Esélyegyenlőségi napló, 8. rész
Csak egy pedagógiai asszisztens
Vendég jött a suliba. Megyünk át az ebédlőn, éppen akkor, amikor az SNI gyerekek ebédelnek, külön, most is, mint mindig. Most felmenő rendszerben szűnik meg ez az iskola, ebben a tanévben harmadiktól felfele vannak már csak gyerekek. Az alatta levő évfolyamok megszűntek, a mostani rendszerben mindenki integrálható.
Akik most ebédelnek, azok mindannyian hátrányos helyzetűek. Nincsenek sokan, három asztalnál ülnek, esznek. Többen nálam rajzolnak közülük hétfőnként. Próbálok elsietni mellettük a vendéggel, de nem megy. Amint meglátnak, lelkesen üdvözölnek.
Az ebédnél két pedagógiai asszisztens felügyel. Egyikük közömbös, a másik sem túl lelkes. „Azonnal leülni, és befogni a szádat!” – szól határozottan, jelezve nekem is, hogy nem kívánja a kontaktust. Megértem, mennék már, sejtem, nem alakul majd jól, naponta hallom a fegyelmezési módszereit, nem szeretném, ha idegen is hallaná. De a gyerekek már túl vannak egy ponton. Egy kislány feláll, és boldogan kérdezi, megkaptam-e a rajzot, amit előző nap az asztalomra tett. Igenlő válaszomra és dicséretemre ragyog. A felügyelő ezt már nem állhatja: felugrik, hogy nyomatékosítsa az előzőleg kiadott parancsot, megragadja a gyereket, és lenyomja a székre. Közben hangosan sziszegi: „A f…m tele van veletek…”.
Szégyenkezve mondom a vendégnek, hogy ő nem hozzánk tartozik, az én kollégáim nem tennének ilyet. Legyint, hagyjam csak, érti…
Ma ismét találkozhattam az asszisztenssel. Ő jött a gyerekekért, óra után. Próbálkoztam, dicsértem neki őket, hogy milyen remekül dolgoztak, figyeltek, öröm volt velük a munka. De látom az arcán: nem érti. Mi? Hogy ezek? Aztán elfordul, pattogó hangon utasít, menjenek, teljen el a nap, legyen már vége.
Az iskolák zömében segíti a munkát valamilyen, a munkaügyi szervezetek által támogatott foglalkoztatásban pedagógiai asszisztens. Ennek a feltétele általában érettségi. Támogatás arra kapható, aki pályakezdő vagy régóta munkanélküli. És ilyen bőven akad, mindenfelé. Errefele különösen. Szakértelem nem szükséges hozzá, kísérgetni, ebédeltetni kell csak, vigyázni rájuk, ha a pedagógus nincs jelen. Ez nem számít szakmának, hivatásként szóba sem jön, csupán valami átmeneti állapot. Sem ők, sem a munkaadók nem tekintik végleges állásnak: addig tart az alkalmazás, ameddig a támogatás. Aztán jön majd a másik. Így persze senkitől nem várható el, hogy „teljesítsen”. De úgy vélem, azért talán ezt is lehetne emberségesebben csinálni. Hiszen gyerekekről van szó, akkor is, ha problémásak.
És az igazi problémát nem a gyerekek jelentik.
L. Ritók Nóra
--
-- » Kommentálom
Hozzászólások
Kádár Judit | 2010. április 23. | judit48[kukac]gmail[pont]com Kedves Beszélgetők!
Öröm, amikor egy írást ilyen sokan kommentálnak, még akkor is, ha a borzasztóhoz jönnek a gondolatok. Nekem három dolog jutott eszembe:
1. Miért nem kérdezzük meg, miért ebédelnek külön ("mint mindig") az SNI-s gyerekek? Legalább miért nem háborodunk fel? Az SNI súlyosan fertőző betegség? Ilyen szó nélkül lenyelhető egy ilyen embertelen gyakorlat? Ha igen, nem tehetünk fel további kérdést a jelenlevő felnőtt embertelen viselkedéséről, hiszen a hallgatásunk, fel sem háborodásunk igazolja, hogy az elkülönítettek elkülönítése jogos, hogy ők nem nevelhetők, még csak nem is etethetők úgy, mint egy "normális" gyerek. Innen egy bolhaugrás annak hallgatólagos elfogadása, hogy nem is számíthatnak a "normálisaknak" kijáró bánásmódra.
