OFOE a Facebook-on
Nyomtatóbarát változat Link küldése
2011. október 10.
» Hozzászólások (10)

Mit nem teszek egy tanteremben?

3. Sosem érzem úgy, hogy szuper pedagógus vagyok

„Nem vagyok normális! Nem vagyok tökéletes! Nem akarok hibátlan lenni! Nem akarok mindenkinek, pláne bárkinek megfelelni!”
Vavyan Fable

A pályám során rengeteg órát láttam más kollégáktól. Voltak közöttük nagyszerűek és csapnivalók is. Előfordult, hogy előre bejelentett időpontban mentem valamelyik tanártársam órájára, de olyan is volt, hogy csakúgy „ott ragadtam”. Máskor teljesen váratlanul estem be – mert akkor értem oda, és tudtam, hogy a kollégám bármikor szívesen lát.

A kirakatórákat soha nem szerettem: bár tanulni sokat lehetett belőlük. Hiszen – ha máskor nem is – ilyenkorra az illető összeszedi magát, és teljes arzenálját igyekszik belezsúfolni a 45 percbe. Erre még az is készül, aki máskor soha. Leginkább a váratlan látogatásokat kedvelem (magam is rendre mondogatom kollégáimnak, hogy jöhetnek, bármikor szívesen látom őket). Ezeken nem tervezett látogatásokon lehetek ugyanis leggyakrabban tanúja olyan ihletett pillanatoknak, amelyeket a pedagógus és osztálya közösen él meg. Ilyenkor kerülnek elő olyan mozzanatok, rutinok, módszerek, eljárások, apró ötletek, amelyeket érdemes adaptálni, „ellopni” a saját gyerekeim számára. Ezekből folyamatosan tanulhatok, és ilyenkor bizonyosodik be, hogy van mivel bővítenem a tudásomat.

Pályámon fordulópont volt a többségi iskola után a gyógypedagógiai intézménybe kerülve megtartani az első órákat. Itt ugyan senki nem figyelmeztetett, hogy „Te figyelj, ez itt nem működik, próbáld meg inkább így, vagy úgy!”, mégis éreztem, hogy valami nem elég jó. Működtek ugyan a korábban alkalmazott módszereim, de nem elég hatékonyan. Az ép intellektuson kipróbált eszközök nem vallottak ugyan kudarcot a sérült elmén, de nem is győztek. Nem volt vesztes csata, de megnyert ütközet sem.

Bár alapvetően hűséges vagyok mindenben és mindenkihez, akkor mégsem tudtam, hogy hosszú távra tervezzem-e ottlétemet, vagy előbb-utóbb elmegyek innen. Hiszen a pedagógus is sikerélményekre vágyik: olyan kézzelfogható eredményre, mely objektív, mérhető, látható, érezhető, bizonyítható. A többségi iskolában elballagó osztályom későbbi életében való helytállása mérhető volt. Felvételük a felsőoktatásba, erkölcsös és „normális” viselkedésük a különféle helyzetekben igazolta munkám eredményességét. De mit mérhettem volna a sérült gyereknél? Mekkora sikernek számíthat, ha megtanítom WC után kezet mosni, köszönni, és heti egy angol órával kimondatni vele a választ a ’What’s your name’ kérdésre?

Megszerettem azonban nagyon ezeket az elveszett gyerekeket, segíteni akartam rajtuk. Az okosabbakon azért, hogy visszakerülhessenek erről a vakvágányról a valahova tartóra, a butácskábbakon pedig azért, hogy megtalálják majd életükben az értelmet, képesek legyenek megállni a lábukon, ha már nem lesznek mellettük az őket segítő, felügyelő, szerető szülők (ha egyáltalán van nekik ilyen). Szomorú tény, hogy az ott töltött közel 15 évem alatt csupán egyetlen esetben került vissza gyerek a többségi iskolába, akkor is a szülő íratta át.

Akkor tudatosodott bennem, hogy ezekben az iskolatípusokban nem csak felzárkóztatni kellene, hanem tehetséggondozást is végezni, megpróbálni esélyt adni az arra alkalmasnak látszó gyereknek, hogy majd „normális” életet élhessen. Végzős tanítványaink jog szerint mehetnének bármelyik középiskolába, ha felvennék őket. A nyolcadik osztályra azonban akkora hátrányt halmoztak fel ép társaikkal szemben, ami már nem tolerálható a legjobban integráló iskolákban sem. Így maradnak számukra a speciális szakiskolák, ahol olyan szakmákat tanulhatnak, amelyekben aztán nagy eséllyel nem tudnak elhelyezkedni, legfeljebb segédmunkás válhat belőlük.

