OFOE a Facebook-on
Nyomtatóbarát változat Link küldése
2009. február 23.
» Hozzászólások (19)
Címkék:
 

Török Ildikó

Nyanyák a katedrán

Nyugodjon meg: ha Ön pedagógus,
és ezt a szöveget olvassa,
akkor még nem a címben jelzett kategóriába tartozik!

Diszkrimináció ide vagy oda, most nőkről fogok írni, úgyis ők vannak többségben a pedagógusok között. Sajnos. (Bár már láttam egy-két férfikollégát is elnyanyásodni…) Sok lány, asszony, néni van a magyar közoktatásban. Ennek felettébb veszélyes voltáról nálam sokkal hozzáértőbbek is felszólaltak már, én ezért egy másfajta veszélyre szeretném felhívni szülők és kollégák, esetleg felsőbb hatalmak figyelmét is.

Kik is a nyanyák? Nos, tudományosan biztos nem lehet meghatározni, mert nem képviselnek új lépcsőfokot az ember fejlődéstörténetében, de a sajátos magyar viszonyok között számuk egyre növekszik, és ez a tendencia az elkövetkezendő években egyre erőteljesebb lesz.

A nyanyaság nem kizárólag életkorhoz kötött, de szignifikánsan mégis a középkorúsággal kezdődő állapot a női pedagógusok körében. Addigra ugyanis már legalább húsz-huszonöt éve a pályán vannak, és bármennyire is szeretik a gyerekeket, nagyon kevés az a nő, aki ezt a hosszú időtartamot ép egészséggel, ép idegrendszerrel és mentális fittséggel vészelné át. (Közhelyszinten még megemlíteném, hogy a pedagógusok társadalmi megbecsülésének szintjét csak a béka körül kereshetjük.)

Szűcs Édua rajza

A szerencsétlen tehát általában nő. Fáradt és keserű. Unott és rezignált. Lehet sírós, kiabálós vagy cikizős, de lehet mindhárom egyszerre. Kedélye – finoman szólva – rapszodikus; befolyásolja az időjárás, az órarend, a magánélet, a hónap vége és a hétfő stb. Már nem érdekli igazán sem a szaktárgya, sem a diákok, a módszertani újításokra csak legyint. Elmegy a szakmai továbbképzésekre, tanfolyamokra is, de az ott tanultak gyakorlati alkalmazásához már túl sok kellene: nyitottság, idő és energia. Megszokás, rutin, manír, bogarasság jellemzik. Már nem „különös, színes egyéniség, inkább „nem normális”. Öltözködése nem „egyéni stílusú”, hanem „turkálós meg öreges”, és nem „mesél”, csak dumál, dumál, de állandóan; vagy kioktat, hegyi beszédet tart és bezzegel.

Magánéletének eseményei is egyre jobban befolyásolják napjait: a férjezettség vagy férjtelenség gondjai, a saját gyermekek nevelése, a család minden problémája éppúgy az ő nyakába szakad, mint más kortársainak, csak neki mindennap fel kell lépni több tucat „néző” előtt. A nyanyák rossz színészek, nem tudják, de nem is akarják palástolni rosszkedvüket, idegességüket, és – mint a legtöbb frusztrált felnőtt – életük szerencsétlenségeiért másokon állnak bosszút. Nem lesz jobb nekik sem, de a „katedrán”, a csukott ajtók mögött ma is vannak „rossz tanulók”, akiket „Frőhlich”-ek nyúznak, és „Kökörcsin”-ek nevetnek ki.

Elég baja van úgyis: például az egyre szaporodó egészségügyi gondok, tetézve – mondjuk – a változókori ún.: „banyakór”-ral, amelynek tüneteit egyébként a körülötte élők mindegyike érzékeli, kizárólag ő nem. Mindenki – tanítvány, család, ismerős – látja, hogy az eddig tisztelt és szeretett személy egyik percről a másikra fúriává változik, vagy éppen szinte varázsütésre eltűnik az életkedve, mintha Harry Potter halálfalói szívták volna el az energiáit: elcsendesedik, lelassul és visszahúzódik, halálosan elfárad – csak túlélni szeretne. Számolja az órákat a nap végéig, a napokat a hét végéig, aztán a heteket a szünetekig. Feljegyzi, hányszor kell még ebben az évben bemenni a gyűlölt X.B-be, melyik órája marad el velük. Onnan ugyanis mindig felzaklatva jön ki, semmit sem tud velük kezdeni, nem tanulnak, nincs felszerelésük, nem dolgoznak az órán, nem figyelnek, dumálnak, rágóznak, leveleznek, durva beszólásokkal szórakoztatják egymást, a legelemibb kérdésre sem tudnak válaszolni… Így aztán az óra úgy nem ér semmit, ahogy van. (Ezzel a kudarccal, hogy ti. a munkám nem ér semmit, naponta többször is szembesülhetnek a pedagógusok.) Ki tehet minderről? Természetesen ő, ezért aztán az önbecsülése, önbizalma is egészen kicsivé zsugorodik az évek folyamán.

Ezt a lelkiállapotot senki nem tudja hosszú ideig elviselni, és ha nem tudott időben elmenekülni a pályáról, amiről bebizonyosodott, hogy valamiért nem neki való, akkor kénytelen kompenzálni. Ki, ahogy tud. A nyanyák a túlélésre játszanak, tehát az életüket mentik, amikor egy-egy óráról a lehető legkevesebb sérüléssel szeretnének távozni, inkább ők adjanak, mint kapjanak.

És valljuk be, a nyanyák félnek is.

A gyerekek nem is gondolják, hány tanár fél tőlük, mert ha az osztály előtt egyszer bebizonyosodik, hogy nem képes uralni a helyzetet, akkor neki vége, nem fog tudni órát tartani. A diákokat nem riasztja már az igazgatói intő sem. A pályakezdőkön még látszik a rémület, hogy egy csomó kritikus kamasz elé kell kiállniuk, akik egymás előtt szeretnének bizonyítani a vagányságukat, mikor beszólnak. Ezért a mai fiatal tanerők már az iskolai gyakorlatokon elhatározzák, hogy más pályán próbálkoznak. Az idősebbek tudják, hogy alig maradt fegyverük, ezért pajzsukat maguk elé emelve lépnek az osztályba: szigorú tekintet, pengeszáj, megvetést sugárzó arckifejezés. Aztán megcsördítik az ostort, a gúnyolódás, a cikizés, a megalázás, a kinevettetés fegyverét. Ez a módszer az egyedül üdvözítő egy velük szemben álló/ülő fenyegető tömeggel szemben. Mert lusta „oroszlánokat” éppoly nehéz munkára bírni, mint dühöseket. Ostort kell használni, hogy bizonyítsák erejüket.