2. A legtöbb hozzám beérkezett (múlt idő, felmondtam húsz év után) pedagógus panasz folyton visszatérő konzervje: a gyerek külön figyelmet, két embert kíván. Elvileg tehát nagyon is üdvös lenne a ped. asszisztens személye, jelenléte, segítsége, persze nem kizárólag az ebédeltetésnél. Viszont be kellene őket illeszteni az iskola egész pedagógiai programjába, működésébe, értelmes, ellenőrizhető, megtárgyalható helyet, szerepet, feladatot kell nekik találni, és folyton figyelni, segíteni kellene őket, ahogy persze egymást, az egész közös munkát is. Hol van ilyen működő gyakorlat, hol van egyáltalán koncepcionálisan és a folyamatok legapróbb lépéseiig is tervezett, megtárgyalt és újratárgyalt (elemzett, korrigált stb) közös tudatos, szakmailag egybefogott pedagógiai működés, amibe bárkit (gyereket, tanárt, ped. asszisztenst, laikus segítőt...) be lehetne illeszteni? Ha nincs, mit is kérhetünk számon az emberiességi minimumon kívül - és azt vajon hatékonyan számon tudjuk-e kérni, ha nincs annál magasabb, szakmaibb szint?
3. Röhejes és nagyon-nagyon felháborító, hogy miközben képeznek embereket erre a pályára, ők már a képzésük során azzal szembesülnek, hogy úgysem kellenek a kutyának sem, miközben az integráció nemhogy nem megvalósítható nélkülük, de felelősséggel el sem kezdhető. Ezzel együtt én nagyon is elképzelhetőnek tartom pénzszűkével kínlódó kicsi iskolákban civil segítők jelenlétét (ne hívjuk őket ped. asszisztensnek, mert nem azok), vagy ott, ahol ez másként indokolt. Olvassátok el Takács Géza új könyvében a magyarmecskei szülői segítők iskolai jelenlétéről, hatékonyságáról írottakat, és látni fogjátok, hogy egy értelmes, valódi megoldásokat kereső iskolavezetés még a szükségből és a nehézségből is erényt faraghat.
Juli | 2010. április 17. Remek cikk jelent meg Berettyóújfaluról, az Igazgyöngy Alapítványról és Ritók Nóráról a Magyar Narancsban. Érdemes elolvasni itt:
http://www.mancs.hu/index.php?gcPage=/public/hirek/hir.php&id=21119 L. Ritók Nóra | 2010. április 11. Kedves Honória!
Kellenél te is, és a társaid is, nagyon, épp az ilyen esetek elkerelülésére. De a fenntartók ott spórolnak, ahol tudnak. Nem hallottam még, hogy a térségünkben valmelyik intézmény diplomás ped.asszisztenset alkalmazott volna. Azt hiszem, ide is egy paradigmaváltás kellene.... A törvényalkotók, a fenntartók részéről. Hogy belássák, végre megértsék, hogy a szakmaiság a fontos az iskolák munkájában, amihez jól felkészült pedagógusok, és asszisztensek kellenek.
Bízzunk benne, hogy mire végeztek, a körülmények is úgy alakulnak, hogy a munkátokat ott végezhetitek, ahol szükséges, azok helyett, akik most az iskolákban, képesítés nélkül, a példában leírtak szerint tevékenykednek. Honória | 2010. április 11. Kedves hozzászólók!
Meg kell, hogy mondjam, szóhoz sem tudok jutni az olvasottaktól.