Változni kellett és változtatni. Az első lépés a gyógypedagógiai tanár szak elvégzése volt, hogy a megfelelő módszereket elsajátítsam, és ezeket a magamhoz és a tanítványaimhoz igazítsam. A második lépés a szakirodalom megismerése: igyekeztem a lehető legtöbb publikációt elolvasni, megérteni, értelmezni, hasznosítani a bennük rejlő kincseket. A harmadik lépés a folyamatos továbbképzés vállalása bármilyen áron.

A pedagógus továbbképzésekre szánt összeg annyira kevés volt (és ma még kevesebb), hogy az ilyen egyéni akciókra a legtöbb esetben nem jutott pénz. A legpozitívabb válasz az lehet a munkáltató részéről, hogy ha meg tudod oldani óracserékkel (feketén, mert természetesen itt is „csalni” kell), és kifizeted, akkor mehetsz, de a sulinak nincs egy fillére sem rá. Így hát mész a saját költségeden, ha megengedheted magadnak. Ha nincs családod. Ha kicsit jobban keres a párod. Ha nem pedagógus ő is.

A továbbképzések egyik legnagyobb előnye az, hogy az új ismereteken túl vitalizál, hitet és erőt ad a folytatáshoz. Hogy megszilárdítja benned a meggyőződést: jó, amit csinálsz, vagy éppen ellenkezőleg, elgondolkodtat, hogy lehet másképpen: egyszerűbben, élvezetesebben, könnyedebben célt érni. A mai iskolákban ugyanis nincs áttekinthető értékelő rendszer annak ellenére, hogy szinte mindenütt működik valamilyen minőségbiztosítás. Őszinte kritikát nem nagyon kapsz, dicséretet is alig, az sem biztos, hogy őszinte, és nem csak udvariassági gesztus.

Mindenképpen hasznos lehet még egy egyszerű beszélgetés is külső kollégákkal – vagy akár a sajátjaiddal. Éppen ez az, ami a mai iskolákból oly gyakran hiányzik. Nem érünk rá, sokszor elrohanunk még a gyerek mellett is. És még csak elmarasztalni se nagyon lehet a másodállást kényszerűségből vállaló kollégát, aki nem tud megélni a fizetéséből, ezért fut a második munkahelyére ahelyett, hogy a dolgával, a hivatásával foglalkozna. Ahelyett, hogy a tantestület akár mikrocsoportokban megbeszélné a gyerekek problémáit, közösen keresne megoldásokat ezekre. Az ilyen megbeszélések ma rendkívül ritkák. Már nem maradunk ott a tanítás után az iskolákban, hogy egy-egy tea vagy kávé mellett megbeszéljük közös dolgainkat, kibeszéljük magunkból az aznap történteket, ötleteket adjunk egymásnak, és javaslatokat fogadjunk el a többiektől. A változás igénye kevesekben mutatkozik meg, a továbbképzéseken rendre ugyanazok az emberek jelennek meg, akik amúgy is hajlanak a változásokra.

Sosem szabad ezen a pályán „kész”-nek érezni magunkat. A világ folyamatosan változik és változnak a gyerekek is. A gyerek olyan, mint a nyersfa, amiből nekünk kell valami csodát kifaragni, hiszen benne magában rejlik a csoda. Mint Michelangelo köveiben, aki csak a „felesleget” faragta le Dávidról. De ostobaság ugyanazzal a szerszámmal próbálni megművelni a mindig más tulajdonságú fát. Tudja ezt minden barkácsoló, minden asztalos, minden erdész, fával dolgozó szakember. Miért nem tudják akkor a pedagógusok?

A Kolléga szentül meg volt győződve arról, hogy amit tesz, az úgy helyes, mert ő közoktatási szakértő, meg munkaközösség-vezető, meg tanácsadó az ilyen-olyan oktatási cégnél, meg ő Ő. És valóban: szakmai eszköztára tele volt, és állandóan csőre töltve. A gyerekek mégsem szerették, sőt, utálták az óráit, és őt magát is. Pedagógiai kérdésekben rendre kioktatta a „beosztottjait”, erőszakos stílusa is azt éreztette mindenkivel, hogy minden úgy helyes, ahogyan ő teszi. A tétova, felvetésre például, miszerint mégsem kellene erőltetni a kooperatív technikát négyfős osztályokban, nem adva lehetőséget más alternatívára (például a szabadtanulás alkalmazására), elutasító és kiokító választ adott.

