Esélyegyenlőségi napló, 3. rész
A gyerek tehát nem eszik
2009. november
Fura dolgokat deríthet ki manapság egy egyszerűnek tűnő alkotófeladat is. Az egyik foglalkozáson a művészetiben az álmokról volt szó, ki, miről álmodik, miről szeretne, hogyan lehetne ezt rajzban ábrázolni, stb. Az óra eleji felvezető beszélgetést egy kérdés állítja meg: „Ennivalóról lehet álmodni?”. Persze, lehet. Megy a munka, mindenki motiváltan alkot, ki utazásról, ki számítógépről, ki mesevilágról, ki pedig ennivalóról rajzol. Kenyérről, húsról, makaróniról, banánról. Egyszerű, hétköznapi vágyakról. Egy tányérról, teli mindenféle étellel. Jó lett a rajz. Talán túl jó is.
Aztán az ember tovább bogozza a kérdést, illetve a mögötte feszülő problémát. Mert probléma az van. És az eset nem egyedi.
A gyerek a szomszéd faluban lakik. Halmozottan hátrányos helyzetű. Hetedikes. Az iskola társulásban a szomszéd faluban van. A gyerekek a suliban esznek, a HH-s tanulók ingyen, hatodikig, a hetedikeseknek-nyolcadikosoknak 50%-os térítést ír elő a törvény. Ám a szülő nem fizet. Nem tud, nem bír. Sok ok miatt, munkanélküliség, segély, alkohol, kölcsönök, uzsora stb.
A gyerek tehát éhesen utazik reggelente busszal, a többiekkel, köztük hasonló helyzetben levő társaival. Kézenfekvő lenne, hogy a gyerek ehessen fizetés nélkül is, ha éhes. Ám a dolog nem ilyen egyszerű. A szülőfalu, ahol a gyerek lakik, egy fityinget sem ad a gyerekek oktatásához, ellátásához. Kényszertársulás. Itt nem bírták fenntartani, oda kellett a gyerek, hát legyen. De plusz támogatást nem adnak. Ha kellett a gyerek, kelljenek a problémái is. A közös iskolának helyszínt adó falu a maga gyerekeinek is alig bírja kiegészíteni a szolgáltatások árát, nemhogy a szomszéd faluban lakóknak…
Tehát a gyerek nem eszik. Sem ő, sem mások, mert nincsen egyedül. Irigy a kisöccsére, mert ő még alsós: ehet. És előbb ingerült, majd agresszív, figyelni képtelen, romlik az egyébként jó képességű gyerek tanulmányi eredménye, majd rendszeresen elszédül, sápadt, alultáplált lesz, a pedagógus kenyerére bízódva, aki a gyenge láncszem a történetben. Gyenge, mert nem bírja nézni. A hivatalnokok igen.
A történet a 2009/10-es tanévben játszódik, Magyarországon.
L. Ritók Nóra
 Részlet a szerző leveléből: „Küldök egy fotót is. A címe: Livi babát kapott. (Szeptemberben vittem több ruhát, játékot, Toldra.) A jövő héten kaját osztunk. Leszerződtem az Élelmiszerbankkal, 250 fő kap így tartós élemiszert. Jó kis művészetoktatási feladat, ugye? A naplóban írtakkal kapcsolatban is próbálkoztam a Gyermekétkeztetési Alapítványnál. Kb. két hete, amint megtudtam ezt a dolgot. Még válaszra sem méltattak.”
Címkék: szegénység esélyegyenlőség
--
-- Linkek
-- » Kommentálom
Hozzászólások
Juli | 2009. november 28. A Nagyar Narancs legfrissebb számában izgalmas interjú olvasható Horváth Aladárral "Elvették a magyarságunkat" címmel, több ponton kapcsolódik az esélyegyenlőségi naplóhoz és a Terepmunka-mozaikhoz. hanger | 2009. november 24. ilyenkor minden tisztességes ember azt érzi, hogy adnia kell. segítenie kell. de sajnos az nem megoldás. a megoldás valahol egészen másutt van. bár tudnám, hogy hol! zoldbeka | 2009. november 23. | leinerk [kukac]freemail [pont]hu Összedobtunk nekik (régen is, a múlt rendszerben) kenyeret, zsírt, vajat, mellé kés került, szünetben kente, ki éhes volt.
Nem ez a probléma megoldása, nem a mi feladatunk, de elnézni a kis éhezőket, nem lehet. Elég, ha otthon nem jut, legalább az iskolában valami. A "szegény" maga is könnyebben ad, hamarabb nyílik meg a zseb - és még azzal sem kell foglalkozni, hogy Ferge "azt mondta", mi meg "ezt mondjuk" - így a politika...
Egy egész társadalom szégyenének látlelete az írás! |
  Kommentek 
A tanácsadó határozatlan ideig szünetel. Új kérdésekre nem áll módunkban választ adni, de a korábbi válaszok természetesen továbbra is olvashatók.
|
|
FeketeVipera
zöldbéka
Iskolamesék »
Új hírek az Aulán »
Link küldése