OFOE a Facebook-on
Nyomtatóbarát változat Link küldése
2009. október 13.
» Hozzászólások (0)

Szatmáry Nóra

Mobiltelefon és iskola

Adalékok egy vitához

Nehéz pontosan megmondani, hogy a gyerekek mobilhasználata mint vitatéma a közbeszédben és a sajtóban mióta éli virágkorát, de az bizonyos, hogy hosszú évek óta nemigen akar szirmot hullatni. Ezen persze nincs mit csodálkozni: nem ismerünk még egy olyan jelentős technikai eszközt, mely alig másfél évtized alatt képes lett volna meghódítani a fejlett világot és ekkora hatást gyakorolni az emberi tevékenység legalapvetőbb formáira.1 Mivel a mobiltelefon a mindennapok szinte valamennyi színterén megjelent, hatása a gyerekeket és a fiatalokat sem kerülhette el. Ez pedig számos olyan kérdést vetett fel és vet fel ma is, melyekre egyelőre még késik az érdemi válasz.

Néhány számadat

Az Egyesült Államokban az 1980-as évek közepén 350 ezer mobiltelefon-előfizető volt. Az ezredforduló elején ez a szám elérte a 150 milliót; ez több mint négyszázszoros növekedés.

A 2009. első negyedévi statisztika szerint Magyarországon a mobiltelefon-előfizetések száma 12,1 millió volt, azaz 100 lakosra 121 mobil-előfizetés jutott. A feltöltőkártyás előfizetések száma egy év alatt 348 ezerrel emelkedett. Az összes telefonbeszélgetésre fordított idő 73 százalékát mobilkészülékekről indított hívások tették ki.

Arról nincs pontos adat, hogy a magyar fiatalok hány százaléka használ rendszeresen mobiltelefont, azt viszont egy 2008. szeptemberi reprezentatív Szonda Ipsos-kutatásból tudjuk, hogy a 8–14 évesek 29 százaléka nem érti, hogyan lehetett korábban mobiltelefon nélkül élni.

A skandináv és ázsiai tinédzserek majdnem száz százaléka rendelkezik mobiltelefonnal. Egy felmérés szerint 2004-ben a 12–19 éves egyesült államokbeli diákok 47 százalékánál volt mobiltelefon; a 8–10 éves gyermekeknél ez az arány megközelítette a 30 százalékot.

A folyamatos kapcsolat kultúrája

Kevés olyan humán tudományterület van, mely éppen a fentiek miatt ne vette volna górcső alá az egyre terjedő, elképesztően népszerű, ma már megkerülhetetlen mobilkommunikációnak az emberi létre, azon belül a gyermekek fejlődésére gyakorolt hatásait. A kutatások általában pozitív eredménnyel zárulnak, noha szinte valamennyi diszciplína megfogalmazza a maga kétségeit a mobiltelefon mindennapos jelenlétével kapcsolatban. Arra természetesen nem vállalkozhatunk, hogy minden ismert érvet és ellenérvet felsorakoztassunk a technológia mellett vagy ellene, de igyekszünk összegyűjteni a vita legmarkánsabb – és a minket leginkább érdeklő generációt, a 18 év alatti fiatalokat érintő – mozzanatait. Hogy az összeállítás életszerűbb legyen, idézünk néhány, a hétköznapokból ellesett jelenséget is.

Kurkászás

A mobiltelefon-használat elterjedése hihetetlen mértékben megsokszorozta az emberek közötti interakciók számát. Egyre több az olyan – korábban magányosan átélt – élethelyzet, amelyben, amely előtt vagy amely után a felhasználó telefonja után nyúl, hogy azon frissiben információt közöljön egy hozzá közel állóval: a készüléken keresztül bevonjon valakit egy éppen zajló eseménybe; megossza az éppen átélt élményt valakivel; megerősítést, bátorítást kérjen egy helyzet előtt, vagy csak úgy, minden különösebb indok nélkül tájékoztasson valakit hol- vagy hogylétéről, esetleg ilyen jellegű információhoz jusson a másikról, és így tovább. Ezek között számtalan olyan interakció van, amely egy kívülálló számára finoman szólva is megmosolyogtató, merthogy valódi információtartalma szinte a nullával egyenlő. Mindannyian jól ismerjük ezt: „Az »én most jövök a suliból, te mit ebédeltél, az a cuki kis bézs kabátka van rajtam, tudod, kivel találkoztam, mindjárt át kell szállnom« típusú gondolatsor már a tartalmasabbak közé tartozik” – állapítja meg egy blogíró. Persze nem csak az élőszó, hanem a szöveges üzenet, egy kép, de még egy jelzésszerű megcsörrentés is betölthet ilyen jellegű szerepet.

Pszichológusok, viselkedéskutatók ezzel kapcsolatban a következő megállapításra jutottak: ez a – mobilkor előtt ilyen mértékben nem létező – kommunikálási vágy a főemlősök társadalmi életének legfőbb megnyilvánulási formájához, a kurkászáshoz hasonlít, mely megteremtve az egymáshoz tartozók szüntelen interakciójának lehetőségét, erős kötelékkel tartja egyben a családot és rekeszti ki az idegeneket. Ezt a nagyszerű fejleményt a mobiltelefonnak köszönhetjük.

Sokszor panaszkodnak szülők, hogy az iskolából éppen csak hazatérő gyermek azonnal a számítógéphez ül, bekapcsolja a Skype-ot, és véget nem érő csetelésbe kezd – ugyanazokkal, akikkel együtt töltötte a délelőttöt, és akiktől alig pár perce vált el. Sms-eket ír és fogad, akár még a tanulási idő alatt is; de ha éppen el is mélyül valami másban, megnyugtató számára a tudat, hogy online van, azaz kommunikálhatna, ha akarna. Lehet, hogy ezt a látszólag teljesen értelmetlen tevékenységet valóban nem más, mint a digitális és mobilkommunikációs eszközök révén újból felébredő, ősi kurkászási ösztön motiválja?

A személyes érintkezés katalizátora

Létrejött (újraéledt?) tehát a folyamatos kapcsolat kultúrája, melynek immár nem gátja sem a tér, sem az idő. Számos tanulmány utal rá, és a tapasztalat is bizonyítja, hogy a 8–16 éves gyerekek különösen fogékonyak erre, legyen szó kisebbek esetében a szülőkkel való kapcsolattartásról, idősebbeknél a klikk, a baráti kör tagjaival való érintkezésről. De vajon jó-e ez nekik?