Jó lett volna elcsalni őt mondjuk egy kalandpedagógiai tréningre, esetleg a suliban tartani egyet a teljes tantestületnek, hiszen a nagy forradalmak is kicsiben kezdődnek. Egyszerre hatalmasat lépni nem lehet, sok-sok apró lépésből, próbálkozásból áll össze az utunk. Jó esetben elég egy tantestületben néhány új szemléletet hozó ember, és megforgathatjuk az egész világot! Rosszabb esetben persze nem változik semmi, a képzés vagy tréning anyagai, élményei a bezárt fiókokban végzik. De hinni kell ez ellenkezőjében!

A változás szükségszerű: minden pedagógus, a legjobb is, eljut egyszer vagy többször oda, hogy érezni kezdi: valami nem úgy működik, ahogyan kellene. Az lenne a jó, ha a hibát ilyenkor magunkban keresnénk, és a felelősséget nem a gyerekekre hárítanánk.

Hogy mikor vagyunk teljesen készen? Azt gondolom, hogy igazából sosem. Persze lehetnek jó gyakorlataink, melyeket például egy pályakezdőnek tőlünk kellene eltanulnia, tőlünk: idősebbektől, sok-sok évnyi gyakorlattal, megoldott problémával a hátunk mögött, ám ez ritkán van így. A törekvést a változásra, a kényszert a megújulásra nem nélkülözheti egyetlen pályán levő sem!

Én sajnos maximalista vagyok sajátmagammal szemben. Ez még nem lenne akkora baj, ebbe csak én halok néha bele. Nagyobb problémát jelent azonban, hogy másokkal szemben is ilyen vagyok.. A gyerekekkel úgy, hogy tisztában vagyok, mit várhatok el tőlük, ehhez képest legyen maximális a teljesítményük, de legalábbis próbálják meg, törekedjenek a többre és jobbra. A „Soha ne add fel!” szemléletet tanítom, ezt nevelem beléjük.

A kollégáimmal szemben azonban sajnos nem tudok ennyire toleráns lenni. Van egy minimum, amit minden pedagógustól elvárok, és ennyi év után sem tudom elfogadni, ha nem így van. Például alapvetőnek tartom, hogy minden pedagógus differenciáljon – mindenféle szempontból: anyagban, eszközben, módszerben stb. – mert a gyerekek folyamatosan változnak, és minden osztály különböző. Hogyan lehetséges ugyanazt a tanmenetet használni 5-10-20 éven keresztül és csak akkor változtatni rajta, ha az oktatáspolitika megköveteli? Hol van akkor itt az igény a többre, jobbra?

Gondoljunk csak bele! Saját gyermekünket várjuk. Az elsőt. De lehetne akár a harmadik is – megéltem ezt is. Mennyire izgatottak vagyunk?! Nem tudjuk, hogy minden rendben lesz-e, megfelel-e tudásunk, rendelkezünk-e elég ismerettel a neveléséhez. S mikor megszületik a pici, azonnal egy csomó problémával találjuk szembe magunkat, még akkor is, ha ő már a sokadik csemete a családban – sőt, akkor még inkább! Nevelünk már kettőt és megjön a harmadik, aki teljesen más. A helyzet is más. A testvérek jócskán megnehezíthetik a dolgunkat akkor is, ha „megfelelően” előkészítettük a kicsi érkezését.

A pedagógiában miért lenne ez másképp? Ott is gyerekek vannak, mindig mások, évről-évre mások. Ha egy szülőnek folyamatosan tanulnia kell gyermekétől, akkor a pedagógus miért nem tanul a tanítványai válaszaiból, reakcióiból? És ha saját gyermekünk olyan problémát okoz, amit elsőre nem tudunk megoldani, akkor elfogadjuk ezt? Ugye nem. Akkor miért nem tesszük ugyanezt az iskolában, a ránk bízott gyerekek érdekében?

A példa azért is jó, mert amit nem tudok megoldani a saját családomban, azt nem fogom tudni megoldani osztályomban sem. Biztos, hogy nagyobb tapasztalattal és több szakmai ismerettel, tudással rendelkeznek azok a pedagógusok, akik maguk is szülők. Amit a saját gyerekeddel nem tudsz megértetni, amit vele nem tudsz elfogadtatni, arról miért gondolod, hogy a másik gyerekével sikerülhet?

