OFOE | Nyomtatóbarát oldal: A fehér megmentő komplexusról – avagy, kikről is szólnak a hírek?
2018. március 25.
» Hozzászólások (0)
: Háttér

A fehér megmentő komplexusról – avagy, kikről is szólnak a hírek?

A jelenség nálunk is létezik, csak nincs nevén nevezve - úgyhogy pár gondolat a white savior, azaz a fehér megmentő komplexusról.

A komplexus lényege, hogy vagyunk MI, a kulturált, művelt, jól szocializált (valamiért mindig fehér) többség, és vannak ŐK, a barbár, civilizálatlan, tudatlan „vademberek” (akik valamiért mindig sötétebb bőrűek – afrikaiak, őslakosok, romák).

A MI feladatunk, hogy megmentsük ŐKET. MAGUNKHOZ hasonlóvá tegyük ŐKET. Beillesszük ŐKET abba az egyetlen helyes értékrendbe, amelyet evidens módon MI képviselünk.

Hasonlóvá – de azért nem egyenrangúvá. Az egyenrangúság ugyanis azt jelentené, hogy elveszítenénk mindazt az erkölcsi, szellemi, kulturális fölényt, amely – szerintünk - a fehér megmentő szerepből következik.

Ezért morzsákat szórunk. Lemegyünk KÖZÉJÜK és megnevelünk, szocializálunk, illemre tanítunk, kiemelünk, beemelünk. Arra persze mindig jól vigyázunk, hogy magát a rendszert - ebben a kontextusban legalábbis - érintetlenül hagyjuk.

Ha az ugyanis borulna, azaz a „megmentendők” alapból azonos jogokhoz, lehetőségekhez jutnának egy ráadásul egészen másfajta preferenciákkal, értékrenddel bíró rendszerben, akkor még kiderülhetne, hogy MI, fehér „megmentők&brquo; valójában nem vagyunk felsőbbrendűek. Kiderülhetne, hogy a médiában sztárolt sikereinkkel épp, hogy erősítjük a status quo-t - elvégre minden igyekezetünkkel nem máshová, mint a fennállóba gondoljuk bepasszírozni ŐKET.

Ezért kínosan ügyelünk arra, hogy, minden látszat ellenére, ne RÓLUK, hanem a MI megmentő szerepünkről szóljon a történet, RÓLUNK szóljanak a hírek.

A hírek, amelyekbe ügyesen mindig belecsempésszük a MI állítólagos (erkölcsi, szellemi, kulturális ) fölényünket, leginkább azzal, hogy ŐK barbárok, szocializálatlanok és tudatlanok voltak egészen addig, amíg nem jöttünk MI, hogy kemény munkánkkal felemeljük őket. Felemeljük, már akit lehet: aki „akar”, aki „szorgalmas”, aki „megérdemli” - vagyis, aki NEKÜNK engedelmes.

A rendszernek tehát állnia kell. Legalábbis ŐKET illetően mindenképpen.

Ami MINKET illet, majd szépen kikövetelünk-felépítünk egy humánusabbat, demokratikusabbat MAGUNKNAK – jobb iskolákkal, fizetésekkel, munkahelyi körülményekkel, egészségüggyel.

Így persze, a lényeget illetően, marad minden, ahogy van – párhuzamos rendszerekkel: egy NEKÜNK, egy pedig NEKIK.

Lévai Julianna