Subert Mária

Anyának is van tetkója

Megjelent az első, kifejezetten gyerekeknek szánt könyv a tetoválásról a szerző, a manhattani Phil Padwe magánkiadásában. A képeskönyvvel az írónak az a célja, hogy a gyerekek minél korábban találkozzanak a tetoválással, azt természetesnek érezzék, és ne féljenek a tetovált emberektől. Az alkotó, aki egyben egy art-stúdió dúsgazdag tulajdonosa, a tetoválást művészi kifejezésmódnak tartja. Saját küldetését a következő szlogennel fejezi ki: „Egy csöpp tinta millió gondolatot képes életre hívni”.

Phil Padve a rádió egy reggeli műsorában beszélt a teljes testét fedő tetoválások történetéről, és a műsor weboldalán meg is lehetett nézni a gyerekeknek szánt figurákat: a huncut kis ördögöket és a szaladgáló gyurmaemberkéket. A könyv gyermekhősének kezdeti félelme egy csapásra elmúlik, mikor fölfedezi, hogy anyukájának is van tetoválása, sőt egy idő után egyenesen büszke lesz mamája tattoo-jára. A szerző kocsikra ragasztható matricákat is árul a következő szlogennel: Büszke vagyok rá, hogy tetovált anyuka vagyok.

Ennek a gesztusnak azonban már elgondolkodtató társadalmi vonatkozása is van, hiszen az amerikai társadalomban a közelmúltban azok a szociálisan súlyosan diszkriminált csoportok hangsúlyozták a büszkeséget, akik a kirekesztettség ellen küzdöttek. Gondoljunk csak a feketék és a homoszexuálisok emberi jogaiért küzdő szervezetek „büszkeség” mozgalmaira, amivel személyiségüknek pontosan azt az elemét vállalták nyíltan, amiért a többség kivetette őket. A tetoválás esetében azonban a büszkeség szlogenje nem emberi jogokat véd, hanem üzleti érdekeket szolgál. Az Egyesült Államokban ugyanis senki sem vitatja a formális önkifejezés szabadságát.

A tetoválás témája morális problémákat is felvet, ha az ezt hirdetők – nyilvánvalóan a haszonszerzés reményében – gyerekeket akarnak megnyerni maguknak. Bár a legtöbb államban a tetováló szalonoknak figyelembe kell venniük a tizennyolc éves alsó korhatárt, egyre több jóval fiatalabb gyereken látni tattoo-t. Ezért van szükség arra, hogy szakemberek hivatalosan is állást foglaljanak a jelenséggel kapcsolatban.

A tattoo „művészei” azzal érvelnek, hogy a fiatalok számára a tetoválás sok esetben a szüleikről való leválás, a függetlenedés kifejezése. A dohányzáshoz és a szexhez hasonlóan ez is egy lépés a felnőtté válás folyamatában, amiről nem lehet előre tudni, hogy kinél mikor következik be. A tetoválást végzők erősíteni kívánják a fiatalokban azt a meggyőződést, hogy elemi szabadságjoguk a saját testükkel kapcsolatban olyan döntést hozni, amilyet csak akarnak.

Az üres testfelület legalább két módon vihető piacra. Akadt korábban néhány olyan élelmes fiatal, aki vállalta, hogy ideiglenesen reklámokat tetováljanak rá, és így élő reklámhordozóként részesüljön az üzleti haszonból. Egyre többen vannak azonban olyanok, akik fizetni is hajlandók testük egyediségének megszüntetéséért. Hiába nevezték az ebből profitot remélők, a tetoválást a művészi önkifejezés eszközének: az önkifejezés lehetősége addig tartott, amíg az emberek nem kezdték tömegesen viselni ugyanazokat a testdekorációkat. Az egyen-ételeket felszolgáló étteremláncokhoz hasonlóan a tattoo-szalonok is standardizált szolgáltatásokat kínálnak. A tattoo így nem jelent személyes új stílust, nem alkalmas arra, hogy általa bárki kiváljon az uniformizált világból.

Lynn E. Ponton kaliforniai gyerekpszichológus az egyik első szakember, aki a „Kockázat románca” című könyvében elemzi a jelenséget. Szerinte a naphosszat a televízió és a számítógép előtt ülő, mai tinédzser saját testével végzett kísérleteiben is a magányt, az izolációt választja. Dr. Lisa Asta gyermekorvos ezzel szemben úgy vélekedik, hogy a tetoválás egy – a társadalom egészétől elkülönülő – csoporthoz való tartozást fejez ki, és kihívásként is értelmezhető.

