OFOE a Facebook-on
Nyomtatóbarát változat Link küldése
2011. október 10.
» Hozzászólások (10)

Mit nem teszek egy tanteremben?

3. Sosem érzem úgy, hogy szuper pedagógus vagyok

„Nem vagyok normális! Nem vagyok tökéletes! Nem akarok hibátlan lenni! Nem akarok mindenkinek, pláne bárkinek megfelelni!”
Vavyan Fable

A pályám során rengeteg órát láttam más kollégáktól. Voltak közöttük nagyszerűek és csapnivalók is. Előfordult, hogy előre bejelentett időpontban mentem valamelyik tanártársam órájára, de olyan is volt, hogy csakúgy „ott ragadtam”. Máskor teljesen váratlanul estem be – mert akkor értem oda, és tudtam, hogy a kollégám bármikor szívesen lát.

A kirakatórákat soha nem szerettem: bár tanulni sokat lehetett belőlük. Hiszen – ha máskor nem is – ilyenkorra az illető összeszedi magát, és teljes arzenálját igyekszik belezsúfolni a 45 percbe. Erre még az is készül, aki máskor soha. Leginkább a váratlan látogatásokat kedvelem (magam is rendre mondogatom kollégáimnak, hogy jöhetnek, bármikor szívesen látom őket). Ezeken nem tervezett látogatásokon lehetek ugyanis leggyakrabban tanúja olyan ihletett pillanatoknak, amelyeket a pedagógus és osztálya közösen él meg. Ilyenkor kerülnek elő olyan mozzanatok, rutinok, módszerek, eljárások, apró ötletek, amelyeket érdemes adaptálni, „ellopni” a saját gyerekeim számára. Ezekből folyamatosan tanulhatok, és ilyenkor bizonyosodik be, hogy van mivel bővítenem a tudásomat.

Pályámon fordulópont volt a többségi iskola után a gyógypedagógiai intézménybe kerülve megtartani az első órákat. Itt ugyan senki nem figyelmeztetett, hogy „Te figyelj, ez itt nem működik, próbáld meg inkább így, vagy úgy!”, mégis éreztem, hogy valami nem elég jó. Működtek ugyan a korábban alkalmazott módszereim, de nem elég hatékonyan. Az ép intellektuson kipróbált eszközök nem vallottak ugyan kudarcot a sérült elmén, de nem is győztek. Nem volt vesztes csata, de megnyert ütközet sem.

Bár alapvetően hűséges vagyok mindenben és mindenkihez, akkor mégsem tudtam, hogy hosszú távra tervezzem-e ottlétemet, vagy előbb-utóbb elmegyek innen. Hiszen a pedagógus is sikerélményekre vágyik: olyan kézzelfogható eredményre, mely objektív, mérhető, látható, érezhető, bizonyítható. A többségi iskolában elballagó osztályom későbbi életében való helytállása mérhető volt. Felvételük a felsőoktatásba, erkölcsös és „normális” viselkedésük a különféle helyzetekben igazolta munkám eredményességét. De mit mérhettem volna a sérült gyereknél? Mekkora sikernek számíthat, ha megtanítom WC után kezet mosni, köszönni, és heti egy angol órával kimondatni vele a választ a ’What’s your name’ kérdésre?

Megszerettem azonban nagyon ezeket az elveszett gyerekeket, segíteni akartam rajtuk. Az okosabbakon azért, hogy visszakerülhessenek erről a vakvágányról a valahova tartóra, a butácskábbakon pedig azért, hogy megtalálják majd életükben az értelmet, képesek legyenek megállni a lábukon, ha már nem lesznek mellettük az őket segítő, felügyelő, szerető szülők (ha egyáltalán van nekik ilyen). Szomorú tény, hogy az ott töltött közel 15 évem alatt csupán egyetlen esetben került vissza gyerek a többségi iskolába, akkor is a szülő íratta át.