2005-ben a Magyar Tudományos Akadémia Filozófiai Kutatóintézete és a T-Mobile közös interdiszciplináris társadalomtudományi kutatási programjának részeként nemzetközi tudományos fórumot rendeztek Budapesten.2 Mint az az összefoglalóból kiderül, „[a]z elmúlt évek tapasztalatai és a rangos kutatógárda álláspontja a konferencián egyértelmű volt. Az eredmények tükrében elmondható ugyanis, hogy a mobil a családon belüli odafigyelő kapcsolattartást intenzívebbé, a gyermeki közösségszerveződést hatékonyabbá, a baráti és érzelmi kommunikációs viszonyokat harmonikusabbá teszi. A konferencián felsorakoztatott szakértői tanulmányok cáfolták azokat a téves elképzeléseket, amelyek szerint a gyermekek mobilhasználata az egészséges kommunikációs fejlődés gátja lehetne. A pszichológia, a pedagógia és a szociológia vizsgálati eredményei bizonyítják, hogy a mobilkommunikáció a felnőttek és a gyermekek esetében sem tekinthető a személyes érintkezés helyettesítőjének, sőt, éppenséggel annak katalizátora. A gyerekek számára a mobil elsősorban közösségi játék, a közös társas teret szervező kommunikációs csomópont.” Ugyanezen a konferencián hangzott el az is, hogy a mobilkommunikáció természetes, ősi emberi igényeket elégít ki, egyértelműen „humán technológiának” tekinthető.3

Egy fejlődéspszichológus szerint „a technológia használatával a gyermekekben fokozódik az ügyesség érzete, és megnő az önbizalmuk”.4

Önállótlanság, kirekesztődés

De nézzünk érveket a másik oldalról is. „Elsős gyerekek tanítói panaszolták, hogy a kisiskolás önállósulását gátolja, ha lehetősége van minden szünetben felhívni az anyukáját – olvasni az osztályfőnök.hu című internetes pedagógiai lapon. – Előny és hátrány is származik abból, hogy a gyerek bármelyik pillanatban elérheti a szülőjét (akkor is, ha megalapozottan gyors segítségre van szüksége, és akkor is, ha valamilyen gyorsan teljesítendő »követelése« adódik).”5

A korlátlan, az idő és a tér által nem gátolt mobilhasználat kapcsán gyakran elhangzik az a félelem, hogy a pozitív vagy negatív élmények azonnali megosztására való törekvés, a gyors vigasz keresése, a kényes helyzetek, a konfliktusok utáni egyedüllét előli menekülés megakadályozza, hogy az egyén az átélt eseményekből levonja a maga tanulságait, és azok személyiségépítő elemei interiorizálódjanak. Ha pedig ez megszokássá válik, később nagyfokú felületességhez, infantilizmushoz vezethet.

Másik gyakori ellenérv, hogy a társakkal való folyamatos kapcsolat (több ez, mint a hagyományos értelemben vett kapcsolattartás) következménye az életkori sajátosságokból következőnél nagyobb mértékű klikkesedés lehet, ami a kívülállók számára szinte bevehetetlen várhoz hasonlító, nagyon zárt közösségeket hoz létre. De nem is kell ennyire messzire mennünk: könnyű belátni, hogy azok a gyerekek, akiknek nincs mobiltelefonjuk, milyen őrületes hátrányba kerülnek a kapcsolatépítés és -tartás terén azokkal szemben, akik számára a mobiltelefon nyújtotta, tág csatorna révén igen sokrétű lehetőség adódik az együvé tartozás érzésének átélésére. Ezt a fent már említett Katz-tanulmány (lásd 4. lábjegyzet) is megerősíti: a University of Gloucestershire tanárai már 2001-ben arra az eredményre jutottak egy kutatásban, hogy a mobiltelefon birtoklásának hiánya „ártalmas lehet a társadalmi fejlődésre és a tanulásra, valamint negatív önértékeléshez és elszigeteltséghez vezethet.”6

Egy ismerősöm komoly egzisztenciális problémákkal küzd. Már mindenről lemondott, ami korábban lételeme volt: nincs internet-előfizetése, nem vesz ruhát, nem megy moziba, színházba, de még vendégségbe sem, mert „oda is vinni kell valamit”. Fia telefonját viszont nem meri nem fizetni, mert „nem akar lúzert csinálni a gyerekből.” Nyilván nem ő az egyetlen, aki így gondolkodik.

Sokszor olvasom szülői fórumokon, hogy kezdetben azt közösítették ki társai, akinek nem volt mobiltelefonja. Most viszont már az a gyermek válhat könnyen gúnyos megjegyzések, grimaszok céltáblájává, akinek nincs elég jó mobilja. Olyan spirál ez, melyből nehéz kitörni, holott maguk a mobiltelefon-gyártók is elismerik, hogy a legkülönfélébb beépített funkciók nagy részét nem vagy csak nagyon ritkán veszik igénybe a felnőtt felhasználók. Könnyű belátni tehát, hogy a legtöbb ilyen extra a gyermekek kezében többnyire nem jó másra, mint arra, hogy a többiek előtt felvághassanak vele, noha elismerjük, hogy a gyerekek általában ügyesebben bánnak a készülékkel, mint az idősebb generációk.

Függőség

Mint arra pszichológusok felhívják a figyelmet, pedagógusok pedig mind gyakrabban tapasztalják, a folyamatos kapcsolattartás könnyen mobiltelefon-szenvedélyhez vezet.

Amerikai kutatók 2004-ben diákokat kértek fel egy kísérletben való részvételre: a fiatalok (életkorukról sajnos nincs adat) negyvennyolc órán keresztül nem használhatták mobiltelefonjukat. A cél az volt, hogy a résztvevők maguk értékeljék és leírják a kutatók számára, milyen szerepet játszik a mobiltechnológia az életükben. A felkért 102 diák közül 82 vett részt a kísérletben, de mindössze 12-nek sikerült végigcsinálnia: a kiesési arány tehát 85 százalékra rúgott. „A diákok elmondása szerint a kísérlet túl kemény volt, közben sürgős ügyek merültek fel”, környezetük megorrolt rájuk a kikapcsolt készülék miatt, „és feladataik megkívánták, hogy használják mobiltelefonjukat”. Arra a kérdésre pedig, hogy miként változott meg az életük a kétnapos megvonás alatt, három megkérdezett válaszolt úgy, hogy „az élete boldogabb volt a mobiltelefon nélkül”; 70 százalékuk nem értett ezzel egyet.7

Különösebb kommentár nem kívánkozik ehhez. Még mielőtt azonban pánikba esnénk e kísérlet eredménye láttán, tűnődjünk el azon, hogy vajon egy ilyen, a környezetünkben lévő felnőttek körében elvégzett kísérlet milyen eredményre vezetne. Kétlem, hogy nagyon másfélére, noha – teszem hozzá gyorsan – elismerem, hogy nem hagyhatjuk figyelmen kívül: sokunk számára a telefon munkaeszköz, tehát hiánya akár teljes bénultsághoz is vezethetne.