Harmadéves vagyok a PTE BTK Pedagógia szak-nevelési asszisztens szakirányán. Mi hallgatók nap, mint nap azzal szembesülünk a tanárok által, hogy a szakunk egyedülálló, és dicséretre méltó, sőt hasznos is, de a kutyának se kell. Szóval jobb, ha egyéb megélhetési lehetőségek után is názünk, mint az amit tanulunk. Számomra ez kétségbeejtő. Ugyan úgy az is, hogy a hozzászólásokban olvashatókkal, mi a képzés során szinte nem is talákozunk. Sőt azzal sem, hogy a jövőbeni munkánkat gyakorlatilag bárki elvégezheti, olyanok is , akik majdhogy nem azt sem tudják eszik e, vagy isszák a gyereket. Elgondolkodtató, hogy akkor vajon minek kelek én, mint hallgató, minden nap a gyerekek fejlődéséhez szükséges ismeretek elsajátításának ambíciójával? Juli | 2010. április 6. Köszönöm, Nóri, az ötletet. Egy kis optimizmusra adhat okot a következő blog. Érdemes megnézni: http://nevelesiasszisztens.blog.hu/ L. Rirók Nóra | 2010. április 2. | l[pont]ritoknora[kukac]gmail[pont]com Az igazgató felelősségét nem vitatom. Gondolhatjátok, hogyha egy asszisztensi munkakörben dolgozó ilyen hangot enged meg magának a gyerekekkel szemben, azért meri, teszi, mert az iskolában, a tanárok, vezetők részéről is megengedett az ilyesmi. Különben nem merné, mivel tudná, hogy mi is halljuk, és visszajuthat a tanárok, igazgató fülébe.
Tudjátok, a legutóbbi művészetis órámra nem jött az egyik SNI gyerek. Érdeklődtem a többiektől, hol van. Nem engedték, mondta az egyik kisfiú, mert "visszapofázott" a tanárnak. Gondolom, hogy a kifejezés nem a gyerektől ered, nyilván hallotta a pedagógustól az indoklást...
Kérdezhetnétek, én miért nem teszek valamit. Sok próbálkozáson vagyok már túl, sikerült már néhány dolgon változtatni, de konfliktusokkal, amik továbbgyűrűztek a városban. Már rég megkaptam, hogy rajzolgassak csak velük, nekem annyi a dolgom és ne szóljak bele más intézmény dolgaiba. Nehezíti a helyzetet, hogy az enyém alapítványi, a többi önkormányzati... Szóval olyan érdekrendszerben kell működni, amiben mi is könnyen kerülhetünk rosszabb helyzetbe.
Szóval a helyzet bonyolultabb az egyszerű, és logikus reakciónál.... Úgyhogy én maradok az asszisztens gyúrásánál, próbálkozom, udvariasan, és persze, ha egy szinten túl lép, cirkuszt csinálok megint, akkor talán elküldik, és jön helyette a következő....A rendszer rossz, azt hiszem. csilla | 2010. április 2. Kedves Zsuzsi!
A folyamatosan pedagógus létszámcsökkentett intézményekben, ott ahol a gyermeklétszám drasztikusan csökken és felmenőrendszerben kimegy alólad az iskola, vagy csak osztályindításra nem elegendő létszám miatt számolandó föl kolléga óraszáma és így a státusza, nagyon nehéz homogén testületet találni. Tudod ilyen esetekben általában nem az a kolléga hagyja el az intézményt, aki nem PEDAGÓGUS, hanem az akit kiszámoltak, vagy elküldik a legfiatalabbat, neki mégis csak kevesebb végkielégítést kell fizetni. Vagy megszüntetünk eddig is törvénytelenül fenntartott határozott idejű lebegtetett státuszokat és helyére jön a közhasznú pedagógiai asszisztens, ami ugye az iskola költségvetését sem terheli meg. ezzel a lépéssel az igazgató megmenteni igyekszik kollégáit, és jónak tűnik láttatnia saját magát a fenntartó felé. Pláne úgy, hogy az intézményvezetőt még mindig a fenntartó nevezi ki és a nevelőtestület csak véleményt mond róla. Zsuzsi | 2010. április 2. Köszönöm a megerősítést, és azért jelentkezem újból, mert eredetileg Meseszép írására válaszoltam, csak közben "beugrott" Csiila válasza is. De így is jó, csak egy kicsit mulatságos, hogy saját magam után jövök. Na, mindegy, még eszembe jutott valami, amit nem tudok magamban tartani. Azzal, úgy látom, mindannyian egyetértünk, hogy a vitaíndító cikkben leírtakért egyértelműen az igazgató a felelős, de azért a tantestület sem vonhatja ki magát ez alól. Miért nem jelezték az igazgatónak, hogy baj van? Félnek tőle? Miért?! Az igazgató éppen olyan tanár, mint mi, képzettségében nem több, nem kevesebb, annyiban más tőlünk, hogy ő vállalta a vezető szerepet. Tehát akkor mitől kell félni? Sőt: megkockáztatom: ha ilyen dolgok felett elsiklik, szakmailag meg se közelít minket, mert az az ember, aki nem veszi figyelembe a rábízott közösség érdekeit, nem alkalmas a feladatra, tehát akár meneszteni is lehet. Ehhez viszont a tantestület összefogása szükséges. Volt már erre példa a világtörténelemben!!! Zsuzsi | 2010. április 2. Ez így van! Ezt részleztem én is mind a két írásomban. És reménykedek benne, hogy az adott intézmény(ek) vezetőjéhez is eljutnak ezek a felvetések! Mert ahogy elnézem, lenne mit tanulniuk. csilla | 2010. április 2. Kedves Meseszép!