Akkor tudatosodott bennem, hogy ezekben az iskolatípusokban nem csak felzárkóztatni kellene, hanem tehetséggondozást is végezni, megpróbálni esélyt adni az arra alkalmasnak látszó gyereknek, hogy majd „normális” életet élhessen. Végzős tanítványaink jog szerint mehetnének bármelyik középiskolába, ha felvennék őket. A nyolcadik osztályra azonban akkora hátrányt halmoztak fel ép társaikkal szemben, ami már nem tolerálható a legjobban integráló iskolákban sem. Így maradnak számukra a speciális szakiskolák, ahol olyan szakmákat tanulhatnak, amelyekben aztán nagy eséllyel nem tudnak elhelyezkedni, legfeljebb segédmunkás válhat belőlük.

Változni kellett és változtatni. Az első lépés a gyógypedagógiai tanár szak elvégzése volt, hogy a megfelelő módszereket elsajátítsam, és ezeket a magamhoz és a tanítványaimhoz igazítsam. A második lépés a szakirodalom megismerése: igyekeztem a lehető legtöbb publikációt elolvasni, megérteni, értelmezni, hasznosítani a bennük rejlő kincseket. A harmadik lépés a folyamatos továbbképzés vállalása bármilyen áron.

A pedagógus továbbképzésekre szánt összeg annyira kevés volt (és ma még kevesebb), hogy az ilyen egyéni akciókra a legtöbb esetben nem jutott pénz. A legpozitívabb válasz az lehet a munkáltató részéről, hogy ha meg tudod oldani óracserékkel (feketén, mert természetesen itt is „csalni” kell), és kifizeted, akkor mehetsz, de a sulinak nincs egy fillére sem rá. Így hát mész a saját költségeden, ha megengedheted magadnak. Ha nincs családod. Ha kicsit jobban keres a párod. Ha nem pedagógus ő is.

A továbbképzések egyik legnagyobb előnye az, hogy az új ismereteken túl vitalizál, hitet és erőt ad a folytatáshoz. Hogy megszilárdítja benned a meggyőződést: jó, amit csinálsz, vagy éppen ellenkezőleg, elgondolkodtat, hogy lehet másképpen: egyszerűbben, élvezetesebben, könnyedebben célt érni. A mai iskolákban ugyanis nincs áttekinthető értékelő rendszer annak ellenére, hogy szinte mindenütt működik valamilyen minőségbiztosítás. Őszinte kritikát nem nagyon kapsz, dicséretet is alig, az sem biztos, hogy őszinte, és nem csak udvariassági gesztus.

Mindenképpen hasznos lehet még egy egyszerű beszélgetés is külső kollégákkal – vagy akár a sajátjaiddal. Éppen ez az, ami a mai iskolákból oly gyakran hiányzik. Nem érünk rá, sokszor elrohanunk még a gyerek mellett is. És még csak elmarasztalni se nagyon lehet a másodállást kényszerűségből vállaló kollégát, aki nem tud megélni a fizetéséből, ezért fut a második munkahelyére ahelyett, hogy a dolgával, a hivatásával foglalkozna. Ahelyett, hogy a tantestület akár mikrocsoportokban megbeszélné a gyerekek problémáit, közösen keresne megoldásokat ezekre. Az ilyen megbeszélések ma rendkívül ritkák. Már nem maradunk ott a tanítás után az iskolákban, hogy egy-egy tea vagy kávé mellett megbeszéljük közös dolgainkat, kibeszéljük magunkból az aznap történteket, ötleteket adjunk egymásnak, és javaslatokat fogadjunk el a többiektől. A változás igénye kevesekben mutatkozik meg, a továbbképzéseken rendre ugyanazok az emberek jelennek meg, akik amúgy is hajlanak a változásokra.

Sosem szabad ezen a pályán „kész”-nek érezni magunkat. A világ folyamatosan változik és változnak a gyerekek is. A gyerek olyan, mint a nyersfa, amiből nekünk kell valami csodát kifaragni, hiszen benne magában rejlik a csoda. Mint Michelangelo köveiben, aki csak a „felesleget” faragta le Dávidról. De ostobaság ugyanazzal a szerszámmal próbálni megművelni a mindig más tulajdonságú fát. Tudja ezt minden barkácsoló, minden asztalos, minden erdész, fával dolgozó szakember. Miért nem tudják akkor a pedagógusok?