A „katedra” és a padsorok között óriásira nőtt a szakadék. A mai ifjúság a szakadék egyik szélén éli virtuális és valódi világát. A fiatalság érték, az öregség szégyellnivaló lúzerség. (Egyik kerületi óvodában a szülői kérésként merült fel, hogy fiatal tanító nénit szeretnének…) A két tábor között nem mindig lehet hidat építeni, de nem is fog sikerülni, ha nyanyák álldogálnak a szakadék másik szélén…

Márpedig egyre több nyanya lesz a közoktatásban, hiszen a nyugdíjkorhatár felemelésével öt-tíz éven belül a tantestületekben megnő az idősek száma.. De akkor legalább lesz fegyverük: a botjuk.

(Kérem, hogy a „Rengeteg ellenpéldát tudok…” és a „Kikérem magamnak…” kezdetű leveleket az OFOE honlapjára küldjék…)

Török Ildikó

--

 » Kommentálom
 Kommentálom «
Várjon...

A hozzászólások megengedett tartalmával kapcsolatban lásd kommentelési irányelveinket.

Hozzászólások

TörökI. | 2009. április 7.
Kedves Mindenki!
Már nyanyakorú vagyok,de remélem, még nem igazán értem el a nyanyaság állapotát. Még tudok nevetni mindenféle sutaságokon, saját magamon is. Ahogy telnek az évek, azt tapasztalom, hogy csinálni kell: tanítani, mintát adni,mosolyogni, és minden fontos értéket megmutatni.Például:
"Nem elég fájdalom nélkül élni: az élethez öröm is kell." (Márai Sándor)
L. Rirók Nóra | 2009. március 1.
Igen, mindkettőtökkel egyetértek. Csak azt akarom még hozzátenni, hogy a mai oktatási rendszer, a mérhetőségével vajon erre kíváncsi? Vajon ezeket a pedagógusokat becsüli, akik a gyerek lelkével törődnek? Vagy aki hatalmi szóval leordítva, megalázva a renitenst, a TANAGYAGRA koncentrál? Ebben kellene talán változnia az egész rendszernek. Hogy értékelt pedagógiai teljesítmény legyen egy -egy ilyen esetnek a megoldása. És már megint ott vagyunk: nevelni, vagy tanítani? Lehet, ha több érdeklődés, elismerés, stb. lenne mellétéve a pedagógus nevelőmunkájának, akkor kevesebben nyanyásodnának el? Mert itt veszítik el az örömét a pályának, azt hiszem, ezen a ponton. És a küzdési vágyat is. De hol értékeli most ez a rendszer (önértékelési rendszer ide, vagy oda) a pedagógusok nevelőmunkáját? A családlátogatást, a színházlátogatást, a beszélgetést, a konfliktusok hosszú, kibeszélt feloldását? Itt kellen egy paradigmaváltás. Erre kellene kitalálni mérhetőséget, ha egyáltalán lehet, de biztosan lehet, miért ne? És erre gyúró iskolaigazgatókat, akik ilyen szempontból figyelik a munkatársaikat, és nem csak a versenyeredmények szemszögéből lehet valaki eredményes. És nemcsak attól, ha csend van az óráján, és nem jelez gondokat.A fiatalokat talán azért szeretik jobban a gyerekek, mert azokkal még lehet beszélgetni. Az idősebbekből már a szisztematikus igazgatói munka kiölte ezt a vágyat. És számtalaszor láttam, baromi könnyű kiölni a fialtalból is ezt: koncentrálj a tananyagra, vagy ennyire ráérsz? -hallottam egyszer egy igazgatótól. Azt hiszem, ez megintcsak általános. Az igazgatókat én sokmindenben hibáztatom az iskolarendszer hibáiért. Pedig egyszerű a képlet: a pedagógus is ugyanúgy működik, mint a gyerek, meg, mint minden ember. Értékelni kell a munkáját, megerősíteni a sikerélményében, átsegíteni a kudarcon. Az elnynanyásodott tantestületek élén mindig elnyanyásodott igazgató áll. Ahol az igazgató nem ilyen, ott a tantestület sem. Lehet, hogy erre a kompetenciára kellene koncentrálnia egy igazgatói pályázatnak. De kit érdekel ez manapság?
Juli | 2009. március 1.
Itt mindenkinek igaza van, de borzasztó nehéz ez a dolog. A kisiskolásoknál még többé-kevésbé beláthatók a teendők, de mi van a tizenévesekkel?
Tegnap elvittem két 16 éves lányt a Kolibri Színház bemutatójára (Lila története). Az előadás mint mindig kitűnő volt, 16 éven felüli diákoknak és pedagógusaiknak szánják.
A két kislányt első sorban azért vittem magammal, mivel az ő korosztályukról volt szó, és kíváncsi voltam, hogy milyen hatást vált ki belőlük az előadás.
A profi módon megrendezett, fiatal színészek által, rendkívül hitelesen eljátszott darab nagyon kemény és rendkívül trágár volt. Az előadás közben nyomasztott is, hogy miért is hoztam el ezt a két hamvas lánykát egy ilyen helyre. A végén kedvesen rám mosolyogtak, és közölték, hogy ez van, ilyenek a fiúk ő körülöttük is, nincs ezen mit csodálkozni, őket a dolog egy csöppet sem lepi meg. (Pedig ők középosztálybeli, viszonylag konszolidált közegből érkeztek.)
Eddig úgy éreztem, hogy vén korom ellenére nem vagyok elnyanyásodva (hiszen ez valóban nem életkorfüggő), de megértem a tanárokat, akik a nyilvános főpróba után nem maradtak ott beszélgetni az alkotókkal. Most miről beszélgessenek? És hogyan? A mai tizenévesek számára a pornográf tartalmak minden mennyiségben hozzáférhetők, "a média által a szexről kialakított és közvetített, a valóságtól egyre inkább elrugaszkodó kép folyományaként drámaian változott a fiatalok szexuális kultúrája" - olvasható az előadás sajtóanyagában. Sőt, sokuk számára a "szexelés" a felnőtté válás bizonyítéka.
Hogyan ellensúlyozzuk mi, felnőttek, pedagógusok és szülők a gyerekek körülményekből eredő értékzavarát, önértékelési problémáit, labilitását, kiszolgáltatottságát?
A merevség, a büntetető szerep (gyakran önvédelemből való) erősítése, a saját szaktárgy bástyái mögé való visszavonulás csak hiteltelenné tesz, dacot vált ki, frusztrál és agresszivitáshoz vezet. Ha úgy nem, akkor hogyan? A nyers valósággal történő szembesülés csak egy folyamat kezdete lehet, de miután szembesültünk, miként folyhat tovább a dialógus? Jó. meg kell őrizni a kölcsönös bizalmat, elfogadónak kell maradni stb., stb., de hol vannak a határok? A lassan felnőtté váló fiatalok esetében ezt egyre nehezebb kijelölni.
Megvallom, erősen el vagyok bizonytalanodva.
Kádár Judit | 2009. március 1. | judit[kukac]gmail[pont]com
Nóri, csak még egy szó. Azt mondod, hogy azért olyan fárasztó, nehéz a szelídebb út, mert a másik 19 gyerekre így kevesebb figyelem jut. Dehogy!!!!