Ezt nagyon jól tudod, és mindannyian tudjuk, de kit érdekel ez, az intézmények alapító okirata és működési engedélye alapján meghatározott dolgozói létszámot és eszközkészleteket sem ellenőrizte egyetlen szakmailagnak kikiáltott szerv sem és nem kötelezte a fenntartókat erre senki 20 éven át. Így gyakorlatilag azt csinált minden fenntartó, amit akart. Ha egy fenntartó odafigyelt az intézményére és a csökkenő normatív finanszírozás mellett legalább a dolgozói kvalitásában igyekezett támogatást nyújtani az intézményvezetésen keresztül, már sokat tett. de akik nem......: volt olyan, hogy a szakkönyvtámogatást sem fizette ki, áh mindegy lehetne sorolni!
Kedves Nóra!
Azt hiszem az amit írsz és kérdésként felvetül a jövőnemzedéken, már látszik a magatartásán: empátia, egymás iránti tisztelet, intelligens magatartás, odafigyelés. Csak ezek nehezen megfogható és mérhető paraméterek, kompetenciák közé sorolnám én.
Kedves Zsuzsa!
Teljesen igazad van. Ezt szajkózom én is. PEDAGÓGUS - ok vagyunk: magatartásunkkal is nevelünk. Hát az ilyen kollégák is. meseszép | 2010. április 2. én eddig úgy tudtam, gyerek közelébe csak pedagógus mehet. felelősséget csak ő vállalhat értük. tehát ha ebédeltetés, alvás alatt, stb... bármi baj történik, és nincs jelen pedagógus, olyan per akasztható az intézmény nyakába, hogy belezöldül! ha hivatalosan jelen van pedagógus, akkor lehet ott segítő a nem-szakember is, de egyedül gyerekkel nem hagyható. ezért az intézmény vezetője megbírságolható.
én így tudom. Zsuzsi | 2010. április 2. Kedves Nóra és Csilla!