A szülők többsége haraggal fogadja, határozottan elutasítja a testdíszítésnek ezt a módját. A pszichológusok arra kérik őket, hogy ilyen esetekben ne forduljanak szembe a gyerekükkel, inkább törekedjenek bizalmuk elnyerésére, és gondolkozzanak el azon, vajon mi bírja rá erre a fiatalt. Hiszen a tetoválás a tinédzser számára gyakran a büntetés eszköze, amivel igyekszik megtorolni az őt ért valós vagy vélt igazságtalanságokat és elszenvedett fájdalmakat. Az önmagának okozott testi fájdalommal jelzi, hogy magához akarja ragadni önmaga megsértésének jogát is. A szakemberek ezért arra ösztönzik a szülőket, hogy igyekezzenek minél közelebbi viszonyt kiépíteni gyerekükkel, mielőtt az saját megbántottságának további jeleit sorakoztatná fel.

Deborah Carol Vanston filozófus a lányok szempontjából ítéli figyelemre méltónak az egyre hevesebb tetoválási lázat. A tetoválás a nyugati kultúrában korábban a férfias, nyers erőt jelképezte; a lányok egy része ezzel a férfias erővel akarja magát felruházni. Ebben a jelenségben pedig tetten érhető a filmek és a reklámok üzenete, miszerint a lányoknak is joguk van mindahhoz, amihez a fiúknak.

A generációk közötti párbeszéd ebben az esetben nem lehet megtorló és elutasító, hiszen az csak dacot, lázadást vált ki a serdülőből. Kölcsönös bizalmon és tiszteleten alapuló viszony esetén a gyerekek jó eséllyel meggyőzhetők tervük kockázatáról; belátják, hogy ez a döntés maradandó következménnyel jár, és feltételezhetően lemondanak róla, illetve csak bizonyos ízléshatáron belül élnek a lehetőséggel. Van példa arra is, hogy a szülő gyerekével együtt csináltat ideiglenes, nem feltűnő tetoválást, így fogva ki a szelet a lázadás vitorlájából. Sok felnőtt akad azonban, aki felelőtlenül viszonyul ehhez a kérdéshez: az Egyesült Államokban sajnálatos módon egyre több tetovált csecsemő és kiskorú gyerek van.

Nemrégiben egy botrány hívta fel a figyelmet a szabályozás fontosságára. Egy Georgiában élő pár hat rájuk bízott, 10-17 éves gyerek bőrébe égetett tatoo-t házilag barkácsolt készülékkel. Amikor a gyerekek biológiai anyja ezért feljelentette őket, azzal védekeztek, hogy ez a gyerekek kívánsága volt. A fiatalok szerettek volna rájuk hasonlítani, az ő testüket pedig számos tetoválás díszíti. A büntetlen előéletű párt csupán néhány órán át tartották börtönben kiskorúak veszélyeztetése miatt, a következményekről később dönt a bíróság. Kiderült azonban, hogy az érintetteknek fogalmuk sem volt arról, hogy a kiskorúak tetoválásával törvénybe ütköző cselekedetet: testi sértést követtek el.

Nincs jogszabály arra vonatkozóan sem, hogy mit tegyenek a tetovált fiatalokkal és pedagógusokkal az iskolák. Bár számos intézmény házirendjében rögzíti, hogy a tetovált testfelületet ruházattal kell elfedni, e szabálynak nem lehet minden esetben érvényt szerezni. Ezért lenne szükség törvényszintű szabályozásra.

Egy floridai iskola volt az első, amelyik bírósághoz fordult, hogy szabályzatban tilthassa az obszcén tetoválásokat és az extrém külső megjelenést. A bíróság úgy döntött, hogy az intézménynek jogában áll mindent megtenni annak érdekében, hogy megvédje, illetve távol tartsa tanulóit a közösségi szabályokat sértő, provokatív szövegektől és viselkedési formáktól. Tisztázatlan azonban, hogy hol a határ, milyen szöveg, illetve viselkedés számít a közösségi morált sértőnek. És mivel nem sikerült eldönteni, hogy mi legyen a döntés viszonyítási alapja, nem jutottak közelebb a probléma megoldásához.

A többség változatlanul ragaszkodik ahhoz, hogy ne tekintsék törvénysértésnek a kisebb tetoválásokat és az orrba helyezett ékszereket, mivel ezek ízlésesek, és széles körben elfogadottak. Nem is szólva arról, hogy például az araboknál vagy az indiaiaknál ez az ősi kultúra szerves része. Persze más a helyzet például a halálfejekkel vagy az obszcén feliratokkal. Az iskolavezetőknek jogukban áll saját belátásuk alapján dönteni arról, hogy mit tiltanak meg diákjaiknak.

Sem a diákok, sem a tanárok többsége nem látja be, hogy miért kellene szabályozni olyan dolgokat, amelyeket az érintett közösségnek csaknem a fele szabadon akar használni. Mi lesz akkor, ha nekik lesz igazuk, és mindenki „szabadon” rendelkezésre bocsáthatja majd a testét, amely így könnyen prédájává válhat a divatdiktátoroknak és a személyes érdekeket figyelmen kívül hagyó üzleti érdekeknek? Ennek a nézetnek a felülkerekedése komoly morális problémákat idézhet elő, és egészen biztosan nem a szabadság felé vezet.

Subert Mária

(A szerző az Amerikai Egyesült Államokban dolgozó tanár.)

--

Hozzászólások