A másik 19 gyerek hatalmas szemmel, füllel, összes érzékszervével azt figyeli, tanulja, hogyan bánunk a gyengével, a nyugtalannal az ő legnehezebb pillanataival. Azt tanulja, mi a teendő veszedelem esetén, hogyan lehet - nem destruktív eszközökkel - felülkerekedni a nehézségen.

El tudsz képzelni ennél fontosabb tanulást? A gyerekkor épp az a szakasz az életünkben, amikor napra nap elgyengülünk, nyugtalanságba esünk. Ha azt látjuk, hogy a másikkal ilyenkor megértően, jól bánnak, hogy ő segítséget kap önmaga megnyugtatásához, lecsendesítéséhez, akkor van remény arra, hogy velünk is így bánnak majd, ha mi gyengülünk el. Akkor van remény, hogy mi is így bánhatunk önmagunkkal és a társainkkal.

Emlékszel Benjámin torokszorító történeteire? Emlékszel arra, micsoda fájdalommal írta le, hogyan bánt MÁSSAL egy rettentő tanár? Emlékszel, milyen szégyennel emlékezett arra, amikor a megalázó tanár-viccelődést az osztály röhögése kísérte? Erről beszélek. Amikor az aznapi legnehezebb gyerekkel jól bánunk, mindenkivel bánunk jól, mindenkit tanítunk a jóra, mindenkire figyelünk. Amikor rosszul bánunk, az mindenkinek rossz, az mindenki érzékenységét figyelmen kívül hagyja, mindenkit rosszra tanít.


L. Rirók Nóra | 2009. március 1.
Köszönöm a Móni-leírást Judit! Sok agresszív gyerekkel próbálunk meg mi is türelmesen, csendesen bánni.Ez persze nagyon fárasztó, de a leírásod erőt ad mindenkinek. Holnap megmutatom a kollégimnak is. Épp a múlt héten, az egyik kis faluban a kollégám küzdött így önmagával és a gyerekkel, aki a művészetis órán agreszív, durva viselkedésével bántott mindenkit. A gyerekek javasolták Lajosnak, hogy zavarja csak el, az általános iskolában is így szokták, de ő nem tette, és sok-sok lecsendesítő mondat után, többé kevésbé végigvitte az alkotófázison őt is. Persze totál kidurranva, fáradtan jött be utána hozzám, és kérdezte, jót tett e. Mert arra gondolt, ha ő is beálla a sorba, és eldobja ezt a gyereket, lehet, hogy senki nem lesz, akitől mást láthat, hogy másképp is lehet kommunikálni, élni. Megerősítettem, hogy jól teszi, amit csinál, én is így tennék. Ám azt is mondta, hogy megértette a többek morgolódását is, mert így a másik 19-re sokkal kevesebb figyelem jutott. Bíztattam, hogyha következetesen halad ezen az úton, előbb-utób beáll ez a túlkoros, állami gondozott fiú is. és könnyebb lesz.Mert akit folyamatosan erőszak ér, az maga is így reagál. Így asszisztálnak maguk a pedagógusok is az agresszivitásnak. Mert ezt az utat kevesebben választják, ebben sajnos biztos vagyok.
Kádár Judit | 2009. március 1. | judit48[kukac]gmail[pont]com
Nóri, két szót használsz: az egyik a „megszokott”, a másik az „elfogadott”. A ló is megszokja az ostort, a kutya is megszokja a rúgást, csak aztán megbokrosodik, megvadul – és nézhetünk nagyot. A rossz bánásmódot, az „idomítást” még az állatok sem tudják elfogadni, csak alkalmazkodnak hozzá – az erősebbhez, a hatalomban levőhöz –, míg bírnak. Aztán egyszer csak nem bírnak.

Van abban valami nagyon kényelmes, ugyanakkor bizsergetően „jó” érzés, ha alattvalókat „nevelünk”: az ember nagynak, erősnek, hatékonynak érzi magát. Felejti, hogy kiszolgáltatott az igazgatónak, a hivatal packázásainak, az anyósának, a… becsukja maga mögött az ajtót, és teremt magának egy birodalmat, ahol ő a király. Az első népfelkelésig minden rendben levőnek látszik.

A gyerekek alkalmazkodnak a „nyanya-királyhoz/királynőhöz”, de szó nincs arról, hogy elfogadnák. A vérmesebbje rendbontással lázad, a kevésbé bátor a közös munka megtagadásával, érdektelenséggel, ügyeskedéssel. A dumálás, a pad alatt kártyázás, a lecke meg nem írása, de még a szelíd unatkozás is lázadás. Nem véletlenül, hiszen a teljesítmény is a büntetés – egyre kiterjedtebb – zónájába esik, gondoljunk csak a büntető dolgozatokra, felelésekre, a helytelenkedésért adott egyesekre. Az egymás rugdosása, csicskáztatása ellenben nem lázadás, hanem az alkalmazkodás jele. Pontosan ugyanolyan jele, mint amikor a saját helyén, helyzeteiben tehetetlen alattvalóvá nyomorított „nyanya-tanár” a gyerekeket „csicskáztatja”.

Kialakul a látszat: „ezekkel másként nem lehet”. Mintha a gyerekekről szólna mindez, és nem arról, hogy erre a nyelvre tanítottuk meg őket, és most, hogy „sikeresen” elsajátították, úgy tűnik, mintha az anyanyelvük lenne. Nekem az a legfájdalmasabb, amikor egy-egy lázadó alattvaló megkapja a „viselkedési, beilleszkedési nehézség” címkét, a pedagógus hozzánk küldi „pszichológiai rehabilitáció” céljából, aztán mossa kezeit, hiszen ő megtett mindent.

Még ennél is fájdalmasabb, amikor sikerül meggyőzni tanárt, szülőt, hogy próbálkozzon konstruktívabb, szelídebb bánásmóddal. Egy próbálkozás után (a kitartóbbak kettőig is eljutnak) kijelentik, hogy ők mindent megtettek, de lám, ezen nem fog a szép szó, csak még vadabb, még lázadóbb, még engedetlenebb. Naná! Részint miből gondolják, hogy varázsütésre elmúlik mindaz, amit eddig megtanult, amit – bármilyen torz, romboló, konfliktusgerjesztő – mindeddig sikeresen alkalmazott a helyzet kibírására? Másrészt miből gondolják, hogy első (második) szóra elhiszi nekünk, hogy tényleg „végigmentünk a damaszkuszi úton”, és most már bízhat bennünk?

Járt hozzám egy nagyon szétvert, megalázott, tönkretett kislány, Mónika. Harmadikos (tízéves) korában már megkapta a hiperaktív, viselkedészavaros, autisztikus címkét (együttesen és egymást váltogatva). Tanítónőjének szilárd meggyőződése volt, hogy a gyereket otthon elhanyagolják, de legalábbis mindent ráhagynak. Otthon minden beírás után (szép számmal kapott ilyet) a sarokban térdepeltették, ha csúnya szót mondott, a saját szájára kellett ütnie – egyéb esetben apja ütötte. Amikor anyukája fellázadt a tengersok beírás ellen és bement az iskolába, hogy kérdőre vonja a tanárnőt, Móni másnap órán megkapta: „És még az anyád is idegbolond”.

