Szondi 300 apródja

Jordán Tamás áll a drégelyi várrom lábánál, szaval, és szenvedélyesen instruál, vezényel több száz diákot – kicsiket és nagyokat –, akik a hegy lejtőjén megigézve figyelik szavait, és együtt ismétlik a vers sorait. Képernyőhöz ragaszt az élmény. Szondi 300 apródja mondja a költeményt kórusban? De ki az, akinek ez eszébe juthat?

Kalina Judit: Honnan ez a szenvedély? Hogyan jut eszébe valakinek, hogy egy várromhoz vigyen több száz gyereket verset mondani? – kérdezem Fűzfa Balázst, a Nyugat-magyarországi Egyetem docensét, irodalomtörténészt.

Fűzfa Balázs: A szenvedélyt örökölhettem, lévén, hogy édesapám volt általános iskolában a magyartanárom. Az élményközpontú irodalomtanítás lényegét vele éltem meg, tőle tanultam. Az ötlet pedig nem egyetlen szikra volt, hanem valószínűleg évek munkájának az összegződése.

Az első gondolat tavaly született, 2007 májusában, amikor diákjaimmal és erdélyi kollégámmal, Végh Balázzsal álltunk a koltói kastélynál (Petőfi Sándor és Szendrey Júlia itt töltötték mézesheteiket, s itt született Petőfi több jól ismert szerelmes verse. A szerk.), és eszünkbe jutott, hogy a Szeptember végén 2007-ben lesz 160 éves. Arra gondoltunk, hogy legyen itt ennek apropóján egy konferencia. Aztán arra is gondoltam, miért legyen egy, ha lehet tizenkettő… Ezek után leültem, és összeállítottam „a 12 legszebb magyar vers” listáját, amelyet először „pusztán” egy tudományos konferenciasorozat alapgondolatának szántunk.

K. J.: Nekem visszaköszön egy korábbi 10-es lista, a Korunké, amely vagy 100 költő, kritikus és irodalmár szavazata alapján állt össze. Igaz, hogy ott a kérdés csak a „legszebb huszadik századi” magyar versekre vonatkozott.

F. B.: Igen, vannak átfedések is. Azt gondolom, bárki állítana össze egy hasonló, tizenkettes listát, szerepelnének benne olyan versek, melyek mind a sajátom, mind a Korunk listáján megtalálhatóak lennének. Babits Mihály Esti kérdése, Pilinszky János Apokrifje vagy a Hajnali részegség és az Eszmélet ilyen.

K. J.: Azt mondta korábban, hogy húszéves álma valósult meg, amikor sikerült létrehozni a Pilinszky-konferenciát 2008. áprilisban. Ott nem kisebb dolog történt, mint hogy 1300 diák mondta el kórusban az Apokrifet. „Hangokból felépült egy katedrális” (Jordán Tamás), és úgy érzem, új műfaj született.

F. B.: Hátborzongató, katartikus élmény volt. Az első konferencia (Szeptember végén) után arra gondoltunk, hogy minden konferencia megnyitóján felkérünk egy művészt, szavalja el a verset. Jordán Tamás ekkor meglepő gondolattal állt elő. Töltsük meg a szombathelyi Weöres Sándor Színházat diákokkal, és mondják el ők, kórusban a verset. Melis László zeneszerzőt már korábban megihlette a vers. Jordán Tamás ezt a zeneművet ismerte, és ő vetette fel, hogy vajon hogyan hangozhat az, amikor 1300 torokból, szépen, egymást erősítve, egyszerre szólalnak meg egyazon sorok, mialatt Melis László zenéjét halljuk.

Leírhatatlan volt. Mintha egy zenekar játszott volna. Ezek a gyerekek az irodalom által egy pótolhatatlan, mással föl nem cserélhető élményhez jutottak. Ami reményeim szerint az érzelmeikben mélyen megmarad: hogy van értelme olvasni, van értelme irodalommal foglalkozni, sőt van értelme, akár közösségben is, olyan eszement dologgal komolyan törődni, mint Pilinszky János költészete. Ennek ellenére, amikor látták és hallották a költőtől saját hangján, saját előadásában az Apokrifet, 1300 gyerek síri csendben nézte őt a vásznon, amely szinte beszívta őket. Aztán meg odaszögezte a székhez...

K. J.: Miért tartja annyira fontosnak, hogy élménye legyen egy diáknak az irodalom? Hisz – Melis László szavaival élve – „a mai kissrácoknak Pilinszky egy UFO, egy azonosíthatatlan tárgy”…

F. B.: Ennek a konferenciának és nagy versmondásnak éppen ez volt az egyik fő célja. Az elmúlt tíz évben az irodalom a tantárgyi ranglistánkon az utolsó helyen állt. Ezt nem lehet, nem szabad elfogadni, ez ellen tenni kell. Gondolom naivan, hogy lehet is tenni.

K. J.: hogyan? Néhány ezer diák élményét hogyan lehet minden iskolapadhoz, minden gyerekhez elvinni? Továbbmegyek, hogyan lehet az irodalomtanárokat rávenni, hogy változtassanak eddigi, akár több évtizedes tanítási módszereiken, rítusaikon?