Én nem a ped. asszisztens státuszt kérdőjelezem meg, mert voltam gyakorlaton kisegítő iskolában, ahol elengedhetetlen volt a jelenléte (de ott szakembereket alkalmaztak), és abban is biztos vagyok, hogy azokban a "normál" intézményekben, ahol 30-40 gyerek tanul egy osztályban, és vannak köztük sni meg btm-es gyerekek, bizony az órákon elkel a segítsége. Csak az nem mindegy, milyen áron. Engem az döbbentett meg, hogy szakképzetelen stb. embereket alkalmaznak egy olyan feladatra, amit mi, pedagógusok is el tudnánk látni mindenféle anyagi térítés nélkül is. És amit most írni fogok az nem igazán nektek szól, hanem jó volna, ha az említett iskola igazgatója, és a hozzá hasonlók olvasnák, és elgondolkoznának rajta!!! Maradjunk témaként az ebédeltetésnél és a kísérésnél. A pedagógus munkaideje, ugye, heti 40 óra, amelyből 22-t tanítással kell töltenie. Még mindig marad 18 az egyéb feladatokra. Mondom a saját példánkat: egy ebédeltetés kb. 20 perc alatt lezajlik. Naponta elvileg 3 csoport van (a 4-5-6. óra után). Ha a tantestületben 15 tanár van, ezt azt jelenti, hogy hetente egyszer kerül rá egy emberre a sor. Ebbe nem kell beleszakadni. Persze még mindig sokan vannak, akik az utolsó óra után hazarohannak, és másnap reggelig elfelejtik a sulit. Na, ez a probléma! Merthogy aki így viselkedik, az az óráira sem készül, vagy ha mégis, a heti 20 perces ebédeltetés nem akadályozhatja ebben. A másik: a napközisnek eleve a munkájához tartozik ez a dolog. A harmadik: nagyon sok kolléga az iskolákban ebédel, de hallottam olyat is, hogy a tanároknak külön ebédlőjük van!!! Ugyan, miért?!! A kulturált étkezés megtanítása elvileg szülői feladat, de biztos mindegyikőtök látja, hogy ma már egyre több otthoni dolgot hárítanak az iskolára, többek között ezt is. És ha a nevelési funkciókat komolyan veszi a tantestület, akkor az étkeztetés remek alkalom erre. Ezért a megoldás roppant egyszerű: azok a tanárok, akik igénybe veszik a munkahelyi étkezést, ne bújjanak el a tanítványaik elől, hanem üljenek le velük közös asztalhoz, és személyes példamutatásukkal ösztönözzék a gyerekeket a kulturált táplálkozásra, ne pedig a sarokból dirigálva. (Persze, aki nem ott eszik, az is vállaljon részt a munkából!) Közben lehet velük jókat beszélgetni, közvetlenebb kapcsolatot kiépíteni. Rendkívül fontos az is, hogy ha több asztalnál folyik az étkezés, a tanár ne a problémátlan, jó tanuló, iskolakedvence társaságot válassza, hanem azt, amelyikkel gond van. És ne észosztással, hanem még egyszer hangsúlyozom, a saját, pozitív példájával neveljen! Az eredmény rövid időn belül látható lesz. Csak ehhez jónéhány kolléga szemléletét meg kell változtatni. Merthogy a jó iskolában a tanár nem felettese, hanem társa a diáknak, csak mivel több a tapasztalata, nála van a vezető szerep. Azzal pedig, ha a gyereket nem alárendeltként, hanem partnerként kezeljük, azzal nem leereszkedünk hozzá, hanem felemeljük magunkhoz. És ez a cél. Vagy nem?! L. Rirók Nóra | 2010. április 2. | l[pont]ritoknora[kukac]gmail[pont]com Kedves Csilla!
Nagyon köszönöm, amit írtál... Teljesen egyezik a tapasztalatunk. És mélységesen egyetértek veled.
Az első két komment olvasása után azt gondoltam, nem voltam elég körültekintő,és talán olyan problémát tettem ki a nyilvánosság elé, ami máshol nincs is, csak itt, errefele, és én meg azt hittem, a mai világunkban máshol is bevett gyakorlat. Most megerősítettél. Mindenütt biztosan nem, de nagyon sok helyen igen. És sajnos azt hiszem, nemcsak a mi területünkön. De valahogy itt, mármint az oktatásban mindent meg lehet tenni. Büntetlenebbül, mint másutt. Nem tudom, miért. Talán, mert a hatás nem látszik egyből? Amikor meg látszik, akkor meg már késő...
