OFOE | Nyomtatóbarát oldal: Gondolatok a tanítóképzésről (Egy tanítójelölt naplójából)
2018. április 18.
» Hozzászólások (3)
: Gyakorlat

Gondolatok a tanítóképzésről

Egy tanítójelölt naplójából

Mostanában sokat gondolkodtam azon, hogy mégis mitől válik valaki „jó” tanítóvá, meg hogy van-e olyan egyáltalán… Talán az is számít, hogy van-e jó és meghatározó élményed az iskolás korodból, hogy a számodra megfelelő helyen voltál-e. Akkor már látod, merre mennél, és hogyan. Talán akkor tudsz igazán hiteles lenni, hiszen már veled is úgy bántak, ahogy majd te szeretnél, és fogsz is a gyerekekkel.

Persze van még néhány dolog, ami elengedhetetlen… Például a rugalmasság, meg hogy alapvetően állj a lábadon. Azt hiszem ez a legfontosabb. Hogy rendben legyél magaddal, és legyen kellő önismereted. Ezért is hiányolom az iskolánk programjából az önismerettel és „önépítkezéssel” foglalkozó kurzusokat. A képzésünk legelején volt egy, amit igazán élveztünk is! Az egy hetes csapatépítő és személyiségfejlesztő pedagógiai gyakorlat. Na, abból kéne, azt hiszem, havonta-két havonta egy, vagy minden héten legalább egy nap, ami arról szól! Elengedhetetlennek érzem. Ahogyan azt is, hogy minden műveltség területes csoportnak legyen egy mentora, akihez csoport szinten vagy egyénileg fordulhatnak, ha bármi van. Óriási a hiányérzet e nélkül…

Van néhány szerencsés diák, aki szert tesz olyan kapcsolatra valamelyik oktatójával, ami segíti, ami őszinte, és ami miatt megélheti, hogy biztonságban, és jó helyen van itt, minden negatívum ellenére. Ez mondjuk 20-25-ből egy diákot jelent, és teljesen véletlenszerű a kialakulása. Sajnos a csoport többi tagjában ez igen rossz érzést kelthet, hiszen így válnak egyesek „kivételezettekké”. A mi csoportunkban is van, aki ebbe a szerepbe került. Ő hozzám elég közel áll, ennek ellenére nekem is rosszul tud esni, mikor egy-egy tanár rendszerint máshogy viselkedik vele, mint a többiekkel, másképp áll hozzá, feltűnően kiemeli őt a többiek közül. Ez talán akkor maradhatna egészséges szinten, ha mindenkinek (aki igényli) lehetne egy „tutora”, akitől némiképp támogatást kap és segítséget, mikor szükség van rá. Persze ehhez sokkal több oktatóra lenne szükség, és – nem mellékesen – több pénzre. Úgy hogy ezek egyelőre szép elképzelések, hiú ábrándok. Lényegében ezt érzem az egyetemi lét kulcsának.

Hogy teljesen világos legyen, mire gondolok: létezik a tanárok szintje, és a tanulók szintje. Ezek akarva-akaratlanul elkülönülnek egymástól. A tanulók szintjén pedig rengeteg a frusztráció abból kifolyólag, hogy szeretnének „elérni” a tanárok szintjére. Az elérés ebben az esetben azt jelenti, hogy nyíltan, félelem és megfelelési kényszer nélkül kommunikálhatnak velük bármiről, ami éppen aktuális és fontos, hiszen nyitottan állnak hozzájuk és az ötleteikhez. Ez akkor tud kialakulni, működni, ha van rá tér és idő, ami egyelőre nincs. Ettől pedig éppen az egyetem lényege veszik el. Ez olyan, mint egy találkozás – szemkontaktus nélkül.

Az előző félévben az egyik hétfői hospitálást kellett pótolnom, amihez egy másik osztály óráját figyeltem meg. Éppen jegyzetelnem kellett volna az adott szempontok szerint, de ismét egész máson járt az eszem. Akkor fogalmazódott meg bennem, hogy a tanóra is, mint minden ember által létrehozott valamicsoda (például az iskola), antropomorf. Van egy teste, ebben az esetben ez a határokat jelenti, mint tér, idő, eszközök stb. Van szelleme (értelem), ez az amivel a tanár tölti meg azt az adott „testet”. (Magyarul a tananyag.) És van lelke: a benne lévő személyek, személyiségek együttese. Amíg éppen a lényeg, a lélek kibontása és áramoltatása hiányzik az egységből, addig igazából valami üres, embertől távoli dologról beszélünk, amit tanórának hívunk. Azon a hospitáláson jó példát láttam arra, mi történik, ha éppen ez hiányzik. Ekkor jön szóba a fegyelmezés igénye és ekkor van az, hogy a személyek között óriási szakadék tátong, főként a pedagógus és gyerek között. Ebben az esetben a tanító nem csinált mást, mint próbálta lélek nélkül értelemmel megtölteni az órát. Olyan volt, mint a fogtömés érzéstelenítés nélkül. Hasznos, de kegyetlen.

Aki nem lép egyszerre (Szűcs Édua rajza)

Ezért gondolom azt, hogy tanítójelöltekként első és legfontosabb az önismeret és az autonóm személyiség kiépítése lenne, hiszen igazán lelket vinni, csak akkor tudunk az órába, ha tisztában vagyunk a „lény-egünkkel”, leküzdöttük a komplexusainkat. Mert – azt hiszem – a lélek nélküli óra létezésének kizárólag a félelem szolgál táptalajul. Egészséges énkép esetén nem fogok félni attól, mi van, ha a gyerekek felállhatnak, szabadon és őszintén beszélhetnek, alakíthatják az óra menetét, hogy mi van, ha nénizés, csókolomozás, intőosztás és távolságtartás helyett más módszereket kell keresnem ahhoz, hogy tiszteljük egymást és, hogy „ne szabaduljon el a pokol”.

Hú, erről végeláthatatlanul tudnék írni, úgy hogy jobb, ha most befejezem.

Gergely A. Jázmin
másodéves tanító szakos hallgató