A Kolléga szentül meg volt győződve arról, hogy amit tesz, az úgy helyes, mert ő közoktatási szakértő, meg munkaközösség-vezető, meg tanácsadó az ilyen-olyan oktatási cégnél, meg ő Ő. És valóban: szakmai eszköztára tele volt, és állandóan csőre töltve. A gyerekek mégsem szerették, sőt, utálták az óráit, és őt magát is. Pedagógiai kérdésekben rendre kioktatta a „beosztottjait”, erőszakos stílusa is azt éreztette mindenkivel, hogy minden úgy helyes, ahogyan ő teszi. A tétova, felvetésre például, miszerint mégsem kellene erőltetni a kooperatív technikát négyfős osztályokban, nem adva lehetőséget más alternatívára (például a szabadtanulás alkalmazására), elutasító és kiokító választ adott.

Jó lett volna elcsalni őt mondjuk egy kalandpedagógiai tréningre, esetleg a suliban tartani egyet a teljes tantestületnek, hiszen a nagy forradalmak is kicsiben kezdődnek. Egyszerre hatalmasat lépni nem lehet, sok-sok apró lépésből, próbálkozásból áll össze az utunk. Jó esetben elég egy tantestületben néhány új szemléletet hozó ember, és megforgathatjuk az egész világot! Rosszabb esetben persze nem változik semmi, a képzés vagy tréning anyagai, élményei a bezárt fiókokban végzik. De hinni kell ez ellenkezőjében!

A változás szükségszerű: minden pedagógus, a legjobb is, eljut egyszer vagy többször oda, hogy érezni kezdi: valami nem úgy működik, ahogyan kellene. Az lenne a jó, ha a hibát ilyenkor magunkban keresnénk, és a felelősséget nem a gyerekekre hárítanánk.

Hogy mikor vagyunk teljesen készen? Azt gondolom, hogy igazából sosem. Persze lehetnek jó gyakorlataink, melyeket például egy pályakezdőnek tőlünk kellene eltanulnia, tőlünk: idősebbektől, sok-sok évnyi gyakorlattal, megoldott problémával a hátunk mögött, ám ez ritkán van így. A törekvést a változásra, a kényszert a megújulásra nem nélkülözheti egyetlen pályán levő sem!

Én sajnos maximalista vagyok sajátmagammal szemben. Ez még nem lenne akkora baj, ebbe csak én halok néha bele. Nagyobb problémát jelent azonban, hogy másokkal szemben is ilyen vagyok.. A gyerekekkel úgy, hogy tisztában vagyok, mit várhatok el tőlük, ehhez képest legyen maximális a teljesítményük, de legalábbis próbálják meg, törekedjenek a többre és jobbra. A „Soha ne add fel!” szemléletet tanítom, ezt nevelem beléjük.

A kollégáimmal szemben azonban sajnos nem tudok ennyire toleráns lenni. Van egy minimum, amit minden pedagógustól elvárok, és ennyi év után sem tudom elfogadni, ha nem így van. Például alapvetőnek tartom, hogy minden pedagógus differenciáljon – mindenféle szempontból: anyagban, eszközben, módszerben stb. – mert a gyerekek folyamatosan változnak, és minden osztály különböző. Hogyan lehetséges ugyanazt a tanmenetet használni 5-10-20 éven keresztül és csak akkor változtatni rajta, ha az oktatáspolitika megköveteli? Hol van akkor itt az igény a többre, jobbra?

Gondoljunk csak bele! Saját gyermekünket várjuk. Az elsőt. De lehetne akár a harmadik is – megéltem ezt is. Mennyire izgatottak vagyunk?! Nem tudjuk, hogy minden rendben lesz-e, megfelel-e tudásunk, rendelkezünk-e elég ismerettel a neveléséhez. S mikor megszületik a pici, azonnal egy csomó problémával találjuk szembe magunkat, még akkor is, ha ő már a sokadik csemete a családban – sőt, akkor még inkább! Nevelünk már kettőt és megjön a harmadik, aki teljesen más. A helyzet is más. A testvérek jócskán megnehezíthetik a dolgunkat akkor is, ha „megfelelően” előkészítettük a kicsi érkezését.

