OFOE | Nyomtatóbarát oldal: Két fa (A nem esti mesék sorozatból)
2018. április 14.
» Hozzászólások (0)
: Háttér

Két fa (A nem esti mesék sorozatból)

Két fa állt egymás mellett. Sok évvel ezelőtt, mikor a törzsük még vékony, koronájuk ritkás volt, s éppen csak elkezdtek teremni, arról álmodtak, hogy dús lombjuk között madarak fészkelnek majd, ágaikon tavasszal virágok illatoznak, ősszel édes, leves, piros gyümölcsök érnek, jóllakatva a csipogó népséget.

Kezdetben így is volt. Virágoztak. Törzsük, ágaik és kérgük nőtt, vastagodott; egyik évben több, a másikban kevesebb gyümölcsöt teremtek. Annyit azonban mindig, hogy jóllakhasson, aki feléjük jár. Hosszú évekig élvezték a madarak énekét. Szerették a szellőt, a tavaszi záporokat, elviselték a nyári viharokat, a telek néha ágakat törő hóterhét, s büszkén viselték alkalmi zúzmara-ruhájukat. Eltűrték a télre kérgük alá bújó kevéske bogarat, ágaik tövére telepedő sárga és zöld zuzmókat. Nem tudni, melyik aszályos nyár, kemény tél, kínzó bogár, viszkető zuzmó okozta a változást. Talán mindezek együtt. Már nem akartak árnyat adó, dús lombot növeszteni. Már nem akarták, hogy madarak csiviteljenek az ágaikon csapatokban. Nem érdekelte őket, lesz-e termésük ősszel, s nem vidította fel a szívüket a téltől ajándékba kapott hóbunda vagy zúzmaracsipke. Már csak nyugalmat szerettek volna. Bár a kisebbnek meggyőződése volt, hogy a magasabb árnyékot vet rá, gátolva abban, hogy a langyos tavaszi napfényben meg-megfürödhessen, azért beszélgettek egymással. Felidézték azokat az időket, amikor még illemtudóak, halkabbak és nyugodtabbak voltak a madarak. Megköszönték, amit kaptak – ételt, fészeknek való helyet, árnyékot –, és nem ugrabugráltak, mikor a fák szerint elérkezett a pihenés ideje. Bogár kevesebb volt, harkálydoktor gyakrabban látogatott errefelé.

Meghallotta ezt a beszélgetést egy vén varjú, és belerecsegett az emlékezésbe:

- Még hogy nem ugráltak? Dehogynem, de rugalmas ágaitokon még meg is hintáztattátok őket. Még hogy megköszönték, amit adtatok nekik? Dehogy köszönték meg mással, mint fiókáik csipogásával, bátortalan, de lassan ügyesedő röptével, s ennek ti mindig nagyon örültetek. Bogár és harkály dolgába nem szólnék bele, de éppen ma találkoztam a közelben harkálydoktor unokatestvérével, egy zöldküllővel, jó orvos ő is, még ha másként szabták is az öltönyét. Amondó vagyok én, hogy nem csak a világ lett más, hanem ti is.

- Hallod ezt a szemtelent?

- Hallom, kéretlenül beleszól a beszélgetésünkbe. Neveletlen!

- Bele én, bár nem tettem fel a szárnyam. Az, hogy a viharokban le–letörtek ágaitok, megvastagodott a törzsetek, erősebb lett rajta a kéreg, önmagában nem okoz bajt. A ti bajotokon harkály doktor nem tud segíteni, mert a gyökereitek betegek. Már nem érnek elég mélyre. Nem azért viselnek meg benneteket ugráló madárkák, dühöngő viharok, mert gyengék vagytok, hanem mert a gyökereitek egy része elhalt, a többi pedig nem hatol elég mélyre ahhoz, hogy éltető vízhez jusson.

- Hogy mersz nekünk ilyet mondani? – kérdezte a kisebbik, elfeledve, hogy mekkora árnyékot vet rá a magasabbik.

- Megyek már, van énnekem elég dolgom nélkületek is – károgta a varjú, és elrepült.

A két fa meg csak állt, nyögdécselt a feltámadó szélben. Már visszaszólni se volt kedvük.


a szerző rajza

Arra jött egy kislány. Meghallotta a fák ágainak szomorú nyikorgását.

- Szegény, ti szegény, sima törzsű sírdogáló fák – simogatta meg őket. – Ne szomorkodjatok, én sem sírok már. Csak egy kicsit. Nem veszett el a testvérem, csak elveszítettem. Nem hagyott el az anyám, csak nem élhetek vele.

Tényleg alig sírt már. Mindössze két könnycsepp pottyant szeméből a földre. Két maró, sós csepp – egy–egy mindkét fa gyökerére. A gyökerek menekülni kezdtek a só elől. Mélyebbre, egyre mélyebbre fúrták magukat a földbe, amíg olyan vízhez értek, ami enyhítette a könnycseppek okozta fájdalmat. Boldogan szívták magukba a föld nedveit. Egyre gyorsuló lüktetést éreztek ereikben, szívdobbanásuk egybeolvadt a földével. Könnyedén hajladoztak a szélben. Nyikorgásuk halk zizegéssé változott.

- Jöhetne már a tavasz! – mondta egyikük.

- Igen. Kezdhetnék építeni fészkeiket a madarak.

A kislány leült közéjük. Hallgatta a zizegést.

Szabó Anna