Az első időben Móni terápiája meglehetős egyhangúságban telt: ő minden órán „szétvert” engem, én minden órán kibírtam. Gúnyolt, labdákat dobott nekem vagy úgy tett, mintha hozzám akarna vágni valamit, kéréseimet semmibe vette. Nagyon nehéz volt nem büntetni; világosan éreztem, hogy ha én lennék a tanítónő vagy a szülő, bizonyosan nem bírnám retorzió nélkül a teljesen szétesett vadulását. De az is világos volt, hogy ha nem bírom ki, a gyerek képtelen lesz kijönni a csapdából. Innentől világos volt, mi a dolgom: arra kell megtanítanom szülőt, tanítónőt, ami nekem magamnak is nehéz, hogy hosszan kibírják Móni vadulását anélkül, hogy feladnák az erőszakmentességet, aminek lépéseit, műveleteit gyakoroljuk, gyakoroljuk, gyakoroljuk.

Először annyi változott, hogy a kislány – miután ismételten tönkrevert – az órák végén hozzám bújt és megpuszilt. Több volt ebben a riadalom, mint a reménykedő ragaszkodás, de lassacskán benne volt az is. Az ölelés „védőernyője” alatt egy idő múlva már képes volt (egyáltalán nem könnyen) elviselni, hogy kicsi visszajelzéseket adjak neki saját magáról. A szülők megváltozott nevelési szokásainak köszönhetően egy idő múlva már tőlük is képes volt elfogadni a – nem romboló – bírálatot. Otthon kevesebbet feleselt, kevesebbet bántotta a kistestvérét. Az iskolából végül el kellett hozni. Hónapokig lebegett a semmiben, még a harmadik osztályt is meg kellett ismételnie (Móni elképesztően jó képességű gyerek, de még ezt az árat is meg kellett fizetnie), míg végül találtam neki egy tanítónőt, aki szépen, türelmesen, nagy megértéssel és lelki nyugalommal átsegítette a bizalmatlanságból a bizalomba.

Erőszakmentesnek lenni és MARADNI nagyon nehéz, macerás ügy, nagy eltökéltség, stabil értékrend, lelkierő, teherbírás szükséges hozzá. Nem kevés külső támogatás szükséges hozzá, mert még mi, felnőttek is elfáradunk, elvesztjük a reményt, feladjuk a próbálkozást, ha magunkra maradunk. A Mónival töltött két év során rengeteg segítséget kaptam a munkatársaimtól, akiknek esetmegbeszélőn újra meg újra elmondtam, hol tartunk, miben akadtam el, mikor érzem az erőm fogyását. E nélkül sem megy. A „nyanyáknak” nem segít senki, ők csapdában vannak – egyedül.
Juli | 2009. február 28.

Kedves Nóri!

Fantasztikus a történeted, ráadásul modellhelyzet. Bizonyítékul idemásolok egy konfliktuskezelő tréningjeimen rendszeresen alkalmazott esetet, amelyet a német szakirodalomból vettem. Ki-ki tesztelheti magát vele (nyanyák és nem nyanyák egyaránt).


Ebben a tanévben lettél a negyedikesek osztályfőnöke. A gyerekek rendkívül élénkek, gyakran fegyelmezetlenek. Megpróbálsz türelemmel és szeretettel hatni rájuk, kerülöd a büntetést, sokat beszélgetsz az egyes gyerekekkel, és az egész osztállyal. Hétről hétre örülsz az apró sikereknek, úgy látod, hogy az osztály már egyre hosszabb ideig képes csendben maradni, és koncentráltan dolgozni az órákon. Egy alkalommal kirándulni viszed az osztályt. Az úton az egyik nagyon visszahúzódó, csendes kislány a következőket mondja neked: „Régen nem voltunk ennyire hangosak. Akkor büntetési feladatokat kaptunk, bezárták a rosszakat, és volt, akit meg is vertek. Most a tanító néni nem ad büntetést, ezért van annyi baj velünk. Túl szelíd tetszik lenni!”

Mit teszel?

1 Elhatározod, hogy ezentúl te is mindenért büntetni fogsz.
2 Elmagyarázod a kislánynak, hogy nem hiszel a büntetésekben és a pofonokban.
3 Másnap az egész osztállyal megvitatod a kislány véleményét.
4 Nem hagyod magad befolyásolni, szó nélkül hagyod a szemrehányást, és mindent úgy csinálsz továbbra is, mint eddig.
5 Elmondod a kislánynak, hogy szerinted az osztály a tanév elejéhez képest sokat javult, és ha ő is segítene, még gyorsabb lehetne a javulás.
6 Megkeresed a korábbi osztályfőnököt, és tanácsot kérsz tőle.
7 Egyéb megoldási javaslat
L. Rirók Nóra | 2009. február 28.
Igen Judit, teljesen egyetértek veled. A hangerőről eszembe jutott, hogy a héten művészetis órám volt az egyik tagiskolánkban, ahol az idén kezdtünk dolgozni. Én nem vagyok egy kiabálós típus, a hangszínem sem alkalmas rá, meg a torkom sem bírja, de elboldogulok így is. Szerettem volna elmesélni, hogy mivel foglakozunk majd ma, de a hátsó részen ülők nem figyeltek. Elhallgattam, vártam kicsit, újra kezdtem, de semmi. Folytatták tovább. A többiek persze szerettek volna továbblépni, és izgatottan kérték, hogy folytassam. Mondtam, hogy sajnos nem tudom, mert vannak, akik még nincsenek itt velünk, a figyelmükkel. Ők valószínűleg ezt sem hallották, mert még erre sem mozdultak, nyilván valami rendkívül érdekes dolog kötötte le őket. Akkor az egyik másodikos kisfiú az első padból ezt mondta: Azért nem figyelnek, mert nem jól csinálod. Itt nálunk a tanító nénik kiabálni szoktak és fütyölővel fütyölni, és akkor figyel mindenki..... Ledermedtem. Az értetlenkedésemre mostmár mindenki elhallgatott. Ők nem értettek engem. Ők így szokták meg, és erre képesek csak reagálni. Aztán jól megbeszéltük, persze nem sértve az általános iskola „szellemiségét”, de megállapítva, hogy másképp is lehet. Kicsit persze sajnáltak engem, hogy nem tudok úgy, mint a „rendes” tanárok, de elfogadták, hogy az én óráimon másképpen próbálkozunk.
Szóval egyrészt azt látom, hogy mi magunk váltjuk ki a gyerekekből azt, amit aztán sopánkodva mondunk: ezekkel már csak üvöltve lehet. Másrészt azt, hogy aki normális emberi módon próbál kommunikálni, az lesz lassan a más, a hülye. Mert nem ez a megszokott. Úgyhogy kíváncsi lennék, hány százaléka nyanyásodott el már a pedagógustársadalomnak. Mert ha sok, attól félek, a nyanyás lesz a gyerekek körében elfogadott, és mindenkinek úgy kell csinálni, hogy boldogulhasson.
Kádár Judit | 2009. február 28. | judit48[kukac]gmail[pont]com
Most, hogy a gyerekeim szépecskén, lassacskán átiratkoznak a felnőtt korosztályba, egyre többször gondolok – vágyakozva – arra, hogy nemsokára alighanem nagymama leszek. Nagymamának lenni jó, ezt a legtöbb unoka alátámaszthatja – a háromévestől a vad kamaszig. Pedig a nagymama tuti „nyanyakorú”. Jó nézni a takarékos, biztonságos mozdulatait, ahogy a tésztát gyúrja, a kötőtűit csattogtatja, a morzsát söpri le az asztalról. Jó hallgatni a történeteit, a gondolatait – még akkor is, ha mi (unokák) egészen más történetek között élünk, egészen mást gondolunk. Jó sütkérezni a mosolyában, melegedni a szeretetében, átélni, hogy nem annyira elérni akar tőlünk valamit, mint adni nekünk.