A pedagógiában miért lenne ez másképp? Ott is gyerekek vannak, mindig mások, évről-évre mások. Ha egy szülőnek folyamatosan tanulnia kell gyermekétől, akkor a pedagógus miért nem tanul a tanítványai válaszaiból, reakcióiból? És ha saját gyermekünk olyan problémát okoz, amit elsőre nem tudunk megoldani, akkor elfogadjuk ezt? Ugye nem. Akkor miért nem tesszük ugyanezt az iskolában, a ránk bízott gyerekek érdekében?

A példa azért is jó, mert amit nem tudok megoldani a saját családomban, azt nem fogom tudni megoldani osztályomban sem. Biztos, hogy nagyobb tapasztalattal és több szakmai ismerettel, tudással rendelkeznek azok a pedagógusok, akik maguk is szülők. Amit a saját gyerekeddel nem tudsz megértetni, amit vele nem tudsz elfogadtatni, arról miért gondolod, hogy a másik gyerekével sikerülhet?

Az egyik legnagyobb hibának az önmagunkkal való megelégedettséget tartom. Igyekszem elkerülni.

Leiner Károly

--

--

Linkek

--

 » Kommentálom
 Kommentálom «
Várjon...

A hozzászólások megengedett tartalmával kapcsolatban lásd kommentelési irányelveinket.