F. B.: Azt hiszem, hogy a gyerekek számos okból elidegenednek az irodalomtól, amely csak egy tantárgy, ráadásul, egyre nehezebb tantárgy a számukra. A gyerekeknek nincs idejük. Mert elraboljuk tőlük. Holott az irodalomhoz, az élmény megéléséhez idő kell…

Egyáltalán nem vagyok biztos benne, hogy az önfelismerés tágas birodalmában első lépéseit megtevő gyereket azzal kellene gyötörnünk, amivel s amennyivel tesszük. Nem hagyunk neki időt önmagára. Abban sem vagyok biztos, hogy a magyar oktatási rendszernek és a tanárképzésnek szembe kellene mennie az újfajta szöveghordozók, szövegtípusok létével, a kreativitással, a vizuális kultúrával.

K. J.: Pedig sokan mondják, hogy a mai gyerekeket nem lehet rávenni az olvasásra.

F. B.: Nem vagyok biztos benne, hogy nem olvasnak. Viszont biztos vagyok abban, hogy mást és másképpen olvasnak, mint mi. Biztos vagyok abban is, hogy elébe kell mennünk a kulturális paradigmaváltásnak, és nem siránkoznunk és töprengenünk kell, hanem megteremtenünk az olvasás új lehetőségeit: ezért természetesen meg kell változtatnunk a tananyagot, és át kell írni a tankönyveinket.

K. J.: Átírja?

F. B.: Igyekszem. 2006-ban kaptam megbízást egy új tankönyvsorozat megírására a Krónika Nova Kiadótól. Ennek elsőként megjelent 12.-es kötete most kerül az iskolákba. Nagyon reménykedem benne, hogy sikerült igazi, élményközpontú tankönyvet írnom.

K. J.: Felvetéseit esetleg megfogalmazta a döntéshozók számára is?

F. B.: Hivatalosan, afféle „beadványként” nem fogalmaztam meg, de ez talán nem is az én dolgom. Úgy vélem azonban, „A 12 legszebb magyar vers”-projekt olyan eseménysorozat, amellyel megpróbáljuk visszacsempészni a közvélemény és diákok tudatába az irodalmat. Azt, hogy ez fontos dolog, mert egyszerűen élni segít. Nincs könnyű dolgunk, mert a világ másfelé tart, s közben az irodalom és annak tudománya is elsősorban önmagával és önmaga újraértelmezésével van elfoglalva. De ha úgy tetszik, ezt az új tankönyvsorozatot tekintsük egyfajta „beadványnak”, hisz ebben igyekeztem megmutatni, miképpen gondolkodom a korszerű irodalomtanításról.

K. J.: Esztergom lesz a következő nagy közös versmondás helyszíne, 2009. április 24-én.

F. B.: Igen, itt is mintegy 1000 középiskolás diákkal szeretnénk elmondani a konferencia nyitányaként Babits Mihály versét. Különös dolog, hogy egy ilyen esemény ereje nem pusztán az elmondott vers szövegszerűségében ragadható meg, hanem közösségi élményként is felfogható. Mint egy katedrálisban, csak ezt most, Jordán Tamás szavaival élve ismét, hangokból építjük. Ám most tényleg egy igazi katedrális szomszédságában. Szeretnénk kőnél is örökebb szavakkal az égre vésni az Esti kérdés halhatatlan szavait, s átélni újra és újra, hogy irodalom nélkül lehet élni, csak éppen nem érdemes.

(A beszélgetést Kalina Judit készítette.
A Gondolat-jel január 18-i adásában hangzott el Gócza Anita interjúja Fűzfa Balázzsal a szerzőnek a Krónika Nova Kiadónál megjelenő új irodalomtankönyveiről és az általa képviselt élményközpontú irodalomtanításról. Az adás meghallgatható itt.)

„A 12 legszebb magyar vers”-konferenciák és könyvek tervezett sorrendje

1. Petőfi Sándor: Szeptember végén (Koltó) – 2007. ősz
2. Pilinszky János: Apokrif (Szombathely–Bozsok–Velem) – 2008. tavasz
3. Arany János: Szondi két apródja (Szécsény–Drégelypalánk) – 2008. ősz
4. Babits Mihály: Esti kérdés (Esztergom) – 2009. tavasz
5. Radnóti Miklós: Levél a hitveshez (Pannonhalma–Abda) – 2009. ősz
6. Kosztolányi Dezső: Hajnali részegség (Újvidék–Budapest) – 2010. tavasz
7. Nagy László: Ki viszi át a szerelmet? (Ajka–Iszkáz) – 2010. ősz
8. Ady Endre: Kocsi-út az éjszakában (Érmindszent–Nagykároly) – 2011. tavasz
9. Berzsenyi Dániel: A közelítő tél (Egyházashetye–Nikla) – 2011. ősz
10. Vörösmarty Mihály: A vén cigány (Székesfehérvár) – 2012. tavasz
11. József Attila: Eszmélet (Budapest, vasúti pályaudvar) – 2012. ősz
12. Weöres Sándor: Valse triste (Csönge–Szombathely) – 2013. tavasz

Címkék: irodalmi mű feldolgozása  

--

Linkek

• Pilinszky János: Apokrif (ezer hangra)
• Fűzfa Balázs (BlogSzombathely)

--

Hozzászólások