Az egyik legnagyobb hibának az önmagunkkal való megelégedettséget tartom. Igyekszem elkerülni.

Leiner Károly

--

--

Linkek

--

 » Kommentálom
 Kommentálom «
Várjon...

A hozzászólások megengedett tartalmával kapcsolatban lásd kommentelési irányelveinket.

Hozzászólások

zoldbeka | 2011. október 21. | leinerk[kukac]freemail[pont]hu
anarchista: megértem az elkeseredést, de igaza van Julinak, a hit vagy megvan bennünk, vagy nem. Ha nem, akkor talán ...
Katka, magam is így jártam, mégis: a távozásom után is megmaradtak, sőt, életre keltek azok a programok, melyeket magam találtam ki, vagy hoztam magammal egy-egy továbbképzésről, mert azért lehet ott is kincsekre bukkanni. Az elvetett mag mindig kicsírázik, de hogy lesz-e belőle bármi is, no az múlik rajtunk. Ehhez kell talán a hit: hinni, hogy minden gyereken rajta lesz a kezünk nyoma és ez egyben a legnagyobb felelősségünk.
anarchista | 2011. október 21.
Már ma is anarchia van az iskolákban: a vezetők és sleppjük érdekeik védelmében még a gyerekeken is átgázolnak. A rossz pedagógusok naponta ölik meg a gyerekek álmait, jövőjét, sokszor együtt (nem) működve a családokkal. Az oktatáspolitikának a legutolsó a gyerek, csak a címek, titulusok a fontosak, a munka, a letett teljesíítmény, a gyerekek egyáltalán nem. Az iskolák vegetálnak a finanszírozási problémák miat, a fiatal pedagógusok rövid idő alatt elmennek a pályáról, az idősebbek alig várják a nyugdíjat (ha még lesz). Ez nem anarchia?
Juli | 2011. október 19.
Kedves Katka és "anarchista" nicknéven bemutatkozó kollégánk! Valóban nehezen mozdíthatók a pedagógusok manapság tréningekre, továbbképzésekre, s ennek számos nem csupán bennük rejlő magyarázata van. Az általános hangulat elkeseredett, lehangoló, kezdünk valamiféle túlélőtáborra emlékeztetni. No de a gyerekeket mégsem lehet rideg marhatartásra fogni, és nem mentség a felnőtt társadalom számára, hogy most éppen "nihil" van. A többi ember (diákok, szülők, kollégák) ugyanabban a katyvaszban ül, mint mi, és a felelősség alól nem mentenek fel a körülmények. Mindenkinek meg kellene tennie, ami rajta áll, és ami az erejéből telik. A cikk szerzője sem birtokai jövedelméből, hanem a munkabéréből él, és teszi nem is egyszerű dolgát, ráadásul fogyatékos gyerekekkel. Persze hitek maguktól senkiben sem teremnek, de talán mégiscsak ad némi erőt, hogy azért sok nagyszerű ember képes még ma is működni a pedagóguspályán. Rajtunk is múlik, hogy mi történik velünk, nem tekinthetjük magunkat csupán szerencsétlen áldozatoknak. Tudom, hogy banálisan hangzik, amit itt írok, de esetleg el lehet gondolkodni rajta. Az anarchizmus meg sehová sem visz, maximum összeomláshoz, romboláshoz.
anarchista | 2011. október 18.
Kit érdekel ebben a nihilben, hogy jó-e a ped. vagy sem? Lassan csak gyerekmegőrzők vagyunk, a nevelés-oktatás régóta nem fontos. A gyerek sem. Fáznak, éheznek, nyomorognak, valóvilágon nőnek fel! A pedagógus meg egy hülye barom, aki ingyen dolgozik nagyon sokat. Egyre többet, egyre rosszabb körülmények között. Kinek fontos, hogy etikus-e, jó-e? Életben kell maradni kérem szépen!
katka | 2011. október 16.
Én megpróbáltam elcsalni a kollégáimat régebben ilyen tréningekre, de hiába, mert mozdíthatatlanok voltak. Ma még inkább azok. Mintha nem is élnének, egy csomó zombi, akik túlélni akarnak a kisebb zombikkal, a gyerekekkel együtt. Persze nem mindenki ilyen, de a többségük sajnos igen. Nem hiszek már abban, hogy változni fog itt bármi is. De kellenek az ilyen, hitet és erőt adó, írások.
tanarbacsi | 2011. október 13.
Ilyen okosok nálunk is vannak. Ők a mindentudó szuperpedagógusok, akiknek joguk van csicskáztatni, kioktatni a többieket. Jószerivel ők visznek mindent , miközben mi az iskolát a hátunkon cipeljük és működtetjük. Ők a tanácsosok, főtanácsosok, osztogatják egymás közt a zsíros posztokat, kitüntetéseket, miközben mi mint a rabszolgák dolgozunk. Miylen jó lenne, ha sokan lennének olyanok, akik még hisznek egy mindent elsöprő vltozásban, mikor ezek az emberek elmennek végre a pályáról! És egyre többen lesznek olyanok, mint a cikk írója! Köszönöm!
Gyula | 2011. október 12.
Hitet, erőt, újra kedvet adott, hogy ezt a szeretett-gyűlölt hivatást folytassam. Köszönöm!
Éva | 2011. október 11.