Hozzászólások

zoldbeka | 2011. október 21. | leinerk[kukac]freemail[pont]hu
anarchista: megértem az elkeseredést, de igaza van Julinak, a hit vagy megvan bennünk, vagy nem. Ha nem, akkor talán ...
Katka, magam is így jártam, mégis: a távozásom után is megmaradtak, sőt, életre keltek azok a programok, melyeket magam találtam ki, vagy hoztam magammal egy-egy továbbképzésről, mert azért lehet ott is kincsekre bukkanni. Az elvetett mag mindig kicsírázik, de hogy lesz-e belőle bármi is, no az múlik rajtunk. Ehhez kell talán a hit: hinni, hogy minden gyereken rajta lesz a kezünk nyoma és ez egyben a legnagyobb felelősségünk.
anarchista | 2011. október 21.
Már ma is anarchia van az iskolákban: a vezetők és sleppjük érdekeik védelmében még a gyerekeken is átgázolnak. A rossz pedagógusok naponta ölik meg a gyerekek álmait, jövőjét, sokszor együtt (nem) működve a családokkal. Az oktatáspolitikának a legutolsó a gyerek, csak a címek, titulusok a fontosak, a munka, a letett teljesíítmény, a gyerekek egyáltalán nem. Az iskolák vegetálnak a finanszírozási problémák miat, a fiatal pedagógusok rövid idő alatt elmennek a pályáról, az idősebbek alig várják a nyugdíjat (ha még lesz). Ez nem anarchia?
Juli | 2011. október 19.
Kedves Katka és "anarchista" nicknéven bemutatkozó kollégánk! Valóban nehezen mozdíthatók a pedagógusok manapság tréningekre, továbbképzésekre, s ennek számos nem csupán bennük rejlő magyarázata van. Az általános hangulat elkeseredett, lehangoló, kezdünk valamiféle túlélőtáborra emlékeztetni. No de a gyerekeket mégsem lehet rideg marhatartásra fogni, és nem mentség a felnőtt társadalom számára, hogy most éppen "nihil" van. A többi ember (diákok, szülők, kollégák) ugyanabban a katyvaszban ül, mint mi, és a felelősség alól nem mentenek fel a körülmények. Mindenkinek meg kellene tennie, ami rajta áll, és ami az erejéből telik. A cikk szerzője sem birtokai jövedelméből, hanem a munkabéréből él, és teszi nem is egyszerű dolgát, ráadásul fogyatékos gyerekekkel. Persze hitek maguktól senkiben sem teremnek, de talán mégiscsak ad némi erőt, hogy azért sok nagyszerű ember képes még ma is működni a pedagóguspályán. Rajtunk is múlik, hogy mi történik velünk, nem tekinthetjük magunkat csupán szerencsétlen áldozatoknak. Tudom, hogy banálisan hangzik, amit itt írok, de esetleg el lehet gondolkodni rajta. Az anarchizmus meg sehová sem visz, maximum összeomláshoz, romboláshoz.
anarchista | 2011. október 18.
Kit érdekel ebben a nihilben, hogy jó-e a ped. vagy sem? Lassan csak gyerekmegőrzők vagyunk, a nevelés-oktatás régóta nem fontos. A gyerek sem. Fáznak, éheznek, nyomorognak, valóvilágon nőnek fel! A pedagógus meg egy hülye barom, aki ingyen dolgozik nagyon sokat. Egyre többet, egyre rosszabb körülmények között. Kinek fontos, hogy etikus-e, jó-e? Életben kell maradni kérem szépen!
katka | 2011. október 16.
Én megpróbáltam elcsalni a kollégáimat régebben ilyen tréningekre, de hiába, mert mozdíthatatlanok voltak. Ma még inkább azok. Mintha nem is élnének, egy csomó zombi, akik túlélni akarnak a kisebb zombikkal, a gyerekekkel együtt. Persze nem mindenki ilyen, de a többségük sajnos igen. Nem hiszek már abban, hogy változni fog itt bármi is. De kellenek az ilyen, hitet és erőt adó, írások.
tanarbacsi | 2011. október 13.
Ilyen okosok nálunk is vannak. Ők a mindentudó szuperpedagógusok, akiknek joguk van csicskáztatni, kioktatni a többieket. Jószerivel ők visznek mindent , miközben mi az iskolát a hátunkon cipeljük és működtetjük. Ők a tanácsosok, főtanácsosok, osztogatják egymás közt a zsíros posztokat, kitüntetéseket, miközben mi mint a rabszolgák dolgozunk. Miylen jó lenne, ha sokan lennének olyanok, akik még hisznek egy mindent elsöprő vltozásban, mikor ezek az emberek elmennek végre a pályáról! És egyre többen lesznek olyanok, mint a cikk írója! Köszönöm!
Gyula | 2011. október 12.
Hitet, erőt, újra kedvet adott, hogy ezt a szeretett-gyűlölt hivatást folytassam. Köszönöm!
Éva | 2011. október 11.