Bizony, a szakmaiság. Ami, ha helyére nem kerül, nem sok jót jósol a jövő nemzedéknek (sem). csilla | 2010. április 1. A pedagógiai asszisztens foglalkoztatása a mi térségünkben akkkor kezdődött, amikor először lehetett alkalmazni közcélú és közhasznú foglalkoztatottként bárkit. 1996-ban a polgármesterem azt a javaslatot tette, hogy délutános óvónőnek alkalmazhatjuk a közcélú 8 általános végzettségű embert, bérspórolás gyanánt. Én akkoriban közalkalmazotti tanács tagként ültem az összehívott értekezleten és a szemöldököm a fejembúbjáig haladt, amit nem lehetett nem észre venni. Amikor hangot adtam véleményemnek, ami a szakmaiságot tükrözte, süket fülekre találtam: nem értették miért baj az, hogy az ebéd után felébredő gyermek nem óvónővel ébred, öltözködik, uzsonnázik, játszik, hazabocsátják, kommunikál a szülővel. Én meg nem értettem, hogy ők mit nem értenek ezen. NEVELÉS! számára egy tétel létezett: költséghatékonyság. Feltettem kérdésemet: szeretné-e, ha a még meg nem született unokáját (középkorú férfi polgármesternek) 8 általános iskolát alig végzett emberek, vagy frissen érettségizett emberek ébresztgetnék, öltöztetnék, álmosságtól és 3 éves dactól kísérten kellene kezelni gyermeki reakcióit azon embereknek, akiknek semmi más nem lebeg a szeme előtt, mint ledolgoztam a 8 órámat, nem törtem össze semmit, nem vertem meg senkit, haza megyek! vagy megértéssel, odafordulással néznek a kisember szemébe? Senki nem mert megszólalni, válasz nem esett. Egy év múlva, beosztott pedagósként kaptam meg az első pedagógiai asszisztensemet: sikerült szakmabelit nevelni belőle: gyógypedagógia asszisztensi okj-s képzést végzett el. ez egy pozitív példa a sok közül. de a mai napig bátran alkalmazzák az önkormányzatok, plusz államilag finanszírozott státuszként ebben a pozícióban a válogatottnál válogatottabb embereket, állampolgárokat, korra és nemre tekintet nélkül: út a munkához programban legalizáltan. Ott, ahonnan én eljöttem, az általam nem vállalva, a hátam mögött hagyott, az intézmény alapító okirata szerinti törvényességet: három csoportra öt óvónő és három dajka. slusz. dolgozói létszámba beleértendő az óvódavezetői státusz is. 2008. tavaszától kezdve 4 közhasznú és közcélú alkalmazott dolgozik a kettős forgóban folyamatosan 3-6 hónapos megbízatási határidőben óvódapedagógusi és dajka, valamint takarítói muunkakörben úgy(200 ledolgozott nap után álláskeresői támogatás jár, amit az illetékes munkaügyi központ fizet, állami pénzből, vagy plusz 45 nap után jár az álláskeresi segély, amit szintén az illetékes munkaügyi központ fizet, utána jár a rendszeres szociális segély vagy a 35 év feletti de 55 év alatti emberek rendelkezésre állási támogatása: vagyis RÁT, az érintettek körében, amit viszont az önkormányzat fizet, úgy hogy 10-5 % önerőt kér az állam a foglalkoztatott bérének önerejeként.
az, hogy 2007. decemberében képviselői testületi határzatban foglaltak alapján a közalkalmazott dolgozói létszámot 8 főben határozta meg a helyi kéviselői testület, (demokratikusan megválaszva) ez a szakmaiság, mindegy minek nevezed: pedagógiai asszisztens, vagy közcélú, közhasznú foglalkoztatás, vagy Út a munkához program, a falu lakossága meg sem kérdőjelezte: de hát miért is a képviselők nem visszahívhatók, ki is ellenőrizte bármikor is a települések költségvetését az apehnél. SOHA SENKI, SZÁMSZAKILAG KELL EGYEZNIE, TÖRVÉNYESSÉGET MAJD VALAMIKOR ELLENŐRIZ A MÁK, A KÖZIG HIVATAL, VAGY OH. MIKOR? MILYEN HATÉKONYSÁGGAL? AZ ADDIG MENESZTETT EMBEREKET MIKOR ÉS KI FOGJA REHABILITÁLNI: VISSZA ÁLLÍTANI, LELKÉT HELYRE TENNI? SZAKMAISÁGÁT ORVOSOLNI?
Én is tudom senki sem pótolhatatlan: de a Szakmaiság?
Emlékszem még arra is, amikor megyei tanévnyitó szakmai fórumon térségi vezetőktől próbáltam véleményt kérni, azt vettem észre, hogy nem hogy kerülik a pozitív vagy negatív véleményt, de engem kerülnek. álltam a kávémmal és az ásványvizemmel a megyeháza nagy termének sarkában és az első megszólított ismerős után mindenki engem került, mint a kitaszítottat. Hát nem volt jóérzés, de én vállaltam. én eljöttem. próbálok máshol másként segíteni. a lelkem tiszta, van jövőképem, akarok, valyon ők hogyan érzik magukat?