Egészségi ártalmak

A Családinet írja, hogy Belgiumban 2007 márciusában nyílt levélben kezdeményezték gyermekorvosok a 16 év alatti gyermekek mobilhasználatának tiltását, mert meggyőződésük, hogy a korai rendszeres maroktelefonálás zavarokat okoz a gyermek agytevékenységében, noha minden kétséget kizáróan nem sikerült bizonyítani a mobilsugárzás káros hatását. De „biztos, ami biztos”.

Magyarországon többek között a Reflex Környezetvédelmi Egyesület tűzte zászlajára a gyerekek és a szülők felvilágosítását a mobiltelefonok egészségkárosító hatásaival kapcsolatban. Az iskoláknak kiküldött egyik dokumentumukban az alábbiak olvashatók: „A mobiltelefonok elektromágneses sugárzást bocsátanak ki. Ezek lehetséges egészségkárosító hatásain ugyan a tudomány lassan tíz éve vitatkozik – egyetértenek azonban abban, hogy a gyermekeknél különösen indokolt az elővigyázatosság. Számukra fokozott veszélyt jelent, hogy testük nagyobb százaléka víz (jobban vezeti az elektromosságot), azonkívül koponyacsontjuk vékonyabb, immunrendszerük és központi idegrendszerük pedig még kifejletlen.” Az írásban felsorolt esetleges ártalmak között fejfájás, tanulási és alvási zavarok, szürke hályog, sejtkárosodás, hormonzavarok, agydaganat szerepel.

Mindenkinek szíve joga, hogy eldöntse, mennyire veszi komolyan ezeket a félelmeket. Ami engem illet, sajnos nemegyszer tapasztaltam már, hogy környezetvédő szervezetek téves vagy hiányos információk alapján törnek lándzsát technológiák felett, ami sok esetben alkalmas a pánikkeltésre is. Az mindenesetre bizonyos, hogy mint szempont a fenti aggályokat sem hagyhatjuk figyelmen kívül akkor, amikor a gyerekek mobiltelefon-használatáról folyó vitában elhangzó érveket mérlegeljük.8

Megfélemlítés, erőszak, bűncselekmények

És végül egy kis bulvár, jóllehet a téma súlyos, a világért sem szeretném bagatellizálni. A nyilvánosságra került esetek tanúsága szerint a diákok iskolai mobilozása egyre súlyosabb problémákat vet fel. A lapok mind cifrább és kimódoltabb tanórai telefonos rendzavarásokról cikkeznek, és az ügyek végkifejlete általában az, hogy ezek előtt az esetek előtt tehetetlenül áll a pedagógus szakma. Bőven kapunk hírt a készülékkel elkövetett csalásokról, becsületsértésekről és a készülék birtoklásáért végrehajtott, erőszakos bűncselekményekről. Ezzel párhuzamosan oktatásiintézmény-vezetők, tanár-szakszervezetek, megalázott tanárok rendre a pedagógusi autonómia és tekintély vészes csökkenésére figyelmeztetnek.

2009 márciusában megütötte tanárát egy diák a Kiskunhalasi Fazekas Gábor Utcai Általános Iskolában, mert a pedagógus megpróbálta tőle elvenni a mobiltelefont, amelyen óra alatt zenét hallgatott.

Az SG.hu 2006. január 18-án hosszú cikkben számolt be a brit diákok körében dívó, Happy Slapping elnevezésű új őrületről, melynek lényege: válassz ki valakit az iskolában vagy az utcán, verd össze, filmezd le a mobiltelefonoddal és rakd fel az internetre. „Az ehhez hasonló esetek szinte mindennapossá kezdenek válni a nagyvárosokban”, de a derStandard szerint a Happy Slapping már Németországban is egyre több hódolóra talál. Paul Fawcett, egy áldozatokat segítő szervezet munkatársa szerint „a legborzasztóbb az egészben, hogy az elkövetőknek a boldogságot nem is maga a verés, az erőszak, hanem az esetek lefilmezése okozza. […] A filmek készítése az egyetlen oka a támadásoknak és a fájdalom okozásának.”

Egy oktatóknak lelki segélyt nyújtó angol szervezet, a Teacher Support Network 2009-es felmérése szerint Nagy-Britannia pedagógusainak 15 százalékát érte már olyan sérelem, melyet számítógép vagy mobiltelefon segítségével követtek el a diákok.

A Budapesti Rendőr-főkapitányság Bűnmegelőzési Osztálya ajánlásokat küldött szét az oktatási intézményeknek és a szülőknek, miként előzhetik meg a gyermekek elleni erőszakos cselekedeteket. Ebben a dokumentumban szerepel, hogy „a közterületi rablások 71%-ban a mobiltelefon ellen irányulnak; […]; a sértettek elsősorban a 13–16 éves korosztályból kerülnek ki”.

Szabályozás

Néhány nemzetközi példa

Európa több országában született már jogi válasz a mobiltelefonnal elkövetett vétségek, bűncselekmények visszaszorítására. Bajorországban és Görögországban 2006 óta törvény tiltja az általános és középiskolai mobilhasználatot. E drasztikus megoldástól elsősorban azt várják a törvényhozók, hogy minimálisra csökkenjen az esélye annak, hogy a diákok erőszakos vagy pornográf tartalmakat vigyenek be az iskolába. Az olasz parlament a magánszféra védelmére hivatkozva megszavazta, hogy akár 30 ezer eurónyi pénzbüntetést is kiszabhatnak arra az olasz diákra, aki mobiltelefonjával felvételeket készít az osztályteremben. Emellett az iskola vezetősége súlyos fegyelmi büntetéssel is sújthatja a tanulót.

A magyar gyakorlat

Magyarországon nincs kötelező érvényű tiltás, a törvény csupán lehetőséget ad erre. Az oktatási intézményeknek a közoktatási törvény 129. § (8) bekezdése alapján 2004. december 31-ig felül kellett vizsgálniuk házirendjüket; ez a legtöbb intézményben jó alkalom volt arra, hogy helyi szinten szabályozzák a diákok iskolaidőben történő mobilhasználatát. Az iskolák többsége nem a teljes tiltás mellett döntött: a bevett gyakorlat az, hogy a tanórák alatt tilos bekapcsolt állapotban tartani a mobiltelefont, a szünetekben viszont használhatják telefonjukat a diákok. Ezt a megoldást követendőnek tartjuk.