A keserű, folyton zsémbelő, panaszkodó, mindent és mindenkit szidó nagymamáknál persze nincs rosszabb. De egy kicsit minden nagymama panaszkodik, hogy fáj a lába, magas az emelet, sokat kellett sorban állnia a postán… Ha nem jön ebből általános világ- és embergyűlölet, még ez is szerethető, mint a szürkülő haj, döcögőbb járás, lassúbbodó beszéd. Egy nagymama kedvenc szavajárását, jellegzetes fordulatait, mondásait hamarabb és nagyobb élvezettel idézi a gyerek, mint a szüleiét.

Azt szeretném mondani, hogy a „nyanyakérdés” nem feltétlenül korosztályos ügy. Egy fiatal tanár vagy óvónő a legjobb esetben „unoka” a testület „nagymamái” mellett, „tanítvány” a „mesterek” mellett.

Más kérdés, hogy „leamortizálódunk-e” addigra lelkileg, fizikailag. Egy rákos, nagy testi kínok gyötörte asszonytól hallottam néhány héttel a halála előtt: „A testem nagyon beteg, én jól vagyok.”

Más kérdés, hogy a légy fitt, trendi, légy pörgős és mindig sikeres világában hogyan bánunk kisebb-nagyobb elgyengüléseinkkel, fáradtságainkkal. Egyszer azt mondtam a viharos játékra vágyó gyerekemnek: Most adj egy órát, mert százéves vagyok. Értette, elfogadta, kicsi idő múlva visszaváltozhattam a segítségével (négyéves volt akkor a lányom) huszonnyolc évessé.

Egy óvónő barátnőm (ötven éves) hosszú betegségből még nem teljesen felgyógyulva ment dolgozni. A visító, rohangáló, pityergő, verekedő gyerekek között hirtelen arra gondolt, ezt a napot nem tudja végigcsinálni. Próbált helytállni, túlkiabálni a gyerekek ordibálását, de nagyon fájt a torka. Egyszer csak suttogni kezdett a legnagyobb lárma kellős közepén. A gyerekek előbb meglepődtek, aztán szép rendesen elhalkultak ők is. Jó pár éve történt, de a barátnőm máig úgy emlegeti ezt a napot, mint pályája legszebb napját.
L. Rirók Nóra | 2009. február 27.
Ma egy érdekes műhelybeszélgetésünk volt. Valaki felvetette, hogy mennyivel könnyebb lenne a helyzet, ha sok-sok roma óvónő, tanítónő lenne a pályán, mennyivel jobban tudnák kezelni a most égető problémákat. Jónéhány, nem "elnyanyásodott" kolléganő volt jelen,akik cigányokat tanítanak, örömmel, sikerrel. Azt állapítottuk meg, hogy nem ezen van a lényeg. Csak azon, hogy jó e a tanár, óvónő, vagy nem. Ha jó szakember, elfogadják. Ha nem, akkor elutasítják. Már ahol lehet, és "eszi nem eszi nem kap mást" helyzet van. Azt hiszem így van ezzel a korral is. Winkler Mártát, még senkitől sem hallottam, hogy öreg, és egy fiatalabbat akarnak. Pedig ő is benne van már a korban....Azt hiszem, ő példa lehet mindannyiunknak, ha elbizonytalanodunk.
óvónő | 2009. február 26.
Kedves Zöldbéka!

Rengeteget gondolkoztam az elmúlt időszakban erről az elnyanyásodásról. 52 éves vagyok. Még viszonylag fitt, jókedvű óvónéniként élem napjaimat. De, mint az előbb írtam, egyre gyakoribb, hogy beiratkozáskor a szülők fiatal óvónénit kérnek. Mert a szülők is 20-on évesek, és azt gondolják, hogy talán jobban szót értenek a 20-on, vagy 30 éves óvónőkkel.
Szörnyű érzés ez. Arra gondolok, hogyan fogom ezt megélni 60 évesen, amikor valószínűleg sokkal fáradtabb, sérültebb leszek. (igaz, már most is rosszul hallok, hisz egész nap zajban vagyok, a hangszálaim is elfáradtak, rekedtes, köhögős)Nem elég, hogy elnyűtten, fáradtan dolgozni kell, még azt is meg kell élnünk, hogy NEM AKARNAK BENNÜNKET. Mert nem vagyunk fiatalok. Nem tudom, talán nincs igazam: de ha életkori sajátosságai vannak egy 4-5 éves kisgyereknek, akkor nem természetes az, hogy életkori sajátosságai vannak egy 60 évesnek. Amibe szerintem nem tartozik bele, hogy olyan lelkesen tudjon dolgozni, mint egy fiatal. Kedves kollégák, mondjátok, ti ezt hogy látjátok?
Óvónő | 2009. február 26.
Kedves Ildikó!

Óvodában már az is hangzott el szülői igényként, hogy ők fiatal óvónénit szeretnének, nem azt az öreg 50 évest. Aki mint tudjuk, még legalább 12 évig dolgozni fog. 10 év múlva mit fognak mondani a szülők?
Juli | 2009. február 26.
Fodor Gábornak a "Nyárilány" által emlegetett Isten kezéből a gyeplőt című tanulmánya az EMBERTÁRS c. folyóiratban jelent meg 2004-ben. Emelkedett hangvételű, őszinte hittel átszőtt írás (a neten elolvasható). Csak örülni lehet annak, hogy vannak kollégák, akik ezt a megközelítést érzik a szívükhöz közelebb állónak.
Nyárilány | 2009. február 26.
Hát igen... így is lehet írni, beszélni a tanárokról, magunkról, meg úgy is, ahogy Fodor Gábor az Isten kezéből a gyeplőt…című írásában teszi.
Hálás vagyok mindenkinek - tanítványaimnak is! -, hogy nekem ez az utóbbi írás áll közelebb a szívemhez.

