|
Címkék
 esélyek
 Magyaróráim rendszeres kelléke lett az újság, és külön öröm, hogy egy idő után a lap néhány szerzőjével sikerült szorosabb együttműködést is kialakítani – ezek az alkotók publikálnak a Kozmaköltészet – Friss Forgácsok nevű Facebook-csoportunkban, és részt vesznek személyesen is az évente két-három alkalommal szerveztett irodalmi kávéházunkban. Legutóbb pedig érzékenyítő foglalkozást tartottak a 10.a-ban a Menhely Alapítvány hajléktalan illetve nehéz körülmények között élő önkéntesei (Sulyok Blanka).
 Pénz, paripa, fegyver… ezek nem a háború eszközei. Ahhoz csak pénz, pénz és pénz kell. Az Integrációhoz is kell pénz, például fegyverre, sőt fegyverekre. A fegyver sokféle lehetne, s egyik sem pusztító. Tudás a lóról, hogy ne féljenek tőle, akik korábban nem ismerték közelről: mit eszik, miként kell felszerszámozni, hogy mozog, mennyi helyre van szüksége, mikor tud lovasa együtt lovagolni a többiekkel, mikor más úton, s mikor van szüksége valóban pihenőre. Miben tud segíteni a lovász. Míg van lovász. Mert azt is hirdetik egyre több helyen az országban, hogy ahol nem áll elég ló az Integrációk nemzetségéből az istállóban, ott nem kell lovász. Mert boldogul az istállómester is. (Szabó Anna)
 Mindenkiből legyen kétségbeesésében szorgalmassá váló egérke, aki a tejesköcsögbe érve addig pedálozik, míg – a mese szerint – vaj lesz, és az egérke kimászik a szilárd tömb tetején. Annyi csak a baj, hogy a tej nagy részéből nem szilárd vaj, hanem folyékony író lesz. Nincs annyi pedálozás, amennyivel a tej zöméből vaj lehetne. Mert ez a tejnek a természete. Meg a vajnak. És az írónak. Kell ezt tudni? Kell ehhez érteni? Nem, bár van olyan sajátos nevelési igényű gyerek, aki tudja (Szabó Anna).
 Tudjuk, hogy Magyarországon az iskolai teljesítményt leginkább a tanulók családi háttere magyarázza. Mégsem mondhatjuk azonban, hogy determinálja azt. Vannak ugyanis olyan iskolák, ahol rossz társadalmi hátterük ellenére is jól teljesítenek a gyerekek. Véleményed szerint bele lehet nyugodni abba, hogy az iskoláink egy része nem képes az ott tanulókat hozzásegíteni a felnőtt életben szükséges alapvető készségek megszerzéséhez? (Gönczöl Enikő)
 Fájdalmas, de ha igazán azt akarod, hogy fájjon, nézzél a számok mögé. Sőt, a külső mögé, a "lemorzsolódás" szó mögé. Kevés ennél cinikusabb szót ismerek. Mint valami törmelékről, úgy szól a gyerekekről, fiatalokról, akiknek már kezdetben is alig van esélyük a méltó életre, akik sokszor már semmi mást nem akarnak, csak hogy hagyják őket végre békén, és csak élni akarnak. Nem, ez nem igaz, mert nem mindegyikük akar már élni sem (Gyarmathy Éva).
 Cirkusz az iskolában. Egyik szakiskolás leány órám elején megemelt hangon közölte, nem fog tanulni, fáj a feje, elege van mindenkiből, csapkodni kezdett, stb. Kérdeztem van-e konkrét oka, hogy így kikelt magából. Kiderült, hogy előző órai szünetben a tornaterem előtt várakozva nyakon vágta egy nyolcadikos srác. Kérdeztem szólt-e a testnevelő tanárnak vagy az osztályfőnökének. Vállát rángatta, minek, úgyis kiiratkozik, dögöljön meg mindenki, ez a rákos iskola is (Pfeifer Erzsébet).
 Olyan, mint egy elfuserált játszótér: leng a hinta, de fejbe vágja a közelében téblábolót, aki arra várna, ő is hadd hintázzon egy kicsit. Csúszós a csúszda, de nem te választod meg, hogy ráülsz-e, hogy lecsússz. Pillanatnyi figyelmetlenség, hiszékenység, tudatlanság, betegség, baleset, oxigénhiány a születéskor, s már ülhetsz is az aljában a visszakapaszkodás reménye nélkül. Visszakapaszkodás? Hiszen sosem volt fent. De, mindenki emberi méltósága magasából csúszik. Ha csúszik. A libikóka viszont elromlott: aki fent van, fent is marad. S aki lent? Az meg ott (Szabó Anna).
 Szabó Anna: Az út szélén állva
Szabó Anna: Baloghné gyűrűjének nyomában
 Sok mindenben nem értünk egyet a kollégáimmal, de abban igen, hogy az iskola a diákokért van. És nem fordítva. Sok mindenben nem értünk egyet, de abban igen, hogy emberséggel, lelkiismerettel, együttérzéssel kell dolgozni értük. Ha kiállunk értük és mellettük, talán az oktatásirányításban is megjelenhet végre az emberség és megjelenhetnek az úgy nevezett "pedagógiai szempontok". Mert az iskola nem hivatal (Sulyok Blanka).