A hazai gyakorlat jogszerűségét több törvény együttes alkalmazása biztosítja.

Ha a tanuló az iskolában magánál tart egy tárgyat, akkor tulajdonjogából eredő egyik részjogosítványát gyakorolja. A tulajdonhoz fűződő jog alkotmányos alapjog, melynek korlátozása csak más alapjog érvényesülése érdekében és csak törvényben történhet. Ilyen törvényi korlátozást fogalmaz meg a közoktatásról szóló 1993. évi LXXIX. törvény 40. § (8) bekezdése is, amely szerint a házirend előírhatja az iskolába a tanulók által bevitt dolgok megőrzőben (öltözőben) való elhelyezését, illetve a bevitel bejelentését. A házirend a tanulói jogviszonyból származó jogok és kötelezettségek gyakorlásához, teljesítéséhez nem szükséges dolgok bevitelét megtilthatja, korlátozhatja vagy feltételhez kötheti.

Az iskolák nem tilthatnak ki tetszőlegesen mindenféle, a tanuláshoz nem szükséges tárgyat. A tiltásnak ésszerűnek kell lennie, soha nem lehet önkényes. Általánosságban elmondható, hogy azok a tárgyak, amelyeket az emberek az adott helyre általában magukkal visznek, nem tilthatók ki. Az oktatási jogok biztosa szerint napjainkban a mobiltelefon olyan használati eszköz, amelyet az emberek – így a tanulók is – rendszeresen hordanak, folyamatosan használnak, és szinte mindig maguknál tartanak.

A közoktatási intézmények tehát házirendjükben nem tilthatnak ki minden mobiltelefont. Kitilthatják ugyanakkor a feltűnően nagy értékű mobiltelefonokat, csakúgy mint a nagyobb értékű ékszereket, egyéb drága technikai eszközöket vagy az egészségre, testi épségre veszélyes tárgyak.

A tanulók természetesen felelősségre vonhatók, ha tanórán nem a tananyaggal, hanem bármi mással, így a mobiltelefonjukkal foglalkoznak. A nevelési-oktatási intézményekben ugyanis a pedagógus joga és kötelezettsége, hogy biztosítsa a tanítás zavartalanságát. Ha tehát a rend másként nem biztosítható, elveheti a tanulóktól azt a zavaró eszközt, amely megakadályozza, hogy a tanuló vagy társai a tanulásra koncentrálhassanak. Mihelyt azonban az órának vége, az elvett tárgyat vissza kell adni a tulajdonosának.

Mit tegyen az iskola?

Mint azt fentebb megpróbáltuk bemutatni, az elméleti szakemberek a kutatások nyomán egyre inkább arra a megállapításra jutnak, hogy a mobiltechnológia térhódítása inkább üdvözlendő, mint átkozni való fejlemény, és minden veszélye ellenére sincs nyomós okunk kizárni belőle a gyerekeket, a fiatalokat. A mai átlagos családstruktúrában – dolgozó szülők, széles mozgástérrel rendelkező gyerekek, külön háztartásban élő nagyszülők – ez nem is igen szokott előfordulni: az egymástól térben távol tevékenykedő családtagok mindennapjainak tervszerű működtetése, a gyerekek egész napos irányítása és ellenőrzése, a váratlan helyzetekre való gyors reagálás mint követelmény a szülők nagy részét arra készteti, hogy mobiltelefont vegyen gyermekének – lehetőleg minél fiatalabb korban. Ez lehet az egyik oka annak, hogy – mint azt Benedek András megállapítja – szemben a személyi számítógépek és az internet elterjedése során érzékelhető társadalmi esélykülönbségekkel, a mobiltelefon „»demokratikusabban« terjedt el a fiatalok körében. Pedagógiai szempontból különösen az figyelemreméltó, hogy azok körében is jelentős mértében elterjedt, akiket a társadalmi kirekesztés veszélye fenyeget, akiknek nem sikerült beilleszkedniük az oktatási rendszerbe, munkanélküliek, vagy képességeiknek nem megfelelő munkakörben dolgoznak, esetenként hajléktalanok.”9

Miközben tehát el kell fogadnunk, és általában el is fogadjuk, hogy a mobiltelefon ma már a napi működés alapvető eszköze, olyan tárgy, amelyet mindig magunknál tartunk, mint a zsebkendőt, úgy tűnik, a mobilkommunikáció etikai és viselkedésbeli szabályai, íratlan normarendszere ma még nem gyökeresedett meg a köztudatban. Pedig nagyon ideje lenne.

Talán ez az a probléma, amely miatt az iskola ma még nehezen birkózik meg a mobiltelefonok intézményen belüli jelenlétével: mert míg a normák be nem tartásából származó konfliktusok nagy része a társas érintkezés köznapi színterein általában nem több, mint bosszantó epizód, apró kellemetlenség, addig az iskolában, az osztályteremben jóval nagyobb erővel, messzebb ható következményekkel jelentkezik. Az iskola joggal érzi úgy, hogy ismét egy probléma, melynek megoldása ugyan nem tartozik fő tevékenységei közé, de kezelése nélkül céljai és érdekei mindenképpen sérülnek.10

Az alábbiakban – a pedagógusok iránti legnagyobb empátiával, de a kritika hangját nem mellőzve – igyekszünk felsorakoztatni néhány, a vitában ritkán felmerülő mozzanatot, melyek továbbgondolása talán alkalmat ad az iskolahasználóknak arra, hogy a kérdés pusztán jogi kezelése mellett más szempontok is érvényesülhessenek a megoldások keresésekor.

1.

Nem helyeslem azt a fajta finomkodást, amellyel az iskola kezeli ezt a témát. A mobiltelefon-használat sok helyzetben szükséges, más helyzetben elfogadható, bizonyos esetekben pedig egyszerűen megengedhetetlen. Ilyen hely a tanóra is. A mobilkommunikációnak, mint minden társas érintkezésnek, megvan a maga kultúrája. Ahogy nem töröljük az ingünk ujjába az orrunkat, úgy kikapcsoljuk a telefonunkat egy ravatal mellett vagy egy kórházi elfekvő folyosóján. Egyszerűen azért, mert tabu. És ahogy nem vihetünk be a NATO épületébe fényképezésre alkalmas telefonkészüléket (amin amúgy senki sem lepődik meg a kapuban), úgy szórakozásra és kommunikálásra sem használhatjuk a mobiltelefont a tanórán. Mert elfogadhatatlan. Ha erre a szülő nem tanítja meg a gyermekét, márpedig a jelek szerint sok esetben bizony elfelejtkezik róla, az iskola feladata, hogy ezt megtegye nem csak a gyermek, hanem – hangsúlyozom – a maga védelmében is.

