Mindennapi Pszichológia
Komoly mulasztásunkat törlesztjük, amikor bemutatjuk a Mindennapi Pszichológia című folyóiratot. Nem hívtuk még fel a figyelmet erre a kéthavonta megjelenő színes és izgalmas magazinra annak ellenére, hogy a szerkesztőség együttműködő partnerünk – többek között – a pedagógiai esettanulmányra kiírt pályázat meghirdetésében. „Érdekes, élvezetes, ugyanakkor tudományosan is hiteles lélek- és önismereti lapként mutatta be az első számot a saját pénzéből lapot alapító főszerkesztő, dr. Pápay Herbert Zsuzsa, a 2009-es Pszinapszis résztvevőinek – írja Gáspár Sarolta a Mindennapi Pszichológia – leplezd le önmagad! című cikkében. – Most ez kell az embereknek, óriási szükség van rá. Aligha akad izgalmasabb dolog, mint amikor felismerjük cselekedeteink »mozgatórugóit« – hogy mit miért teszünk, tettünk órákkal, hetekkel, évekkel ezelőtt, miért gondoljuk azt, amit gondolunk, miért az a véleményünk, ami… Egy dolog azonban talán még ennél is izgalmasabb: a másik megértése. Reméljük, hogy lapunk megbízható társként segít abban, hogy olvasói képesek legyenek megküzdeni a mindennapi bajokkal, átvészelni a nehéz pillanatokat, megtalálva a rosszban is a jót. Nem adunk recepteket, tuti megoldásokat, arról sem írunk, melyik gombot kell benyomni ahhoz, hogy kedves, megértő, elfogadó legyek, vagy kedves, megértő, elfogadó fiaink, lányaink, partnereink legyenek. De nem azért, mert mi sem tudjuk, hanem azért, mert a gombok létezésében sem hiszünk. Nincs gomb, de van út, sőt, inkább utak, amelyeket végig kell járnunk, leágazásaival, kerengőivel, az eltévedés izgalmaival együtt…”
A folyóirathoz honlap is tartozik, melyet a kéthavonta megjelenő magazin közötti időben is érdemes nézegetni, igazán jól szerkesztett, modern, komolyan szép.
A pedagógusi szakmát, az iskolát közvetlenül érintő cikkek közül kedvcsinálóul kettőt emelünk ki: a tanulók gyakran kárhoztatott motiválatlanságáról szóló írást és az iskolai integráció problémakörével foglalkozót.
Az első munka szerzője Gyarmathy Éva, címe: Tudna, ha akarna, alcíme: Az alulteljesítés ördögi köre. Az írást korábban bemutató Kölöknet-cikkből idézünk:
A szülők és a tanárok a szerző szerint azt látják, hogy a gyerek nem tanul, nem hajlandó semmi erőfeszítésre, motiválatlan, menekül a kihívások és a felelősség elől, visszahúzódó vagy éppen ellenséges, agresszív, ráadásul sokszor önelégültnek látszik. Ez lenne a kamaszkor? A gyerekek mindig kamaszodtak, de most szinte járványszerű az alulteljesítés: a fiataloknak egyre nagyobb hányada messze képességei alatt teljesít az iskolában.
A diákok ugyanis az iskola kapuján belül, illetve az iskolán kívül teljesen különböző világba kerülnek. Az iskolában a digitális kort megelőző módszereket és eszközöket alkalmaznak, és „digitális bevándorló” gondolkodásukkal a tanárok is nagyon eltérnek tanítványaiktól. A gyerekek otthon és baráti körben a „digitális bennszülött” agyuknak megfelelő módon kommunikálhatnak, szerezhetnek információt – az iskolában azonban nem boldogulnak, s a nem megfelelő oktatás folyamatosan kudarcra kárhoztatja őket.
A sorozatos sikertelenség egy ördögi kör kialakulásához vezet. A sok kudarc okozta frusztráció szorongást és agressziót szül. A kudarcok az önértékelést is veszélyeztetik, az énképet pedig védeni, s a kellemetlen feszültséget mindenképpen csökkenteni kell. Ennek legbiztosabb módja a kudarcérzés megszüntetése – az erőfeszítések kerülése révén. Ha pedig valaki nem tesz erőfeszítést valaminek az elérésére, akkor nem is szembesülhet saját elégtelenségével. A kudarc tehát nem az egyén képességeinek gyengeségéről szól, hanem az erőfeszítés hiányáról. A lustaság mint tulajdonság sokkal kevésbé terheli meg az énképet, mint a képességbeli hiányosságok…
Az integráció kérdése iskolaügyünk neuralgikus pontja. Egy ötödéves pszichológus hallgató a következő módon értelmezi a helyzetet.