Éppen ma, egy rosszul sikerült ofi óra után csak ültem az üres tanteremben és azon gondolkodtam, hogy vajon alkalmas vagyok-e az osztályfőnökségre. Először haragudtam a gyerekekre, aztán valami megszólalt bennem és a küzdés felé vitt. A tanáriban kétségbeesetten kértem segítséget, de csak közhelyeket kaptam. Ettől másféle kétségbeesés tört rám.
Úgy éreztem magam, mint egy fuldokló, aki csupán sajnálkozó sóhajokat kap: Hát igen, ilyen a mélyvíz!
Este itthon kisebb csodát remélve felléptem ide és elolvastam a "Mit nem teszek egy tanteremben?(1-2-3)" c. írásokat. A csoda megtalált. Köszönöm. Nagyon sokat segített. Nem csak rajtam persze, hanem 29 tizenhétévesen is, akik ugyanúgy kétségbeesetten keresik magukat, mint én a megoldást ma délután...
pályaelhagyó | 2011. október 11.
Ilyen emberekkel kellett volna találkoznom a tanárképzésben és akkor talán nem mentem volna el azonnal, ahogy betettem a lábam egy iskolába és szembesültem azzal, hogy a gyerekek melegedni járnak be és Alekosz a példakép, meg a győzike és teszem őrzésüket ingyen, bagóér, amiből simán éhen halok a nyugdíjig, mert akkor még azt hittem, ogy lesz nyugdíjam, de nem. és nem volt fizetésem sem, mert ne nevezzük a kezdőbért fizetésnek, legfeljebb alamizsnának.szóval be az egyetemekre az ilyen emebereket, akik valóban pedagógusok és nem csak a könyveik, címeik alapján azok!
csilla | 2011. október 10.
Elragadott és megerősített: köszönöm. Igaz, ma már családgondozóként dolgozom és küszködöm a rendszer dilemmáival. a vitákba belefáradok, de ez az írás, az ami a minimálisnak tűnő sikerélményben épp ma hihetetlen erőt adott. megfogtam a hajam és megemeltem magam. annyira kellett. köszönöm.
Címkefelhő    Összes címke »
 Sajtófigyelő    Összes hír »
2017.04.21.
Szépírók tiltakoznak a CEU-törvény ellen a Könyvfesztiválon
Több tízezer magyar és külföldi értelmiségivel és számtalan tudományos műhellyel és civil szervezettel közösen a Szépírók Társasága is tiltakozott az ellen a törvénymódosítás ellen...
(Forrás: Litera)
--
2017.04.21.
Újabb változások jöhetnek az oktatásban - vége az egésznapos iskolának?
Palkovics László a sajtóban megjelent hírekre reagálva jelezte: a kormány nem döntött sem a kilenc évfolyamos iskoláról, sem a középiskolai felvételik átalakításáról. Tájékoztató...
(Forrás: Napi.hu)
--
2017.04.21.
Barkóczi Balázs: A közoktatás megvédése lesz az Orbán-kritikus ellenzék igazi erőpróbája
A CEU-ellenes törvény kiváltotta tiltakozáshullám azért nem tudott eszkalálódni, mert ott csupán ugyanannak az osztálynak a két pólusa feszült egymásnak, és így a tüntetésekből hiá...
(Forrás: Kettős Mérce)
--
2017.04.21.
Versenyszférából hígítanák a tanárszakmát
Még mindig jobb, ha foglalkozik valaki egy autista gyerekkel, mintha nem foglalkozik vele senki. Így reagált arra a vádra az oktatási államtitkár, hogy a kormányzat felhígítaná a szakmát azzal...
(Forrás: Hírtv)
--
2017.04.21.
A CEU-ügynél is durvább dolog történhet az oktatással
A tervezet egyik vitatott pontja, hogy megszüntetnék a beilleszkedési, tanulási és magatartási nehézségekkel küzdő (BTMN) diákok azon lehetőségét, hogy a nevelési tanácsadó javaslatá...
(Forrás: 24.hu)
--
2017.04.21.
Mutassanak egy biológust, aki elmegy környezetet tanítani
Mendrey szerint a mostani javaslat, miszerint bizonyos tárgyakat tanári végzettség nélkül is lehetne tanítani, valójában nem oldja meg a pedagógushiányt. “Kevés a realitása, hogy egy biol...
(Forrás: abcug)
--
2017.04.21.
Újabb gimnázium állt ki a CEU mellett
A lex CEU visszavonását követelik a budaörsi Illyés Gyula Gimnázium tanárai – olvasható a szerkesztőségünkhöz eljuttatott, de egyébként az iskola honlapján is olvasható levelükben....
(Forrás: Magyar Nemzet)
--
2017.04.21.
„Ez a propagandának nagyon mély és mocskos szintje”
– Nem tudtuk egyenes gerinccel vállalni, hogy ott maradjunk – így indokolta lapunk megkeresésére Szűcs Norbert, a Tanodaplatform vezetője, hogy miért hagyta ott Berki Judittal, a Bátonyterenyei...
(Forrás: Magyar Nemzet)
--
2017.04.21.
45 milliárdból turbóznák fel a vidéki iskolák gépparkját
A kormány 45 milliárd forintot fordít az elkövetkező időszakban iskolai informatikai fejlesztésekre – mondta az oktatási államtitkár pénteken a LIGA Szakszervezetek fővárosi szakmai konferenci...
(Forrás: Magyar Nemzet)
Utolsó üzenetek:
  OFOE