Igaz, az igazgató a felelős, vagyis én is úgy érzem. én felálltam és eljöttem. nem voltam hajlandó több embdert, szakmai kollégát elküldeni azért, hogy majd valamikor másfél év múlva majd közhasznúként, közcélúként visszaveszem minimálbérért dolgozni a saját munkakörébe.
És drága kollégák kiknek is ártottunk? először is kollégáinknak, akik tiszteltek bennünket, de soha többé nem merik hallatnik hangjukat, mert félnek. másodsorban a szülőknek, mert ők ugyan csak generációkon mérve fogják tudni összehasonlítani a szakmaiságot: amikor még mi voltun óvodások......, harmadsorban az emberiségnek egy közösségen keresztül: önérvényesítés vagy mérhetetlen harag: szélsőségesek zászlaját növeljük óhatatlanul! számos pedagógust tudok akik a szélsőséges pártokhoz álltak át, hogy igazukat majdan érvényre juttassák valakik által. És akkor hol is van a gyerek, ő ???????
Kedves Nóra! és ez egy pedógiai asszisztens kommentjeként született bennem! L. Rirók Nóra | 2010. április 1. | l[pont]ritoknora[kukac]gmail[pont]com Jó hallani hogy ez a példa sok helyen nem fordulhatna elő... Azt hiszem, ez egy olyan pont, amikor a gazdasági megfontolások felülírják a szakmait. A spórolás mindenekfelett...Errefelé szinte minden iskola él ezzel a lehetőséggel. Nem tudom, mikor kezdődött, de már jó régen. Talán a pedagógusok munkáját könnyítendő,amikor kevés anyagi ráfordítással segítséget kaphattak, vagy talán az ebédeltetést a tanórákba beszámoladnó időkben, amikor spórolni lehetett vele.
Igen, a felelősség az igazgatóé. És jelzés a pedagógiai, vezetői magatartásról is. Zsuzsi | 2010. március 31. Nekünk nincs lehetőségünk pedagógiai asszisztens alkalmazására, de meg sem fordult a fejünkben, hogy idegeneket, ráadásul illetéktelen idegeneket a tanítványaink közelébe engedjünk. Mi vagyunk beosztva az ebédeltetéshez, mi kísérjük a gyerekeket, pedig két, egymástól távol eső épületben folyik a tanítás. És ebben nem találunk semmi kivetnivalót. Gyógypedagógusként pedig a szünetben elmegyek az adott tanulókért, óra végén visszakísérem őket, és "visszaadom" a kollégáknak. Azt azért még hadd tegyem hozzá, hogy mindezért nem jár térítés, mert ez a munkánk része. Úgyhogy én az igazgató helyében nem élnék ezzel a "szolgáltatással", azokat pedig, akiknek megélhetési lehetőséget nyújtanak, de így visszaélnek vele, azonnal kipenderíteném. Egyébként meg, ha esélyegyenlőségről van szó, a gyerekek részéről rendkívül megalázó a leírt helyzet, a szakképzetlen asszisztensek alkalmazását meg azért nem értem, mert milyen meggondolásból lehetett őket felvenni? Ezek szerint, ha én munkanélküli lennék a tanár végzettségemmel, betehetnének kórházba dolgozni orvosként, mert éppen abból van hiány?! Tehát való igaz a cikk végső megállapítása: az igazi problémát nem a gyerekek jelentik!!! Viszont a történtekért csakis az igazgató a felelős!!! meseszép | 2010. március 31. "És az igazi problémát nem a gyerekek jelentik."
bizony, nem. hanem a felelős funkcióban ülő "szakemberek", akik ilyen szinten értenek a szakmához.
nálunk szerencsére más a helyzet. hozzáértő, lelkes ped.asszisztensünk van. |
  Kommentek 
A tanácsadó határozatlan ideig szünetel. Új kérdésekre nem áll módunkban választ adni, de a korábbi válaszok természetesen továbbra is olvashatók.
|
|
FeketeVipera
zöldbéka
Iskolamesék »
Új hírek az Aulán »
Link küldése