Éppen ma, egy rosszul sikerült ofi óra után csak ültem az üres tanteremben és azon gondolkodtam, hogy vajon alkalmas vagyok-e az osztályfőnökségre. Először haragudtam a gyerekekre, aztán valami megszólalt bennem és a küzdés felé vitt. A tanáriban kétségbeesetten kértem segítséget, de csak közhelyeket kaptam. Ettől másféle kétségbeesés tört rám.
Úgy éreztem magam, mint egy fuldokló, aki csupán sajnálkozó sóhajokat kap: Hát igen, ilyen a mélyvíz!
Este itthon kisebb csodát remélve felléptem ide és elolvastam a "Mit nem teszek egy tanteremben?(1-2-3)" c. írásokat. A csoda megtalált. Köszönöm. Nagyon sokat segített. Nem csak rajtam persze, hanem 29 tizenhétévesen is, akik ugyanúgy kétségbeesetten keresik magukat, mint én a megoldást ma délután...
pályaelhagyó | 2011. október 11.
Ilyen emberekkel kellett volna találkoznom a tanárképzésben és akkor talán nem mentem volna el azonnal, ahogy betettem a lábam egy iskolába és szembesültem azzal, hogy a gyerekek melegedni járnak be és Alekosz a példakép, meg a győzike és teszem őrzésüket ingyen, bagóér, amiből simán éhen halok a nyugdíjig, mert akkor még azt hittem, ogy lesz nyugdíjam, de nem. és nem volt fizetésem sem, mert ne nevezzük a kezdőbért fizetésnek, legfeljebb alamizsnának.szóval be az egyetemekre az ilyen emebereket, akik valóban pedagógusok és nem csak a könyveik, címeik alapján azok!
csilla | 2011. október 10.
Elragadott és megerősített: köszönöm. Igaz, ma már családgondozóként dolgozom és küszködöm a rendszer dilemmáival. a vitákba belefáradok, de ez az írás, az ami a minimálisnak tűnő sikerélményben épp ma hihetetlen erőt adott. megfogtam a hajam és megemeltem magam. annyira kellett. köszönöm.
Címkefelhő    Összes címke »
 Sajtófigyelő    Összes hír »
2017.11.23.
"Mindenki egyformán ember"
Hat éve már, hogy Csordás Anett néhány szülőtársával együtt megalapította a Lépjünk, hogy léphessenek! Közhasznú Egyesületet. Ez jelenleg az egyetlen civil szervezet az országban, amely...
(Forrás: Házi Patika)
--
2017.11.23.
Holisztikus megközelítés a pedagógiában
A pedagógusok világképének eltérősége miatt a holisztikus nézőpont érvényesülési lehetősége is meglehetősen széles sávban mozog. Ez így is van rendjén. Amit viszont fontos kiemelni...
(Forrás: Tani-tani Online)
--
2017.11.23.
Ónody-Molnár Dóra: Balog Zoltán: A rövid ideig tartó szegregáció felkészíthet az integrációra
Az emberi erőforrások minisztere 107 percet töltött a kulturális bizottságban – ennyi ideje jutott arra, hogy tájékoztassa a képviselőket tárcája munkájáról. Amelyet természetesen sikeresnek...
(Forrás: 168 óra)
--
2017.11.22.
Olvasni kötelező, de mit? Magyarul Balóval - videó
A magyartanítás problémáiról, a műveltségeszmény változásairól beszélget Arató Lászlóval Magyartanárok Egyesülete vezetőjével, Fenyő D. Györggyel, a Radnóti Gimnázium magyartan...
(Forrás: rtl.hu)
--
2017.11.22.
Ónody-Molnár Dóra: Valaki megint hatalmasat hazudik a magyar oktatásról, és nem valószínű, hogy a KSH az
A Klebelsberg Központ vezetője teljesen mást állít a pedagóguslétszám és a gyerekszám alakulásáról, mint a hivatalos statisztikai adatok. És ez a kisebbik baj. A szavaiból arra lehet kö...
(Forrás: 168 óra)
--
2017.11.22.
Pedagógusi bérek: Balog „viccesnek” találta a kritikát
A kialakult helyzeten a pedagógusok feltehetően nem nevetnek. Bár a kormány évek óta a pedagógusbérek emelését ismételgeti – ami valóban megtörtént –, arról nem tesznek említést...
(Forrás: Magyar Nemzet)
--
2017.11.22.
Megnyílt a 2018. évi pedagógusminősítési eljárásokhoz kapcsolódó portfólió- és pályázati felület
2017. június 28-án megnyílt a 2018. évi Pedagógus I. és Pedagógus II. fokozatok pedagógusminősítési eljárásaihoz kapcsolódó portfóliófelület, valamint a mesterpedagógus és kutatótan...
(Forrás: Oktatási Hivatal)
--
2017.11.22.
Ebben a leggyengébbek a magyar diákok
A háromévente végzett világszintű kompetenciafelmérésben szinte mindig az OECD-átlag alatt teljesítettünk, ez a most publikált, kollaboratív problémamegoldást vizsgáló modult illetően...
(Forrás: Inforádió)
--
2017.11.22.
Kevés a rajzóra, ezért nem értjük a modern festészetet
Ember legyen a talpán, aki megoldást tud kínálni, hiszen a gyerekek óraszáma így is nagyon magas,  a diákok túlterheltek. De miért kellene érteni a kortárs festészetet? Hát, a legkevésb...
(Forrás: Magyar Nemzet)
Utolsó üzenetek:
  OFOE