Itt persze nehéz elkerülni a demagógiát. Katz tanulmányában kitér néhány, a szabályozás vagy tiltás ellenében kezdeményezett, tanórák alatti telefonhasználattal összefüggő adatra. „Egy zömmel 16–18 éves norvég diákok körében végzett 2002-es felmérés (N=1682) szerint a megkérdezettek háromnegyedének tilos volt az sms-szolgáltatás igénybevétele a tanórák alatt, mégis megtették. Egy 2003-as, középiskolás és gimnazista diákok körében végzett koreai felmérés (N=497) szerint az iskolák 45 százaléka szabályozta a mobiltelefonok intézményen belüli használatát, de a diákok 68 százaléka mégis használta ezeket a tanórák alatt. A diákok körülbelül 41 százaléka számolt be arról, hogy zavarta őket mások mobiltelefon-használata.”11

No igen. Csakhogy nem érzem ezt olyan komolynak, mit ahogy első hallásra tűnik. Tilos puskázni, a gyerekek mégis vannak olyan „elvetemültek”, hogy ha van rá mód, bizony megteszik. És még sokkal többet. Ma a tanóra rendjét nem csak a tanár orra előtt tízóraizó vagy papírcetlin levelező diák zavarhatja meg: előfordulhat, hogy a pad alatt megcsörren egy telefon, egy diák a hátsó padban zenét hallgat a mobilján. Végtelenül dühítő helyzet, de szerintem semmivel sem dühítőbb, mint az előbbiek. Megoldásukhoz, úgy vélem, a legkimódoltabb házirend is kevés: ez az a pont, ahol mindennél több múlik a tanár személyiségén, következetességén és szakmai felkészültségén.

2.

Fentebb láttunk néhány példát az illegális iskolai mobiltelefon-használat szélsőséges esetei közül. Ezek – ha nyilvánosságra kerülnek –, rendre bejárják a napi sajtót, bővítve azoknak a botránytémáknak a körét, amelyekkel az iskola manapság címlapra szokott kerülni (mással nemigen).12 Az ezeket az eseteket kísérő pedagógusi megnyilvánulások alaphangja általában az ingerültség, a rémület, a sajnálkozás. Sokszor elhangzik ilyenkor, hogy a mobiltelefonnak nincs helye az iskolában; hogy 16 éves kor alatt a gyermek érzelmileg, kognitíve és kulturálisan felkészületlen rá, hogy a mobiltelefont mindennapi használati tárgyként birtokolja. E megnyilatkozások hatására lassanként gyökeret ver a köztudatban az a sztereotípia, hogy van a mobiltechnológiával fertőzött, kriminalizált diák és a problémával szemben pedagógiailag felkészületlenül álló tanár, aki tehetetlenül vergődik az illegális mobilhasználatból eredő nehézségek szorításában.

Jól tudjuk, hogy ez túlzó, hamis kép, noha nem kétlem, hogy szélsőséges esetek előfordulnak; ez azonban korántsem jelenti, hogy a mobiltelefon iskolai környezetben a szabályokkal szembeni immunitás, a csalás, a zaklatás és egyéb törvénytelenségek első számú kiváltója lenne. Tekintve, hogy arról nem készülnek statisztikák, kik az elkövetői az efféle csínyeknek, etikátlanságoknak, bűncselekményeknek, hiba minduntalan azt sugallni, hogy ezekért a mobiltelefon a felelős. Honnan tudjuk, hogy az a gyermek, aki készülékét mások megalázására (is) használja, például körzője hegyével nem követ-e el hasonló súlyú tetteket? (De honnan is tudhatnánk: a körzős bűnügyek már nem szokták elérni a média és a közfigyelem ingerküszöbét.) Ezek az ügyek nem oldhatók meg generálisan: mindig egyedi megoldást, a körülmények széles körű mérlegelését kívánják meg, adott esetben a gyermekvédelem vagy a kriminológia hatáskörébe tartoznak. Az iskolának ebben a kérdésben is markánsabban kellene képviselnie azt az álláspontot, hogy a mobiltelefon iskolai használatának korlátozása elsősorban nem e szélsőséges ügyekre adott – méghozzá egyetlen lehetséges – válasz, hanem az oktatási környezet zavartalanságának fenntartását szolgáló eszköz.

3.

A mobiltelefon nem testi hiba, nem levetkőzendő rossz szokás, ne beszéljünk hát róla úgy, mint eleve létező problémáról, amelyet szakemberek egész sorának kell orvosolnia. A mobiltelefon birtoklása a szülő döntése, ő adja a gyermek kezébe. Ő vesz neki újabb és újabb készüléket, ha az előző amortizálódik, elveszik; ha idővel megkopik a kortárscsoportban magas pozíció betöltéséhez nélkülözhetetlen fénye, technikai fölénye. Az tehát, hogy a diák használ-e ilyet, vagy sem, és milyen értékűt, felszereltségűt, a gyermekre gondot viselő személy megfontolásain múlik. Lendítene tehát az oly gyakran emlegetett megelőzés és felvilágosítás ügyén, ha a gyermekek korlátlan mobilozásával vagy a túlzott márkafüggéssel szembeni szkepszis nyilai többször vennék célba magukat a szülőket. Az iskola sokat tehetne ennek érdekében – például azzal, ha a nevelőtestület nem csak a mobiltelefonnal kapcsolatos diákvétségek szankcionálásakor vagy a házirend ismertetésekor tartana igényt a figyelmükre, hanem már jóval előbb megfogalmazná és széles körben közzé tenné a mobilhasználattal kapcsolatos mindenfajta kétségeit és természetesen pedagógiai ajánlásait. A törvény szerencsére módot ad erre: minden nevelőtestület maga döntheti el, hogy milyen mértékben korlátozza a gyerekek iskolai mobilhasználatát; ha ezeket a szabályokat minden iskolahasználói csoporttal közösen hozza meg, a megértetés és a belátás erejében bízva van remény a helyzet javulására.

4.