meseszép | 2009. február 24.
kedves béka!
az x évenkénti szabadság benne volt a törvényben, - 7 évente 1 év alkotószabadság -, csak valahogy elfelejtődött? eltörlődött? nagy szükség lenne rá. most meg különösen.
a nyanyaság egy életszemlélet. dögöljön meg a másik tehene is; az élet egy gürc; mindig csak rossz történik velem; gonoszak az emberek; gonosz a világ; hogy mer itt egyáltalán mosolyogni is bárki; ezek a mai gyerekek!; ezek a mai szülők!; ezek a fiatal kollégák!;
és még folytathatnám napestig. a hajlam mindenkiben benne van. rajtunk múlik, szabad folyást engedünk-e neki.
én úgy gondolom, olyan rövid az élet, nem szabad elpocsékolni. minden szépséget ki kell venni belőle. a munka örömét, a tanítás örömét, a napsütését, a tavaszét,.... mindent.
senkinek sem könnyű. nekem se. sőt. de ha még én is keserítem a sorsom, jobb lesz? muszáj ellenséget látni mindenkiben? muszáj minden pillanatban harcolni?
én már nyanyakorú vagyok, a nyanyaság minden nyűgével. én minden nap úgy indulok az iskolába, kell, hogy jó dolgok (is) történjenek.
és ha már nem tudok így felkelni, akkor abba fogom hagyni. mert nem vagyok önmagam ellensége. nemszeretem munkát máshol is kaphatok. és ott nem gyerekeket teszek tönkre. remélem.

fantasztikus ez a cikk. önvizsgálatra késztet. és ez jó.
zoldbeka | 2009. február 24. | leinerk[kukac]freemail[pont]hu
Sok kérdést feszeget az írás.
Nem vitatható igazsága (kedves kollégák, vitatkozzatok velem nyugodtan, de ne tagadjuk "magunk között"). Ráadásul a pedagógus hivatás teljesen elnőiesedett, hiányoznak a férfiak, márpedig egészséges életszemlélet, minta nemigen alakulhat ki így egy gyerekben. Arról már nem is beszélve, hogy egy tantestületbe kellenének a férfiak is, a mi más gondolkodásunk, más szemléletünk. Nem gondolom, hogy a csak nőkből álló közösség képes mindig helyesen dönteni - annak ellenére sem, hogy semmi bajom a hölgyekkel, sőt!
Szóval nézzük csak meg: az előrehozott nyugdíj valóban nem megoldás, noha nem tagadható, hogy akkora szellemi, sok esetben fizikális megterhelésnek vagyunk kitéve, mint a rendőrök, börtönőrök stb, akik 40 évesen elmehetnek nyugdíjba - csak mi (még) nem játszunk az életünkkel. De valóban kevesen élik meg közülünk ép intellektussal a nyugdíjat. Magam inkább a gyugati példákra szavaznék, ahol x évenként 1 évet továbbképzéssel, pihenéssel, alkotással lehet eltölteni. Ez az időszak emellett alkalmas lenne arra is, hogy felhalmozott tudásunk ne vesszen a semmibe. Mennyivel egyszerűbb lenne egy digitális adattárban megkeresni egy adott anyaghoz mondókát, verset, dalt, kézműves anyagot, szemléltetést, programot stb?! Most idős kollégáink elviszik magukkal és elenyészik 40 év munkája, tapasztalata. /Ennek érdekében tettem kísérletet ezek összegyűjtésére, ám sem az idő, sem egyéb feltételek nem voltak alkalmasak erre - de nem tettem le róla./
Persze nem kell idősnek lenni a "nyanyasághoz": egy fiatal pedagógus is lehet megkeseredett, kiégett. Ez az írás egy nagyon jó kritika rólunk, mindannyiunkról. Tanuljunk belőle!
Esetlenke | 2009. február 24.

Ezen olyan jót mosolyogtam! És milyen igaz! :)
Egyébként: a Harry Potterben a dementorok okoznak ilyet. De a hasonlat találó.
Viszont felmerül a kérdés: mit lehet tenni a nyanyaság előretörése ellen? (Amit külföldön egy-két szakmában: szabadság, beszélgetőkörök, pszichológus, esetleg csak az segít, ha az ember kellőképpen bele van bolondulva a tanításba? Vagy ha már alapból őrült egy kicsit? Esetleg nyugdíjba mehetnénk 45 évesen, de ez azt hiszem nem a járható út.)
L. Rirók Nóra | 2009. február 23.
Igaz,amit leírtál. Jó szó. Eddig is ismertem a jelenséget, csak eddig tudományosabban "kiégésnek" hívtam. Még jó, hogy néhányan nem állnak be ebbe a sorba, más hírnévre törekszenek, szórakoztatják önmagukat (napraforgós igazgató, stb.), így azért tudunk új dolgokat is muatani a közvéleménynek.Istenem, mivé leszünk?
gys | 2009. február 23.
Annak idején a hetvenes években két műszakban jártunk iskolába, s a napközi szinte kötelező volt a felsőbb évfolyamokon is (főleg délelőtt, amikor délután volt az iskola).
A napköziben kiérdemesült, nyugdíj előtt álló, rendkívül tapasztalt pedagógusnők voltak a nevelőink. Mindazt, ami az élethez szükséges praktikum (az újságolvasástól, a napirend szervezésén át a varrásig), valamint mindazt, amit ma a kompetencia szóval próbálunk leírni , annak nagyobb részét én tőlük, a napköziben sajátítottam el. (Az Isten áldja meg őket ezért.)
Igaz, hogy ők 55 éves korukban már nyugdíjba mentek, de azt hiszem, mindenki számára jó megoldás volt.
A napközi mai helyzetéről, s felettébb szükséges voltáról inkább nem szólnék.
Címkefelhő    Összes címke »
 Sajtófigyelő    Összes hír »
2018.11.14.
Magyarországon oktatni talán, integrálni biztos nem lehet finn módra
„Bármilyen impozánsak is az eredményeik, nem lehet az északi országok oktatási programját egy az egyben magyarországi feltételek közé átemelni” – hangsúlyozta a keddi konferencián...
(Forrás: Qubit)
--
2018.11.12.
Szülők a tanárhiányról: bölcsész tanít matematikát, tesitanár magyart
Az utóbbi időben rengeteg adat látott napvilágot arról, mekkora a pedagógushiány az országban, a kormány azonban hárított. A reakció szerint természetes a fluktuáció, nem beszélhetünk...
(Forrás: 24.hu)
--
2018.11.12.
Pálinkás József: "Igen, a piacgazdaságot meg kell védeni"
Én úgy látom, hogy a digitális fejlesztések inkább az eddigi folyamatok továbbvitelét jelentik majd, semmint alapvető fordulatot a gazdaságban. Olyan folyamatokat és tevékenységeket is gé...
(Forrás: hvg.hu)
--
2018.11.12.
Leszakadás fenyegeti Magyarországot – figyelmeztet az MNB
Átfogó reformokat sürget a Magyar Nemzeti Bank (MNB) annak érdekében, hogy a gazdaság érdemben folytatni tudja felzárkózását Ausztriához képest – ez derül ki a most publikált Növeked...
(Forrás: zoom.hu)
--
2018.11.11.
Igyekeznek csökkenteni a pedagógusok terheit
A köznevelésért felelős helyettes államtitkár szólt arról is, ösztönzik, hogy minél többen válasszák a pedagógusi hivatást, illetve a pályaelhagyók visszavonzásának fontosságáró...
(Forrás: Magyar Idők)
--
2018.11.11.
Egyre többen csatlakoznak az ELTE TÁTK-on szerveződő "sztrájknaphoz"
Az ELTE kommunikáció, filmtudomány és esztétika tanszékének oktatói is csatlakoznak az ELTE Hallgatói fórum is lesz az ELTE TÁTK-on. A társadalomtudományi karon november 14-én délelőtt...
(Forrás: Eduline)
--
2018.11.11.
Mészáros Lőrinc: Mi nemcsak labdarúgókat képzünk, hanem embereket nevelünk
„Nemcsak a testet, de a szellemet is építeni akarjuk” – írta a Puskás Ferenc Labdarúgó Akadémia oldaAkadémistáink immár nemcsak iskolai műveltséget és labdarúgótudást kapnak, hanem...
(Forrás: hvg.hu)
--
2018.11.11.
Megint átalakítaná a kormány a szakképzést
Pölöskei Gáborné szakképzésért és felnőttképzésért felelős helyettes államtitkár szerint az átalakítás célja, hogy a szakképzés vonzó karriert nyújtson a fiatalok számára. Új...
(Forrás: 24.hu)
--
2018.11.10.
Nagyon ideges mindenki – Lovász László: Többször felmerült bennem a lemondás gondolata
Ön tudja értelmezni, hogy mi az a határ, amit a kormány szerint az MTA egyes munkatársai átlépnek? Van ilyen határ egyáltalán?– Elsőre a társadalomtudományok jutnak eszünkbe, pedig a k...
(Forrás: 168 óra)
Utolsó üzenetek:
  ofoe