Kedves Noémi! Először is meg kellene nyugodnia, a kisfiát is megnyugtatnia. Azután pontosan informálódni, hogy pontosan mi is történt. Elképzelhető, hogy a pedagógusok is feszültek, idegesek voltak, hiszen egy tanulójuk komolyan megsérült. Nyilván nem indokolt a kis elsős gyereket hibáztatni, kérdőre vonni, de nem csak ő, Önök szenvedtek el traumát. Ha az indulatok lecsillapodnak (mivel azóta eltelt néhány nap, ez remélhetően megtörtént), beszélje meg nyugodtan a tanítóval, igazgatóval a dolgot, mondja el, hogy mit tart sérelmesnek, és rendezzék a problémát. Azt gondolom, nem a jog vonalán kellene keresni az igazságot.

--
  Noémi

Kedves Osztályfőnök!
A segítségét szeretném kérni, mint aggódó szülő. A kisfiam most első osztályos és a tegnapi délutáni udvari focizásban történt egy baleset amit nem látott tanár, hogy a focizás hevében a kisfiam el akarván venni a labdát ellökött egy 6-os kisfiút aki rosszul esett az aszfaltos pályára és nyílt törése lett. Még tegnap délután az egyik tanárnő leordította a kisfiam fejét, aki amúgy is meg volt ijedve a vér látványától. Ma bementem az iskolába, azzal a szándékkal, hogy beszéljek az igazgatónővel amikor látom, hogy az igazgatónő helyettes kézen fogva hozza kisfiámat akinek potyognak a könnyei hogy ők majd kikérdezik a gyereket. Van joga a tanárnak szülői jelenlét nélkül ilyet tenni? Illetve ma még a rajz tanár is leordította a gyerek fejét, hogy miért lökte el a másik fiút. Milyen jogaim vannak mint szülő? Mit tudok tenni hogy a gyerekem minél kisebb traumát szenvedjen el? Köszönöm a válaszát

--
  OFOE

Kedves Géza, nem tudunk ilyen jogszabályról, megbízható a feladattal akár egy informatika tanár, akár a rendszergazda. Bárkit is bíznak meg vele, beleszámít a munkaidejébe, óraszámába. Úgy véljük, hogy ezt a helyi munkaszerződésben kell rögzíteni. Pontos és naprakész információért forduljon az Oktatási Hivatal ügyfélszolgálatához

--
  Géza

Tisztelt Osztályfőnök!
Érdeklődni szeretnék, hogy van-e valamilyen jogszabály, törvény stb., amely meghatározza, hogy kinek kell szerkesztenie, karbantartania az iskolája honlapját?
Ezt a tevékenységet (informatika) tanárnak, vagy a rendszergazdának kell végeznie?
Ha valamelyik kolléga kapja ezt a feladatot, órakedvezmény jár-e érte? Vagy szakköri feladatként kell számolni? Heti hány órában határozható meg ez a tevékenység?
Válaszukat előre is köszönöm:
Géza

--
  OFOE

Kedves Annapanna, helyesek az információid. Ugyanis a 326/2013 (VIII. 30) Korm. rendelet szerint a szabadságot elsősorban a nyári szünetben kell kiadni, és csak akkor lehet a többi szünetben, ha ez a nyári szünetben nem lehetséges. Hogy mikor van a nyári szünet, azt a tanév rendjéről szóló rendelet határozza meg.
https://net.jogtar.hu/jr/gen/hjegy_doc.cgi?docid=a1300326.kor 30. paragrafus (4) bek. Két dolgot lehet tenni: perelni vagy megmondani az igazgatónak, hogy az Mt. 122. par. (2) bek alapján 7 munkanapra a szabadságot szogalmi időben egyszerre veszi ki a tantestület, és akkor ezt a helyzetet oldja meg :)https://net.jogtar.hu/jr/gen/hjegy_doc.cgi?docid=A1200001.TV

--
  annapanna

Közalkalmazottak szabadságának kiadásával kapcsolatban szeretnék érdeklődni.
Új igazgatónk az iskolában egyre rövidebbre fogja a nyári szüneteket és a szabadságaink fennmaradó részét az őszi, téli, tavaszi szünetre időzíti.
Én értem félre a törvényt? Úgy tudom az őszi, téli, tavaszi szünet nekünk tanítás nélküli munkanap, amelyet nem kell az intézményben tölteni.(Készülhetek itthon pl. az anyák napi műsorral.)

"A pedagógus szabadságát elsősorban a nyári szünetben kell kiadni. Ha a szabadság a nyári szünetben nem adható ki, akkor azt az őszi, a téli vagy a tavaszi szünetben kell kiadni."

Javaslatomra, miszerint növelhetnénk a nyári szünet hosszát, így reagált az igazgató: " A nyári szünetet én határozom meg!"

Tanácsot, véleményt szeretnék kérni! Köszönöm!
annapanna

--
  OFOE

Feltételezhetően gyakornoki státuszba kerül, ha nincs más végzettsége.

--
  mamika

Az a kérdésem, hogy milyen besorolásba kerül az, aki alap anglisztika szakon végzett, vállalja az angol tanári képzést és angol tanárnak veszik fel pedagógushiány miatt?

--
  OFOE

Kedves Ildikó! Javasoljuk, hogy kérdésével keresse fel az Oktatási Hivatalt ezen a címen.