Van a dolognak más vetülete is. Mélyen egyetértek Hanczár Gergely megállapításával, miszerint „pedig mennyi mindenre lehetne használni az iskolában a telefont. Bizonyára mindenkinek van ezer ötlete. Felvehetünk vele egy fizikai kísérletet, és elküldhetjük kényelmesen a hiányzó osztálytársunknak. Egy feleletet utólag elemezhetünk. Lefilmezhetjük, ahogy a töritanár elmutogatja a térképen a tatárok főbb útvonalait. Fényképezhetjük a táblára rajzolt dolgokat, a papíron behozott képeket, bármit. Bluetoothon cserélgethetjük. Képzeljük el, amint a tanárnéni azt mondja, hogy »kedves gyerekek, a házi feladat az lesz, hogy…«, mire senki sem jegyzetelni kezd, hanem már nyomja is a telefonján a hangfelvétel gombot, ami felveszi a most következő pár mondatot. Visszakereshető, később nem lehet vitatkozni, hogy most akkor ki mit mondott. A tennivalókat a telefon naptárába írhatjuk fel. Sokkal életszerűbb, mint amennyire furcsa.”13 Valóban. Nem látom ennek akadályát ott, ahonnan nem hiányzik a mobiltelefon-használat kultúrája. Máshol azonban nem tartom megvalósíthatónak.

5.

Végül két apróság. 2008 márciusában, mint arról beszámolt az [origo], kísérleti program indult New Yorkban: a városvezetés 2500 mobiltelefont (130 perc lebeszélhető idővel) készült éppen szétosztani a jó jegyeket szerző és példás magatartású diákok között. Ha később is jó jegyeket produkálnak, a tervek szerint további ingyen percekhez jutnak. A New York-i iskolákban amúgy tilos a mobiltelefon használata. Egy kicsit olyan ez, mintha kitessékelnénk az ajtón, majd visszaráncigálnánk az ablakon. Van abban némi szemforgatás, hogy miközben az iskola kézzel-lábbal tiltakozik a gyerekek mobilozása ellen, mind több oktatási intézmény ajánlja fel a szülőknek a jegyek és a hiányzások mobiltelefonon történő továbbítását. De ez már egy másik írás témája lehetne.

Összegzés

Kísérletet tettünk rá, hogy összegyűjtsük a gyerekek mindennapi mobiltelefon-használata mellett és ellen leggyakrabban elhangzó érveket. Megállapítottuk, hogy a kutatások nyomán a tudomány egyre inkább arra a megállapításra jut, hogy a mobiltechnológia térhódítása nagyszerű kommunikációs fejlemény, amely ősi emberi igényeket elégít ki, noha túlzott használata nem veszélytelen. Ám minden kockázata ellenére nincs nyomós ok kizárni belőle a fiatalokat. Néhány nemzetközi példával összehasonlítva áttekintettük a szabályozás magyar vonatkozásait, üdvözölve azt a visszafogott gyakorlatot, hogy az iskolák maguk dönthetnek a tiltás vagy a korlátozás mellett. Az oktatási környezetben történő mobilhasználat kapcsán pedig megfogalmaztuk: a zavartalan tanulási környezet biztosítása érdekében szükség van jogi korlátozásra, de a technológiával szembeni elkeseredett és rémült hang helyett az iskolának markáns pedagógiai álláspontot kellene képviselnie a kérdésben mind a szülők, mind a közvélemény előtt, bízva abban, hogy ajánlásai hozzájárulnak a kulturált mobiltelefon-használat normáinak meggyökeresedéséhez.

Szatmáry Nóra

Felhasznált irodalom

Aula közoktatási internetfigyelő és híroldal

Benedek András: Tanulás és tudás a digitális korban. Magyar Tudomány, 2007/9.

Gyorstájékoztató a Központi Statisztikai Hivatal legfrissebb adataiból, 2009. június 10.

Hanczár Gergely: „Adjatok, tanárnénik, telefont!…”

Katz, James E.: Mobiltelefonok oktatási környezetekben. Világosság, 2005/6.

Az Oktatási Jogok Biztosának éves beszámolói

Révay András: Mobilforradalom

Szekszárdi Júlia: Tiltás vagy szabályozás?

Zichy László: A személyközpontú megközelítés a pedagógiában. Új Pedagógiai Szemle, 2001/5.

--

Jegyzetek

1 Benedek András: Tanulás és tudás a digitális korban. Magyar Tudomány, 2007/9.

2 Egyesek szerint nem árt fenntartással kezelni az olyan kutatások eredményeit, melyeket egy azonos területen működő, profitorientált cég támogat. Mi sem teszünk egyebet, mint értékelés nélkül közlünk néhány következtetést, noha elismerjük, hogy a témában vallott nézeteinktől nem állnak távol ezek az eredmények.

3 Révay András: Mobilforradalom

4 James E. Katz: Mobiltelefonok oktatási környezetekben. Világosság, 2005/6. sz.

5 Szekszárdi Júlia: Tiltás vagy szabályozás?

6 James E. Katz: i.m.

7 Uo.

8 A radiológiának egy speciális területéről, az ún. nem-ionizáló sugárzások hatásáról van itt szó. Témánktól nagyon messze vezetne, ha ebben a nem lezárt vitában állást foglalnánk.

9 Benedek A.: i.m.

10 Zichy László: A személyközpontú megközelítés a pedagógiában. Új Pedagógiai Szemle, 2001/5.

11 James E. Katz: i.m.

12 Erről a témáról gondolatgazdag összefoglalás Mészáros János Milyen az iskola sajtója? című írása. Új Pedagógiai Szemle, 2006/7-8.

13 Hanczár Gergely: „Adjatok, tanárnénik, telefont!…”

--

Megjelent a Tanári LétKérdések 2009. szeptemberi számában (Raabe Kiadó).

--

 » Kommentálom
 Kommentálom «
Várjon...

A hozzászólások megengedett tartalmával kapcsolatban lásd kommentelési irányelveinket.