 Most, hogy a civilek vegzálása úgy tűnik kormányzati stratégia lett, talán érdemes kihangosítani, mit tudnak a kiátkozott civilek hozzátenni azoknak a problémáknak a megoldásához, amelyekről az állam nem hajlandó tudomást venni. Ilyen – többek között – a gyerekszegénység, egyáltalán a generációkon átörökített szegénység, ami egyre több település, egyre több család, gyerek jövőképét határozza meg jóvátehetetlenül (L. Ritók Nóra).
Az elutasított tanodák névsora is sokkoló volt, de a nyerteseké nem kevésbé. Mi, akik az esélyteremtés terén dolgozunk, hálózatoknak vagyunk tagjai, szakmai fórumokon vagyunk jelen, publikálunk, tapasztalatot cserélünk, rálátásunk van az egész ország területén az esélyegyenlőségre, értetetlenül néztük az ismeretlen nyerteseket, némelyik tíznél több nyertes tanodapályázattal (L. Ritók Nóra).
 Az új kapcsolatom is tele volt problémákkal. Az anyós jelöltemtől többször a szememre vetette, hogy a lánya számára én nagyon "rossz parti" vagyok. Hát igen. Nem volt megfelelő családi hátterem, ami segíthetett volna abban, hogy lakásunk, kocsink, jó megélhetésünk legyen. Utáltam magam. Úgy éreztem, hogy az életem nem is valódi élet, hogy a nevelőotthonos múltam meghatározza a jelenemet és a jövőmet. Fogalmam sem volt arról, mit hogyan kellene csinálnom (H.R.).
 Egyszer kijött hozzám a konyhába, és lehorgasztott fejjel elkezdett mesélni. Nem beszélgetni akart, csak beszélni, valakinek elmondani, hogy egyszer az apja feküdt a kádban, "teljesen kivolt", és őt (az akkor 11 éves kölyköt) kérte meg, hogy lője be neki a drogot, mert már erre sem volt képes. És, hogy mennyire félt, de hát az apja kérte, meg kellett tegye, és jött a vér, és nagyon rossz volt (Gyulai Zsuzsa).
 A Magyar Idők című napilapban ez év március 24-én jelent meg Romhányi Tamás Baloghné gyűrűje című riportja a következő indítással: Nyomortelepeken missziós küldetést teljesítő orvosok tapasztalatai szerint a legszegényebb családok sajátos nagyvonalúsággal bánnak az egészségükkel. Erre a cikkre reflektál Szabó Anna, vakokkal és gyengénlátókkal foglalkozó gyógypedagógus.
 A tehetség egyenletesen oszlik el a népességben, tehát a szociokulturálisan hátrányos helyzetű, és egyéb okokból eltérő fejlődésű populációkon belül is éppen annyira ott van a lehetőség, mint ahol könnyebben tud talentummá fejlődni. Ezért mindenkire úgy kell nézni, hogy tehetség lehet, még ha nem is mindenki tehetség, sőt nem is mindenki akar tehetséggé lenni (Gyarmathy Éva).
 És ott a 15 és a 16 éves fiú, magántanulóként, tele iskolai kudarcokkal, küszködve a nyolc osztályért. Ők, akik órákat ülnek hihetetlen komplex játékok fölött, akik megnyerték a háziversenyt, ami az ügyesség mellett a kitartásra épült leginkább.Nehéz megérteni, hogy olyan gyerekek, akik képesek több mint 100 társasjáték szabályának és mechanizmusának megértésére és elsajátítására, akik képesek órákon át egy helyben ülve koncentrálni, miért ne lehetnének sikeresek az iskolában (Lencse Máté).
 A február 2-i vetítésen ismét egy nemzetközi sikert aratott magyar filmet nézünk meg. Horváth Lili alkotása egy különös felnőtté válási történet, melyben egy olyan lánynak kell anyává érnie, akinek magának nem volt édesanyja. A film hőse az állami gondozásból frissen kikerült 19 éves Maja felelőtlen kamasz, aki egy négyéves kisfiúért tartozik felelősséggel.
 Végül kaptak egy ajánlatot. Ha nincs se kép, se keret, jó lesz a lány is. A nagyobbik. A magántanuló. Már nem gyerek. Se szemre, se törvény szerint. Szép? Hosszú, erős, dús, fényes haj, hibátlan bőr, átlagos termet, széles csípővel. Az arca sok tapasztalatról beszél. Túl sokról. Erőszak nem volt. Csak döntési helyzet. Nagy, egyre fokozódó nyomás alatt. (Szabó Anna)
Szabó Anna: A remény az egyetlen bizonyosság
Szabó Anna: Kopogás az ajtón
L. Ritók Nóra: A lány
L. Ritók Nóra: A szerződés
Leiner Károly: Mi lesz veled, Kata?