Nem tudok semmi olyan jogszabályról, ami szerint egy szülő ne lenne behívható az órára igazgatói engedély nélkül. Benne van ez Nálatok a házirendben? Meg kellene kérdezni, hogy milyen írott szabály alapján von az igazgatód ezért felelősségre. Inkább dicséret illetne ezért az akciódért.

--
  Dr.Kocsisné H. Monika

Kedves Szakértők! Kikaptam az igazgatómtól. Egyelőre szóban! 5.es osztályt kaptam ősszel és egy beilleszkedési zavarral küzdő gyermek miatt elég sok gondom volt (előtte 2 évig volt magántanuló a szülő kérésére, aki most újra iskolába járatta volna inkább). Mivel szerettem volna segíteni, hogy a gyermekek könnyebben elfogadják a kérdéses gyermeket, meghívtam egy osztályfőnöki órára a gyermek édesanyját, aki jól szót is értett a gyerekekkel. Eredményesnek ítéltem az "akciót" Azért kaptam feddést az igazgatótól, mert ezt a vendég-anyukát előre nem jelentettem be az igazgatónak. Van erre vonatkozóan jogszabály, vagy ez csak egy íratlan törvény? Válaszukat előre is köszönöm! Moni,of.

--
  OFOE

Kedves Kálovics András! Az osztályfőnök anyagilag nem felelősségre vonható személy. Tehát ha nincs a megrongáltak között olyan tárgy, amiért aláírásával felelősséget vállalt, nem jogszerű ez a követelés. A kiskorú károkozásáért indokolt és bizonyított esetben a szülő tartozik anyagi felelősséggel.

--
  Kálovits András

Kedves Szakértők! Köszönöm válaszukat. Talán nem fogalmaztam elég egyértelműen. Mint osztályfőnök az osztályom konkrét osztálytermét illetően soha semmilyen leltárt nem írtam alá. Illetve olyan esetekre gondol az ominózus mondat a munkaköri leírásban, hogy ha az adott osztályba járó tanuló(k) okoz(nak) kárt (szándékos és/vagy figyelmetlenségből fakadó rongálás), de sem az illető tanuló nem hajlandó a kárt megtéríteni, illetve osztálypénzből sem lehetséges ez, akkor jönne az osztályfőnök mint anyagilag felelősségre vonható személy. Ennek jogszerűsége iránt érdeklődtem/érdeklődöm.