--
  Dani Erika

1991-ben szereztem óvónő és gyermekfelügyelő szakképesítést Székesfehérváron. Ezzel a végzettséggel milyen munkakört tölthetek be óvodai csoportban? Köszönöm válaszát!

--
Üzenő Kommentek   RSS
Utolsó 10 hozzászólás:

[Molnár Csilla:] Kedves Péter! Ha ebben a tanévben 6-8. osztályosak azok a gyerekek, akiket alsóban nem lehetett megbuktatni, akkor a 2015-ös PISA-felmérést még nem ők írták, hiszen azt a 15 évesekkel íratják meg. Az Ön által említett 3 évfolyam 2015-ben 4-6. osztályos volt, azaz 10-13 […]
A magyar közoktatás problémái a PISA adatok tükrében »

--

[Péter:] Attól, hogy önfeledten röhögnek a tanerők meg a gyerekek, elmarháskodják a gyerekek drága - és rövid - tanéveit, attól nem lesznek jobbak a Pisa eredmények. Kapitális butaság azt képzelni, hogy az által tanul eredményesen egy gyerek, ha bratyizik vele a tanító vagy éppen […]
A magyar közoktatás problémái a PISA adatok tükrében »

--

[Leiner Károly:] Kedves Beáta! Próbáltam utána nyomozni és kiderült számomra, hogy 3 évig elérhetőek csak ezek a Jó gyakorlatok. Nem is értem. Ezért küldöm természetesen. A fecskéknek nagyon örülök és minden erőmmel támogatom őket, hiszen a kihalás szélén állnak :)
Nem lehet abbahagyni - 2. Mindannyian mások vagyunk »

--

[Dafinca Beata:] Kedves Karoly! Halas vagyok ezert a videoert, jolesik latni, hogy nem vagyok csak egy fecske :) Halas lennek, ha nekem is atkuldene a feladatgyujtemenyt. Elore is koszonom, kellemes tavaszt, tovabbi jo munkat!
Nem lehet abbahagyni - 2. Mindannyian mások vagyunk »

--

[LeinerKároly:] Természetesen. Örömmel.
Nem lehet abbahagyni - 2. Mindannyian mások vagyunk »

--

[Á. Izabella:] Kedves Károly, Nagyon tetszett a videó és az ötletek is. Sajnos nem találtam meg sehol sem a feladatgyűjteményt. Esetleg ha lehetséges, akkor nekem is elküldené? Előre is köszönöm.
Nem lehet abbahagyni - 2. Mindannyian mások vagyunk »

--

[Leiner Károly:] Kedves Zsuzsa, szívesen elküldöm privát üzenetben, ha email címed megírod nekem, így a legegyszerűbb. Igazából nekem is keresgélnem kellene, hogy hova került, mert TÁMOP pályázatba lett "leadva", én meg elengedtem, megváltam tőle, hiszen egyetlen kiadónak sem kellett...
Nem lehet abbahagyni - 2. Mindannyian mások vagyunk »

--

[OFOE:] Jogos az észrevétel. A végéről lemaradt a szerző neve: Gyarmathy Éva írja ezt a sorozatot, a főoldalon fenn is volt, meg itt is látható a portréja, de valóban mulasztás volt a részünkről, hogy az írás végéről hiányzik a név. Azóta már a 27. résznél tartunk, és remélem, […]
PSZICHOháttér 16. – Kognitív disszonancia – avagy miért ragadunk bele a rosszba is »

--

[paligreg:] Ki a szerző?
PSZICHOháttér 16. – Kognitív disszonancia – avagy miért ragadunk bele a rosszba is »

--

[H. Zsuzsa:] Kedves Károly! Nagyon köszönöm a videót és a könyvtippet is, várólistára tettem, hamarosan sort is kerítek rá. :-) Érdekelne a szabadtanulásos feladatgyűjtemény is, ami a videóban szerepelt, mint elérhető jógyakorlat. Próbáltam megkeresni a hálón, de nem találtam. :-( […]
Nem lehet abbahagyni - 2. Mindannyian mások vagyunk »

--
OFOE (2001–2017) | Rólunk | Dokumentumok | Impresszum | Kapcsolat | RSS | Partnerek