Maugli az iskolában (részlet)
A hazai értelmiség jelentős része elméletben egy emberként áll ki az úgynevezett integrált oktatás – vagyis a hátrányos helyzetű, többnyire roma származású gyermekek és az átlagos vagy jó hátterű tanulók együttnevelése – mint az ország minden kisebbségi problémájára gyógyírt jelentő csodaszer mellett. Csakhogy a felmondott lecke nem szívből szól: felmérések szerint maguk a bázisiskolákban tanító tanárok sem járatnák integrált osztályokba saját gyermekeiket. A felső tízezer pedig természetesnek tartja, hogy az ő kivételes gyermeke tagozatos iskolába járhasson, ahova csak a kivételeseket vehetik fel. Hogy is van akkor mindez?
[…] A versenyiskolák a kedvezőbb hátterű, ígéretes fiatalokat, mint a jószágokat válogatják ki, s a magyarázat az, hogy a hátrányos helyzetűek sokszor tanulatlanok, antiszociálisak, és agresszív magatartásukkal sok esetben zavarhatják az órát. Ha jó lelkünknek köszönhetően mégis sikerül integrált osztályokba kerülniük, ezeregy indokot szolgáltatnak a kirekesztésre, mi pedig mossuk kezeinket.
Nézzünk egy sarkított példát: megtaláljuk Mauglit, akit addig a vadállatok nevelgettek a dzsungelben. Vajon kiabálunk-e neki, hogy „Maugli, bőven iskolaérett vagy, jövő héten felelsz a finnugor nyelvcsaládból!”? Maugli természetesen nem érti meg a finnugor nyelvcsalád című leckét, nem tud teljesíteni, az önbizalma csökken, iskolatársai a ruháján nevetnek, amit a farkasok szeretettel adtak rá, és sorozatos fegyelmiket kap. Így Maugli nem felzárkózik, hanem megtanulja, hogy a környezete kirekeszti, hogy ő más, ő gyengébb. Azzal otthagyja az iskolát, mielőtt kijárná a 8 osztályt.
Mire lenne tehát szükség? Arra, hogy odafigyeljenek a tanulók érzelmi nevelésére. A történetnek ott kell kezdődnie, hogy a tanár feltérképezi, az elmaradott környezetből származó gyereknek mely értelmi, érzelmi és társas képességei nem fejlődtek ki, amelyeket kiscsoportos, páros és egyéni foglalkozásokon, súlyosabb esetben pedig osztályon kívüli egyéni foglalkozások során kell pótolni. Természetesen törekedni kell rá, hogy a lehető legtöbb órán együtt tanulhasson osztálytársaival, de nem mindenáron. Néhányuk esetében hasznosabb, ha csak képességeiknek megfelelő, például testnevelés- és rajzórákon tanulnak együtt, más órákon pedig kvázi magántanulóként haladnak. De nemcsak a hátrányos helyzetű tanulók érzelmi nevelésére van szükség, hogy elfogadják a segítséget, és nyitottan, agresszió nélkül viszonyuljanak társaikhoz. Legalább annyira szükséges a társak érzelmi nevelése is, hogy megértsék és tiszteletben tartsák mások érzéseit, szükségleteit és meggyőződéseit, viselkedésüket pedig képesek legyenek szabályozni.
Az utóbbi évtizedben kétszeresére emelkedett a serdülők gyilkossági rátája, a depresszió, a szorongás, a magatartásproblémák, az evészavar, a szenvedélybetegségek lassan már olyan természetességgel fészkelik be magukat az iskolákba, hogy fel sem tűnnek. Míg azonban a PISA-vizsgálatok óta az értelmi kompetenciák már főszerepet kapnak az oktatási tanulmányokban, az érzelmi intelligencia fejlesztéséről szinte egyáltalán nem esik szó, pedig e képességeket a gyermekek láthatóan nem kapják meg azoktól a szüleiktől, akik maguk is elváltak, agyonhajszolt, stresszes életet élnek…
(A cikk teljes szövege elolvasható a Mindennapi Pszichológia honlapján.)
SZJ Címkék: pedagógiai szakirodalom
-- Linkek
-- » Kommentálom
|
  Kommentek  |
|
OFOE
Edit
OFOE
Tovább...
Link küldése