A gyermekek után járó pótszabadságot az Mt. 118. § (1)-(3) bekezdése szabályozza:
https://net.jogtar.hu/jogszabaly?docid=A1200001.TV,
Ez a munkakörre járó alap- és pótszabadságon felül jár, megvonni tehát jogszerűtlen.

--
  lizzy77

Tisztelt Szerkesztőség! Az iskola, ahol dolgozom, külön engedélyhez köti a gyermekek után járó pótszabadság kivételét, mondván, hogy nekünk úgyis túl sok szabadságunk van. Többen mondták nekem, hogy ehhez nincs joguk, mert törvény szerint jár a nem gyerekesek szabadságán felül, és ennek semmi köze ahhoz, hogy amúgy mennyi a szabadság. Kinek van igaza? Köszönöm a választ

--
  OFOE

Kedves Kérdezőnk! A pótlékot adott feladatokra kell megállapítani, amelyet részmunkaidőben történő foglalkoztatás esetén sem lehet csökkenteni,mivel a megbízással összefüggő feladat nem kevesebb, mint teljes heti
munkaidőben. A pótlékcsökkentés tehát nem indokolt.

--
  magdi72

Tisztelt Szerkesztőség!
Az idei tanévtől egészségügyi okok miatt kértem a részmunkaidős foglalkoztatásomat.A ténylegesen megtartott 24 óra helyett 18 órában tanítok,megmaradt az osztályfőnökségem és a munkaközösség-vezetői feladatom.A szerződés módosításakor arra hivatkozva.hogy kevesebbet vagyok bent az iskolában,csökkentették a pótlékokat is arányosan.Ha ugyanazt a feladatot látom el,ugyanannyi munkamennyiséggel,akkor lehet-e indokolt a pótlékcsökkentés?

--
  ofoe

Kedves Szilvi! Szerintünk erre nem lehet kötelezni a fiúkat függetlenül attól, hogy milyen típusú osztályba járnak. Ezt helyben kellene megbeszélni az iskolavezetéssel. Esetleg az érintett osztályfőnök közvetíthetné a problémát, a DÖK közbenjárását is kérhetitek. De ha mindez nem működik, egy az osztályt képviselő küldöttség is felkeresheti az iskolavezetést, és elmondhatja az érveit. A részletek ismerete nélkül nehéz jó tanácsot adni. A lényeg, hogy felnőtt emberek módjára, kulturáltan próbáljátok elintézni a dolgot.

--
  Szilvi07

Helló. Érdeklődni szeretnék. 12. osztályos tanuló vagyok. Az osztályomban vannak fiúk, akik nem szeretnének keringőt táncolni, de az iskola vezetőség kötelezni akarja őket, arra hivatkozva, hogy a szakgimnazistáknak kötelező. Többször is átnéztük az iskola házirendjét, és ez nincs benne feltüntetve. Kíváncsiak lennénk, hogy erre a vezetőség kötelezheti-e őket, és ha igen, miért csak a szakgimnazistákat, amikor a szakközepesek közt is vannak olyan fiúk, akik nem táncolnak.

--
  OFOE

Kedves Somogyi Györgyi Ilona!
Önnek teljesen igaza van: 16. életévét betöltött SNI-s tanuló már nem kontroll köteles, a Bizottságok ezért újabb szakvéleményt nem állítanak ki, az iskola köteles elfogadni az utolsó kontrollvizsgálat megállapításait. Ennek ellenére kérhet újabb igazolást, tudok erre példát, de a Bizottságok nem kötelezhetőek erre.
SNI-s tanulóknak továbbra is "járnak" a Bizottságok által javasolt könnyítések, tehát használhat segédeszközöket, hosszabb időt kell számára biztosítani stb. (Ugyanakkor a szakmunkás vizsgák követelményeit nem hangolták össze az SNI-s követelményekkel, így fordulhat például elő, hogy ezeken a vizsgákon SNI-s tanulónak úgy kell idegen nyelvű szakmai vizsgát tennie, hogy gyakorlatilag nem tanult idegen nyelvet.)

--
  OFOE

Kedves Vajda Szilárd! Azt tanácsoljuk, hogy kérdezze meg az alapítványi iskola igazgatójától, hogy mi magyarázza a csúszást. Amennyiben nem kap elfogadható választ, írásban lehet bejelentést tenni a fenntartónak, ezúttal az alapítvány kuratóriumának.

--
  Vajda Szilárd

Tisztelt szerkesztőség! Két iskolában tanítok. Az egyik klikes, a másik alapítványi. Az elmúlt tanévben a két iskolában nem volt egész állásnak megfelelő óraszámom, heti 10-10 órában tanítottam. A klikes iskolában határozatlan időre vagyok kinevezve, míg az alapítványiban az elmúlt tanévben is határozott időre neveztek ki, valamint most is. A gondjaim az alapítványi iskolával vannak. Ezek a következők: 1.) 2017. szeptemberében csak a hónap 15. napjától neveztek ki, annak ellenére, hogy az állásra augusztusban jelentkeztem, és fel is vettek. Tudni kell, hogy művészeti iskoláról van szó, de hát akkor is, én kész voltam a tanításra már szeptember elején. A klikes iskolában is a hó közepén kezdjük a tanítást, mégis, az első alkalommal, mikor odakerültem, szept. 1-jétől szólt a szerződésem. 2.) 2018. jún. 15-én kötöttünk ugyan egy határozatlan idejű szerződést teljes munkaidőre, ám az csak augusztus 15-én lépett volna hatályba. Augusztus 14-én szóltam a munkáltatónak, hogy az egész állást nem tudom vállalni, csak heti 3 napban kb. 15 órát, tehát 3/4 állást. Ám nemcsak az óráimat módosították 22-ről 15 re (ami természetes, ez is volt a kérésem), hanem a szerződés hatályba lépésének időpontját is szept. 1-jére! 3.) 27-én voltam már bent az iskolában, értekezleten (miközben nem is volt munkaviszonyom...), senki nem szólt egy szót sem, hogy csináljuk meg a szerződést. Csupán 3-ára hívtak be szerződést aláírni. Az a kellemetlen meglepetés ért, hogy visszamenőleg már nem tudnak lejelenteni, ezért az ígért 1-je helyett 4-én indul a szerződésem. Kérdés: Elképzelhető, hogy ebben az alapítványi iskolában szórakoznak velem?