Címkefelhő    Összes címke »
 Sajtófigyelő    Összes hír »
2017.02.22.
Forgács István: Így oldd meg a cigányügyet – 3. rész: a közoktatásról
Ma Magyarországon szinte felfoghatatlan mértékű és gyorsaságú az a romlás, amelyben túlnyomórészt cigány gyerekek tízezrei csak érintőlegesen találkoznak a magyar oktatási rendszerrel...
(Forrás: Mandiner)
--
2017.02.22.
Prókai Eszter: Minden erejével kaparta ki magát a legmélyebb gödörből
Édesanyja lemondott róla, nevelőotthonban élt nyolcéves koráig. Fodrász szeretett volna lenni, de az általános iskola után már nem tanult tovább. Hosszú évekig drogozott, emiatt négy gyerek...
(Forrás: abcug.hu)
--
2017.02.22.
Nem szűnik meg az iskolai buktatás
A szaktárca nem tervezi a bukással, az évfolyamismétléssel kapcsolatosan a jelenlegi jogszabály módosítását – rea­gált lapunk megkeresésére az oktatásért felelős államtitkárság....
(Forrás: Magyar Idők)
--
2017.02.22.
Újabb útvonalakon menekítik a szülők gyermekeiket a közoktatásból
A diák magántanulóként is teljesítheti tankötelezettségét. Ezt elsősorban a kiemelkedő tehetségű vagy egyéb területen jól teljesítő, ezért elfoglalt, például élsportoló gyerekeknek...
(Forrás: 24.hu)
--
2017.02.22.
Egy élhető és sikeres ország – mit tudnak a finnek?
Finnország száz szociális innovációjáról jelent meg pár hete egy könyv, abból az alkalomból, hogy az északi ország idén ünnepli függetlenségének századik évfordulóját. A finnek mindig...
(Forrás: hvg.hu)
--
2017.02.22.
Nem adja a HÖK-elnökséget Török Márk, nemzetközi bíróság elé viheti az ügyet
Nem igazán hiszem el, hogy ezt az ügyet el lehet bukni – így reagált a Magyar Nemzetnek Török Márk, a Szegedi Tudományegyetem EHÖK-elnöke arra, hogy a Fővárosi Törvényszék nem jogerő...
(Forrás: Eduline)
--
2017.02.22.
Ilyen az élet a Vörös Hadsereg Általános Iskolában
Ezek az iskolák extrém példái a Kínai Kommunista Párt által hirdetett hazafias oktatásnak. A kritikusok ezzel szemben szimpla agymosodának nevezik. Az iskola igazgatója, Mu Csunjung szerint...
(Forrás: Magyar Nemzet)
--
2017.02.22.
A magyar fiatalok nem is álmodnak 200 ezres fizetésről
Ma már nem a munkanélküliségtől, hanem az elszegényedéstől félnek a fiatalok. Nem fest túl hízelgő képet a munkaerő-piaci érvényesülésről a fiatalok véleménye, amely viszont reálisnak...
(Forrás: hvg.hu)
--
2017.02.22.
Tényleg fontos, hogy a gyerek a legjobb középiskolába kerüljön?
A jobbnak tartott gimikbe épp, hogy bejutott diákok csak kicsivel érettségiznek jobban, mintha kicsivel kevésbé jó gimikbe jártak volna. Lehet, hogy nem azon kellene aggódnunk, hova jut be a...
(Forrás: Index)
Utolsó üzenetek:
  annapanna

Közalkalmazottak szabadságának kiadásával kapcsolatban szeretnék érdeklődni.
Új igazgatónk az iskolában egyre rövidebbre fogja a nyári szüneteket és a szabadságaink fennmaradó részét az őszi, téli, tavaszi szünetre időzíti.
Én értem félre a törvényt? Úgy tudom az őszi, téli, tavaszi szünet nekünk tanítás nélküli munkanap, amelyet nem kell az intézményben tölteni.(Készülhetek itthon pl. az anyák napi műsorral.)

"A pedagógus szabadságát elsősorban a nyári szünetben kell kiadni. Ha a szabadság a nyári szünetben nem adható ki, akkor azt az őszi, a téli vagy a tavaszi szünetben kell kiadni."

Javaslatomra, miszerint növelhetnénk a nyári szünet hosszát, így reagált az igazgató: " A nyári szünetet én határozom meg!"

Tanácsot, véleményt szeretnék kérni! Köszönöm!
annapanna

--
  OFOE

Feltételezhetően gyakornoki státuszba kerül, ha nincs más végzettsége.

--
  mamika

Az a kérdésem, hogy milyen besorolásba kerül az, aki alap anglisztika szakon végzett, vállalja az angol tanári képzést és angol tanárnak veszik fel pedagógushiány miatt?

--
  OFOE

Kedves Ildikó! Javasoljuk, hogy kérdésével keresse fel az Oktatási Hivatalt ezen a címen.

--
  Dani Erika

1991-ben szereztem óvónő és gyermekfelügyelő szakképesítést Székesfehérváron. Ezzel a végzettséggel milyen munkakört tölthetek be óvodai csoportban? Köszönöm válaszát!

--
  Ildikó

Azt szeretném megtudni, hogy törvényes-e az a gyakorlat, hogy egy középiskolai gyakornoknak kötelezően heti 24 órája van az előírt 20 óra helyett. A plusz 4 órát nem fizetik ki, ezen felül rendszeres helyettesítést is ellát. Az oklevele alapján felső tagozatos diákokat taníthat, ennek ellenére helyettesítésre elsőtől kilencedik évfolyamra is beosztják. Mi a gyakorlat, elvárható-e egy gyakornoktól a beleegyezése nélkül az ingyenes túlmunka és az alsó tagozatban való helyettesítés?

--
  Szekszárdi Júlia

„Kedves” Luda!
A kérdéseire többször is kapott választ, kétszer tőlem, egyszer Peer Krisztinától.
De Ön nem választ akar, hanem lehetőséget a mocskolódásra. Vajon miért teszi ezt?
Három lehetséges okot találtam erre:
1. Komoly paranoiája van (ez esetben sürgősen pszichológushoz vagy pszichiáterhez kellene fordulnia).
2. Politikai indítékkal uszították ránk (szó esett holmi kockásinges bűnözőkről is, akiknek mi segítünk megúszni a gyermekbántalmazást).
3. Ön zsigerből gonosz és aljas. (Ebben az esetben pedig menjen a pokolba!)
Ezen túl szó nélkül töröljük a beírásait, esetleg egy bocsánatkérést még hajlandók vagyunk elfogadni.
Rágalmazásért és a jó hírnév megsértéséért akár fel is jelenthetnénk, de erre nem ad lehetőséget, hiszen névtelenül fortyog.
Több időt és energiát sem én sem a kollégáim nem vagyunk hajlandók erre az ügyre fordítani.

--
  töritanár

Az persze egy ilyen országban a jelen körülmények között természetesen fel sem merül, hogy Luda és Péter ugyanaz a személy...

--
  gyönytyúk

1. Össze kéne ereszteni Ludát az egykori Péterrel. Luda itt azt mondja: "nem vizsgáljuk meg, hogy milyen rövid volt a hölgy szoknyája". Péter viszont kikelt a "jó illemű" öltözködés mellett Sulyok Blanka cikke után, szintén elég vehemensen... Az egyesületnek szép elegánsan, egy-egy frappáns mondaton túl hagyni kéne, hogy ők ketten kidühöngjék magukat.