 Nagyon fontosnak tartom, hogy azok dolgozzanak itt, akik szívesen vesznek részt ebben az alkotó, nagyon sok energiát és hitet igénylő munkában. Nem baj, ha valaki menet közben rájön, hogy nem pont ez a célja, vagy nem ez jelenti a sikert számára. Elengedem azokat, akik mégsem ezt akarják, és megkeresem azokat, akik új erővel tudnak belépni közénk. Ennek érdekében folyamatosan beszélgetek a kollégákkal, várom a visszajelzéseiket, közösen keressük a megoldásokat. (Csovcsics Erika)
Akkor azt gondoltuk, hogy mi kiváló szakemberek vagyunk. Azt is megfogalmaztuk, hogy nem velünk van baj, hanem a gyerekekkel és a szülőkkel. Ám egy idő után felismertük, attól, hogy ezt csak mondogatjuk, nem fog történni semmi változás, így viszont előbb-utóbb mindenki el fog menekülni az intézményből. Ez senkinek nem lesz jó, márpedig mi azt akartuk, hogy jobb legyen. Ha viszont jobbat akarunk, akkor valami gyökeresen mást kell megvalósítanunk. (Radicsné Szerencsés Terézia)
 Az én mottóm "szeretet az élet". Ezt nem én találtam ki. Móra Ferenc leírta a Kincskereső kisködmönben, a Mindenki Jánoskájában. Engem és az öcsémet így neveltek a szüleink. Én is így nevelem a saját és a majdnem sajátnak tartott gyermekeimet. Azt szeretném remélni, hogy ez a gondolat vagy érzés megmarad, amíg áll a világ. Tudom, hogy nehéz az élet, de úgy gondolom, hogy a szeretet képes átsegíteni a nehézségeken, reményt ad, felemel, jobb embert csinál az emberekből. És jónak lenni jó! (Szelekovszky Noémi)
Amit rendkívüli módon szeretek ebben a munkában, hogy – ahogy mondani szoktam – ez maga a frontvonal. Úgy érzem magam, mint a katonáit vezénylő csapattiszt, akinek meg kell osztania és rendszereznie kell minden információt, át kell látnia az egész csapat mozgását. Amikor támadás van, az élen kell járnia, ha védekezésre kerül a sor, akkor hátvédként kell helyt állnia. Talán nem véletlen a harctéri hasonlat, úgy érzem, hogy minden nap küzdeni kell az iskoláért, a gyerekekért, a kollegákért, azért, hogy az iskola által képviselt szellemiség fenn tudjon maradni, tovább tudjon fejlődni vagy olyan irányba változni, amilyet szeretnénk. (Kóbor Zoltán)
 Ma olyan értelemben is nyitott az iskola, hogy sokkal jobban figyelnek rá. Egy-két évtizede talán nem volt ekkora a felelősség terhe a pedagógusokon, mert nem kellett az összes törvényt ismerni, vagy akár azon gondolkodni, hogy extrém esetben a tetteik következményeként bekerülnek-e az aznapi híradóba. (Nagy Mariann)
 Az ellenzék káoszról, a kormány rendről beszél – olvashattuk néhány napja a Népszabadság online felületén. Ez a kettősség végigkíséri az új tanév megnyitását. Bizonyítékul szolgálnak erre a tegnapi és a mai sajtóból kiemelt idézetek. A tanév tehát ellentmondásosan indul. (Szekszárdi Júlia)
 Felnőtt egy generáció, amelynek a tagjai megtanulták, hogy szüleiket egy dolog motiválja: életben maradni máról holnapra. Ha úgy adódik hát munka nélkül is. Mindegy milyen áron. A szegénységből mára nyomor lett. A zárt telepek elkezdtek gettósodni. Külön morállal. Nincs valamid? Szerezd meg! Kirakatot be, kolbászt ki... (Pfeifer Erzsébet)
Ez a második tanévem az iskolában, kiváltságos helyzetem van: mindenkinek mást jelentek. Lehetek anya, testvér, tanár, bármilyen tanóráról megmentő, de leginkább barát. Engem érdekel a "fogyatékos" kedvenc zenéje, versei, rajzai, hogy mit csinált hétvégén, esetleg délután, hogy mennyit ivott a hétvégi buliban, milyen lány tetszik neki, vagy milyen volt a szex egy szórakozóhely wc-jében, min veszett össze a szüleivel, miért akar elköltözni, miért utálja a tanárait és miért lóg el utolsó kettőről mindig vagy éppen miért csak 10 órára ér be az iskolába? Közben szomorú vagyok, hogy mindez többnyire csak engem érdekel.
Diákjaim sem írni, sem olvasni, sem számolni nem tudnak az életkoruknak megfelelően. A kétszer három az öt. Reggelente kézfogással, pacsival, öleléssel köszöntjük egymást, és még néhányszor a nap folyamán. Megírom a kérvényeiket, tilosban járunk kölcsönzésekkel, beszélgetésekkel, mert akármiről még itt sem lehet. Büdösek, elhanyagoltak, magányosak, zavarodottak, hitetlenek. Bűncselekmények elkövetői és elszenvedői.
|
   Kommentek |
|
ofoe