--
  Somogyi Györgyi Ilona

Kedves János!
A fiam ebben az évben ment tovább tanulni az iskolájába(pápai szakképzési centrum-Várpalota)Ő eddig is itt tanult sikeresen elvégezte a számítógép szerelői szakképzőt,most le akar érettségizni-számítás technika érdekli ebben képzeli el a jövőjét,angol nyelvből is jó,jelenleg franciát is elkezdte tanulni önszorgalomból-Ő SNI-is erről kaptunk szakértői véleményt 2012-ben akkor töltötte be a 16.évét.Így véglegesítették a szakértői véleményt.Hétfőn az osztályfőnöke mondta,hogy vigyen frissebb papírt,mert ez már régi.Már legalább 4 db fénymásolat ott van ebből az iskolában,mert tankönyv igénylésnél is kellett.Matematikai problémái vannak segédeszközzel jól elboldogul,van motorikus gondja is már kevésbé-kézzel való írásnál lassú géppel gyorsan ír,gyógytornára jár kicsit koordinálni kell a gerincén gyógytornára kapott javaslatot.Gyógytorna van az iskolában is.Amúgy néha kell szólni neki ,hogy ne felejtsen el dolgokat- figyelem zavaros néha.Kérdésem az lenne,hogy kell-e valamit tenni az ügyben,hogy 2012-es a határozat.Vastagon szedett betűkkel le van írva,hogy a szakértői vélemény és a benne foglaltak a tanulmányai befejezéséig érvényes. Vagyis használhat segédeszközöket a matematikai feladatok megoldásához, számológépet,laptopot jegyzetek leírásához,kézírás amennyiben nem kell akkor felelhet szóban.Kell mennünk "frissebb" igazolást kérni a Pedagógiai Szakszolgálathoz?
Köszönettel:Szülő

--
Üzenő Kommentek   RSS
Utolsó 10 hozzászólás:

[Bea:] Ezt el kellene lesni a színészek képzéséből. Régóta mondom :) Örülök, hogy a hallgatók is igényelnék.
Gondolatok a tanítóképzésről (Egy tanítójelölt naplójából) »

--

[vik:] Az egyetemi szinten valóban addig működhetett jól az "oktatás", amíg a tanárok és diákok "szintje" nem különült el a munkát illetően. Hiszen egyetemnek is azért nevezik (ma már hiába), mert a tanárok és diákok egyetemességén alapult, ahol a munka-tanulás […]
Gondolatok a tanítóképzésről (Egy tanítójelölt naplójából) »

--

[csilla:] nem provokálni szeretnék, de van olyan szakember, aki a gondolataimat olvassa, és tud számomra, olyan elméleti útmutatást adni, hogy hogyan gondozzak egy ma már 15 éves, abuzált, anyaszerepben lévő lánykamaszt! ezek a gyermekek nem kis számban kerülnek be a gyermekvédelmi […]
L. Ritók Nóra: Láthatatlan Magyarország »

--

[csilla:] 2014. márciusában láttam ezt a filmet! Ma a Máltai Szeretet szolgálat működteti! nincs információm róla!https://index.hu/video/2011/08/29/tiszabo_s1e1/ https://index.indavideo.hu/video/Ha_nincs_iskola_elveszett_a_falu_1 Eltelt hét év! Ezen gyermekek, egy része, szavazóképes […]
L. Ritók Nóra: Láthatatlan Magyarország »

--

[csilla:] borderline, hospitalizáció kamaszkorban! ha nem segítünk a családokon, mint ahogy Nóri teszi, 10 év múlva a társadalom gerincét sok-sok településen a ma gyermekei képviselik majd a felnőtt lakosságot! ha kiemeljük őket családjukból és átexportáljuk más településekre, […]
L. Ritók Nóra: Láthatatlan Magyarország »

--

[Csilla:] Még mindig rágom minden szavát!Én ott vagyok, ahol ő nem! szakellátás a gyermekvédelemben, de voltam alapellátásban is! Voltam óvoda vezető is! Drága Ax! kérdeztem tőled! Mi ez? Kaptam rá választ! Látjátok Ti ezt? Láttátok ti ezt!? elviszlek benneteket! nem Nórihoz! máshová! […]
L. Ritók Nóra: Láthatatlan Magyarország »

--

[csilla:] Amikor először tettem javaslatot arra, hogy emeljünk ki gyerekeket családjukból, nem haboztam!Fájt, mert tudtam, benn ragadnak a rendszerben, sejtettem az abúzust! de láttam magam körül a tehetetlen környezetet is : védőnő, óvoda, iskola, aktív és passzív szociális eszközök! […]
L. Ritók Nóra: Láthatatlan Magyarország »

--

[Juli:] Kedves Péter! A "t. szerző" nagyon is jól ismeri a magyar valóságot, a hátrányos helyzetű térségek problémáit. Vajon kit lehet komolyan venni, és kit nem? Arra kérném, hogy mielőtt Ritók Nóráról azt állítja, hogy "íróasztal mögül okítja a kollégáit", […]
L. Ritók Nóra: Láthatatlan Magyarország »

--

[Péter:] „Hatszáz évig nem akartak beilleszkedni, miért pont most akarnának?” „Ugyan már! Ismerek olyanokat, akik ki tudtak emelkedni. A többi miért nem akar?” Ezek a mondatok nem tekinthetők előítéletnek, inkább ténymegállapításnak. Kétségtelen tény, hogy nem kevés azoknak a […]
L. Ritók Nóra: Láthatatlan Magyarország »

--

[Blum Szilárd:] >Érdemes felhívni a figyelmet arra a tényre, hogy a hátrányos helyzetű csoportokból érkezők sajátos hiányosságokat mutathatnak az érzelmi funkcióik területén (a családi összeütközésekből, a környezetük által okozott hosszú távú diszkriminációból, a rendszeres […]
Neuroandragógiával a kirekesztés ellen (Továbbképzés és tréning, 2018. május 24-25.) »

--
OFOE (2001–2018) | Rólunk | Dokumentumok | Impresszum | Kapcsolat | RSS | Partnerek