtam. Nem, ne jöjj most nekem azzal, hogy a magzati élet tisztelete! A gyerek megszületése után meg majd azzal, hogy miért nem védekezett az anyja, s ha köllött neki a kölök, hát nevelje! Nórának igaza van. Aki odalátogat, meg-meglátja a matt, szürkés mozaik egy-egy darabját. Néha pár összeillő darabot is talál. De azt a puzzle-t élni kell, ott helyben, hogy darabjait a helyére tudd illeszteni. A kép akkor sem lesz szép. Csak teljes. Az én bugyuta szövegem nem volt lényegében más, mint a fenti sommás ítéletek – előre vagy utólag.

Ha csalódtál hát, hogy befektetéseidre nincs osztalék, megértem. A távolsággal egyre csökken a részletek kivehetősége, a helyzetek átérezhetősége. Ha azonban nem rövid távra gondolkodsz, ha hiszel abban, hogy ezt az országot emberi közösségek, a mostani gyerekekből álló emberi közösségek emelhetik majd fel – egyszer s csupán talán –, akkor nem ítélkezel. Hanem befektetsz, amit tudsz. A jövőbe. A jövőnkbe. Hogy felnőhessen egy nemzedék, amelyik ismeri és gyakorolja a szolidaritást. Meg a tartalomelemzést és a forráskritikát. Választási időszakokban különösen, függetlenül attól, hogy hová született – földrajzi és társadalmi értelemben egyaránt.

Szabó Anna