--
  OFOE

Kedves Kálovits András! Kérdés, hogy van-e az intézménynek leltározási szabályzata, ha van, az mit tartalmaz, és mit írt alá ezzel kapcsolatban a pedagógus (aláírt-e egyáltalán valamit). Így ez a mondat szerintem sem állja meg a helyét, és én se írnék alá ilyen munkaköri leírást. Az alá nem írás egyébként nem elegendő, mert enélkül is érvényes a munkaköri leírás, ezért azt javaslom, hogy a fentiekkel kapcsolatban mindenképpen érdeklődjön a kolléga, és az Mt. kártérítés, megőrzési felelősség és leltározásra vonatkozó rendelkezéseit is érdemes megnéznie.

--
  OFOE

Kedves Marika! Három ötletünk van, de ezek csak ötletek, tanácsok, javaslatok:
1. Mivel rengeteg óvónő hiányzik, egyre több ovi keres szakképzett munkaerőt, nyugodtan keressen olyan helyet, ahol felveszik délutánosnak (akár magán ovi, akár önkormányzati), ahonnan délután hamar elviszik a gyerekeket és csak kevesen maradnak. A munka, a felelősség, az erőnlét kevesebb. Pl. Waldorf ovi is jó, akiknek muszáj ma már délután is bent tartani egy-két gyereket, de bármi más is. Hátha kapnak rajta, hiszen hiány van, és vele meg lehet oldani egy csoportot így.
2. Nézze meg, hogy családi bölcsibe felveszik-e, (A családi napközi megszűnt, ezért ezt írtam). Ha ott kevés a gyerek, akkor az is talán bírható, vagy ott is kereshet csak délutános állást.
3. Hátha talál olyan ovit, bölcsit, ahol óvodatitkárnak felveszik. De ez azért sok munka, ha más is, és bizonyára meg kell tanulni a szakmát.
Szia és üdv, Anna

--
  Takács Zoltánné Marika

Tisztelt Szakértők! Nem tudom mit tegyek? 38 és fél éve dolgozom óvónőként ugyanazon a munkahelyen. Egy éve daganatos betegségben műtöttek, azóta táppénzen vagyok. Jelenleg az orvosi kontroll eredményeim jobbak lettek, visszamehetnék dolgozni,de úgy érzem nincs hozzá erőm és a hangom is sérült.Önök szerint milyen lehetőségeim vannak?Ezt a másfél évet hogyan lehet áthidalni?Az 1 év táppénzt már kihasználtam. És érdekelne, hogy a jubileumi jutalom jár-e a részemre?Előre is köszönöm válaszukat!

--
  Kálovits András

Kedves Szakértők! Érdeklődni szeretnék, vajon jogszerű-e, ha egy osztályfőnöki munkaköri leírásba bekerül az alábbi vagy egy ehhez igen hasonló megállapítás: "Anyagilag felelősségre vonható az osztálya osztálytermében (itt konkretizálva is az adott tanterem) keletkezett esetleges károkért." Próbáltam utánanézni, de erre vonatkozó, ezzel kapcsolatos jogszabályi előírást sem A nemzeti köznevelésről szóló 2011. évi CXC. törvény 62. paragrafusában (A pedagógus kötelességei és jogai), sem a 20/2012. EMMI-rendeletben, sem a 326/2013. Kormányrendeletben nem találtam + az adott intézmény iskolai alapdokumentumaiban sincs ezzel kapcsolatos megjegyzés. Kötelezhető vagyok-e ennek aláírására? Válaszukat előre is köszönöm.

--
  OFOE

A dajka munkakörhöz nem kell érettségi és semmilyen végzettség, de előnyben részesítik azt, akinek van vagy érettségije, vagy dajkaképző tanfolyama, netán mindkettő.
Az asszisztensi végzettséghez szükséges az érettségire épülő OKJ-s tanfolyam, amivel asszisztens lehet egy óvónő mellett egy-vagy több csoportba(ahogyan beosztják). De önállóan csoportot (a jelen jogszabályok szerint) ezzel a végzettséggel sem kaphat. 

--
  Borza Zsuzsanna

Kedves Szakértők!