2. Egyik hasonló vehemenciájú tanulómnak felajánlottam, hogy strigulázza az összes tévedésemet, hibámat, aljasságomat, ha jó sokat talál, Balaton szeletet kap. Ludának is felajánlhatom ezt, küldje az ímélemre az eredményt, kapja a Balaton szeletet.

3. Luda lehet, hogy Pecina embere: olcsóbban szeretné megszerezni a honlapot, hogy aztán "szüneteltethesse". Ez csak kicsit vicces: az országbeli eljárásokat egyre kevésbé tudom viccként felfogni, lassan elérjük a "korlátlan lehetőségek hazája" címet (Ludának erdélyi tapasztalatai alapján ismerős lehet a szlogen.)
Üdv. gy.

--
  Luda

Kedves Peer Krisztina
Tisztelettel választ kérnék a következőkre
"A bántalmazás gyakran a bántalmazó tehetetlenségéből,eszköztelenségéből fakad" - ha halálbüntetéssel büntetnék a bántalmazót, nem gondolnák-e meg az ön egyesületének tagjai, mielőtt a bántalmazás eszközéhez nyúlnak?
Miért kell a felnőtt, diplomás, egyesületi háttérrel rendelkező bántalmazónak a szerencsétlen, megalázott, megvert bántalmazott diákkal azonos, sőt azt meghaladó mértékben védeni? Miért nem abban segítettek, hogy a bántalmazó végre börtönbe jusson? Miért állnak ki a gyermekbántalmazók mellett?
"Segíteni tudjunk mind az áldozatnak, mind pedig a bántalmazónak, hogy ez többé ne fordulhasson elő" - ha önök elmondják az áldozatnak, hogy ha jól viselkedik, többé nem fogják bántalmazni, de a bántalmazó továbbra is szabadlábon marad, az elegendő önök szerint, hogy egyesületi tagjaik ne bántalmazzák továbbra is gyerekeket?

--
Üzenő Kommentek   RSS
Utolsó 10 hozzászólás:

[Kiss Andrea:] Kedves Petra! Ha egy gyakornok sikeresen leteszi a minősítő vizsgát, akkor mikor változik meg az óraszáma? Megemelheti az igazgató év közben vagy következő tanévtől vagy csak az átsoroláskor? A törvényben az szerepel, hogy a gyakornoki idő a sikeres minősítő vizsga napjáig […]
Mit kell tudni az életpályamodellről? »

--

[Pfeifer Erzsébet:] Kedves Natália! Félreértett. Nem azt állítottam, hogy egy osztályon belül nem volt probléma néhány gyerekkel, hanem azt, hogy évtizedekkel ezelőtt nem is volt kérdés az, hogy integrálnunk kell. Ha megengedi, megosztok egy személyes példát: 1984-ben egy "sötét" […]
Válasz Pribránszki Mariannának az "INTEGRÁCIÓ! Minek és főleg kinek az árán?" c. írására »

--

[Zsanett:] Fogalmam sincs ki ez a hölgy. Vajon mi jogosítja fel erre az írásra. De úgy is mint integrált iskolában tanító pedagógus, és úgy is mint egy magasan funkcionáló autista gyermek édesanyja kikérem magmnak az összes idióta megnyilvánulását.Tele van tévedésekkel, és sértő […]
Válasz Pribránszki Mariannának az "INTEGRÁCIÓ! Minek és főleg kinek az árán?" c. írására »

--

[Natália:] "évtizedekkel ezelőtt ez nem is volt kérdés, nem is volt probléma. Illetve ha probléma volt, az megoldandó probléma volt" Az én tapasztalatom az, hogy de, probléma volt. Nekem is volt hiperaktív osztálytársam, hozzánk is bukott, aztán bukott tovább, volt magántanuló is. […]
Válasz Pribránszki Mariannának az "INTEGRÁCIÓ! Minek és főleg kinek az árán?" c. írására »

--

[Pfeifer Erzsébet:] Nem tudom,hogy az itt kommentelők közül olvasta-e mindenki Pribránszki Marianna blogbejegyzéseit, vagy csak csípőből tüzel dr. Földes Petra és Peer Krisztina írására. Vettem a fáradságot, én végigolvastam a hölgy blogbejegyzéseit. Megrökönyödve olvastam, hogy az ágál az […]
Válasz Pribránszki Mariannának az "INTEGRÁCIÓ! Minek és főleg kinek az árán?" c. írására »

--

[kamala:] Pedig a kommunikáció lenne a kulcs. Nyugodtan elmondhatná egy ideális világban. Amikor egy szülő nem tud semmit a miértekről és a hogyanokról, természetes hogy aggódik...
ARRÓL a gyerekről »

--

[Tamás:] Ez a problémakör nem enged meg ilyen fekete fehér leegyszerűsítést. Rengeteg szakember, és szülő véleménye az, hogy a tömegoktatás nem alkalmas közeg a gyermekek tanítására több okból sem. Sőt, ez a közeg generál magatartászavarokat pl. azáltal, hogy elzárja az életkori […]
Válasz Pribránszki Mariannának az "INTEGRÁCIÓ! Minek és főleg kinek az árán?" c. írására »

--

[Petra:] Kedves L.Walker, Amiről mi beszélünk, az nem „sajnálgatás”, sőt. A magatartászavarral küzdő tanulók fejlesztésének, integrálásának a kulcsa éppen a (megfelelő) követelésben van. A világos viselkedési szabályok és azonnali (szükség szerint pozitív!!! és negatív) […]
Válasz Pribránszki Mariannának az "INTEGRÁCIÓ! Minek és főleg kinek az árán?" c. írására »

--

[L.Walker:] Sok olyan szülõ van itt Angliában, aki addig nem nyugszik, amíg nincs papírja arról, hogy a gyereke autista vagy hiperaktív vagy egyeb magatartási zavarral küszködik. Ha van papír, akkor plusz segélyt kapnak és az iskola is több pénzt kap a kormanytól, hogy ezeknek a gyerekeknek […]
Válasz Pribránszki Mariannának az "INTEGRÁCIÓ! Minek és főleg kinek az árán?" c. írására »

--

[Pfeifer Erzsébet.:] Végignéztem a hölgy blogbejegyzéseit, olvastam írásait. Nos, nem kispályás, már ami az önmenedzselést illeti. A többi összeollózott termésnek tűnik számomra. A tarifája pedig enyhén szólva is kicsapja a biztosítékot.
Válasz Pribránszki Mariannának az "INTEGRÁCIÓ! Minek és főleg kinek az árán?" c. írására »

--
OFOE (2001–2017) | Rólunk | Dokumentumok | Impresszum | Kapcsolat | RSS | Partnerek