Jelen pillanatban egy magánóvodaban dolgozok dajka pozicióban.Lehetőséget kaptam miszerint ha elvégzem a pedagógia asszisztens Okj-s tanfolyamot akkor a 3. Csoport már az enyém lehet.A kérdés az az lenne hogy el kell e végeznem ezt a képesítést vagy elég hozza a középiskolai érettségi bizonyitvány.Én olvastam azt is hogy elég az érettségi viszont azt is hogy kell az okj-s végzettség.Kérem segitsenek eligazodni.Köszönöm!!

--
Üzenő Kommentek   RSS
Utolsó 10 hozzászólás:

[Gyulai Sándor:] Angela Lee Duckworth előadása a TED-en: https://www.ted.com/talks/angela_lee_duckworth_grit_the_power_of_passion_and_perseverance
PSZICHOháttér 33. – Grit, avagy a fogcsikorgató szívósság »

--

[OFOE:] Kedves Kérdezőnk! Ha a pedagógusképzésben dolgozott, akkor a rendelet (326/2013) 6.& f szerint a teljes ott eltöltött időszak gyakorlati időnek számit, különben marad a ped1. Viszont a ped.2 átugrásával jelentkezhet kutatótanárnak. Amennyiben 1958. szeptember 1. előtt […]
Mit kell tudni az életpályamodellről? »

--

[csilla:] Köszönöm! fojtottan és hangosan is kiabáltam már mindezért! barátaimnak! részletekben és egyben is. Ígyen, összefoglalva még nem olvastam magamra, magam sirámait! Mástól sem olvastam még ezt! bár magam sem voltam rá képes ilyen módon, saját magam által összeírva […]
Lemorzsolódás, hátrányos helyzet, avagy nem lehet mindenki "jófej" »

--

[A. R.:] Kedves Petra! A kérdésem a következő. 1998 óta a felsőoktatásban dolgozom, oktatok, PhD fokozatom van. Ha a közoktatásban vállalnék állást, akkor milyen pedagógus fokozatba kerülhetek? Kb. mekkora fizetési osztályba? segítségét köszönöm.
Mit kell tudni az életpályamodellről? »

--

[Kövesi Györgyi:] Kedves Sulyok Blanka! Bár minden pedagógus ilyen érzékeny és szolidáris lenne az LMBTQ fiatalokkal! Nagyon fontos lenne, hogy minden diák biztonságban érezhesse magát az iskolában! Szeretném figyelmükbe ajánlani a Melegség és megismerés iskolai érzékenyítő programot, amelyet a […]
Pride és pedagógia »

--

[ax:] Kedves Gönczöl Enikő! Nagyon fontosak ezek az írások, szinte mindegyik telibe találja az éppen aktuális problémámat, vitámat, morgolódásaimat, napi csatározásaimat (csatározás?? - de jó lenne szemtől-szemben állni ás csatározni...) Köszönöm szépen. Várom a szeptemberi […]
Neked mindegy? Nekem nem! 15. – Ne hagyjuk magunkat manipulálni! »

--

[Anna:] Most miért halasztották őszre? Addigra megint lesznek sokan, akik nem veszik észre a benntartó erőket, és elmennek a pályának még a közeléből is. Legalább mesélhettek volna nekünk - a gida lábáról, az üvegcipellőről, a szurokról, amelyben benne ragadt meg hasonlókról. Nem […]
Meghívó az FPF konferenciájára »

--

[Leiner Károly:] Nagyon jó írás! Nem csak a druszám vagy Ax barátom :) vigyázz magatokra!
A la recherche… Eltűnt idő, eltűnt öröm az iskolában »

--

[csilla:] Amikor a felelősöket keressük az oktatási kormányzatban, a jövő generációjának nevelése miatt! Tegyünk meakulpát! Nézzünk szembe a tükörrel! Látom-e saját magam? Ki vagyok én? Majd ennek fényében nézzük végig azt a gyerekhalmazt, akinek nevelése ránk volt bízva! Jól […]
A magyar közoktatás problémái a PISA adatok tükrében »

--

[Péter:] Laszlo vicces beszólása tetszik nekem. Különösen akkor, ha majd felsorol olyan kollégákat, akik a saját KUDARCAIK miatt a liberális kormányzást hibáztatták. Mert ismereteim és tapasztalataim szerint az "úgy rossz ahogy van" típusú áthárító minősítést nem liberális […]
A magyar közoktatás problémái a PISA adatok tükrében »

--
OFOE (2001–2017) | Rólunk | Dokumentumok | Impresszum | Kapcsolat | RSS | Partnerek