OFOE a Facebook-on
Nyomtatóbarát változat Link küldése
2008. március 28.
» Hozzászólások (16)

„Külföldön fogok élni”

Domokos Zsuzsa

Az a generáció, amelyhez tartozni van szerencsém, 1968-ban, a nagy diáklázadások idején volt egyetemista... Talán ezért is őriztük meg hitünket nyugdíjas korunkig, hogy a világ igenis fejlődik, mert mi igenis képesek vagyunk megváltoztatni, jó irányba terelgetni azt. Magam is így gondolkodtam. Ezért lettem pedagógus. Szintén ez a naiv optimizmus adta kezembe a tollat a rendszerváltáskor, amikor teljes szívvel vetettem bele magam abba a vitába, miként lehetne történelemoktatásunkat 21. századivá tenni. Tréfásan szoktam magamról mondogatni, hogy nem véletlenül vagyok az iker csillagkép szülötte, ugyanis van egy hivatásom: a pedagógia, és egy hobbim: az írás. Még mindig remélem, valaki, valamikor folytatja majd, amit én 2006-ban, nyugdíjazásomkor félbehagyni kényszerültem.

Tíz éve éppen tizenhét éveseim voltak. Mindig meg szoktam íratni a harmadikos gimnazistákkal osztályfőnöki órán azt a többnyire sztereotípiákat tartalmazó dolgozatot, miszerint: Hogyan fogok élni tíz év múlva? Aztán persze nagyon jót lehetett beszélgetni arról, hogy csak az lehet sikeres és boldog, aki ismeri önmagát is, a lehetőségeket (a „nagyvilágot”) is, és ezért reális célokat tűz ki maga elé.

Nevetségesen hat ma már a régi osztályfőnöki mentalitás, tudom. Ma már én is tudok mosolyogni egykori önmagamon. Ezért is jó, hogy diákjaim önvallomásait máig őrzöm. Hihetetlen, mennyit változtam a négy évtizedes pedagógusi pályámon! Mindezt diákjaim dolgozatai híven megőrizték. Én meg (nyugdíjasként) boldogan olvasgatom, hogy mennyit változtam az évtizedek során. Boldogság felfedeznem, hogy nem ragaszkodtam görcsösen fiatalkori hitemhez, hogy tanítványaim is neveltek engem, nemcsak én őket… Megnyugtató kinyitni tehát iratszekrényemet, és rácsodálkozni fiatalkori tévedéseimre. A pedagógus is – mint minden igazán autentikus személyiség – egész életében küzd saját tévedései, előítéletei ellen. Ha rendes ember. Ha hiteles tanár akar maradni mindvégig.

Butaságom történetét nevetséges lehet közreadom. Mégis megteszem. Hátha mond vagy legalább sugall valamit a 21. századi osztályfőnököknek a régi tanárok hite, optimizmusa. Olyan időket élünk ugyanis, amikor – állítólag – csak a nagyon buta emberek optimisták. Mi meg, hajdan, a hatvanas években, nem sokkal a forradalom leverése után, azt tanultuk pszichológiából az egyetemeken, hogy „a pedagógus soha nem sugallhat a gyerekek felé pesszimista életfilozófiát, mert ez a serdülőkre egyenesen veszélyes lehet”.

Meglehet, ezt a mentalitást vette észre rajtam – az ötvenes éveit taposó tanáron – életem legtehetségesebb osztálya, akiket 1997 táján volt szerencsém felkészíteni az érettségire magyarból és történelemből, sőt osztályfőnökük is lehettem egy elit fővárosi gimnáziumban. A „gyerekeimben” akkora volt az ambíció, hogy nem győztem minden szülői értekezleten köszönni a szülőknek, hogy tanulni szerető gyermekeket adtak az iskolánknak. Ugyanakkor oly kevés volt az önbizalom, hogy amikor az első osztályfőnöki órán szokásomhoz híven mindenkivel kezet fogtam, megdöbbentett sutaságuk, puha kézfogásuk… A szülőknek meg is fogalmaztam osztályfőnöki nevelési programomat, miszerint: négy év alatt magabiztos, erős kézfogású embereket kell nevelni e harminchat nyelvi tagozatos gimnazistából! Mert a siker alapja (ebben ma is hiszek!) nem annyira a tehetség és a tudás, mint inkább a kikezdhetetlen önbizalom… Régen is így volt ez, az állampárti időkben. A rendszerváltás után meg, hogy piacgazdaságban, versenytársadalomban élünk, még inkább így lesz – gondoltam és hirdettem akkoriban.

Nos, miként tervezték az életüket ezek a roppant szorgalmas, harmadikos korukra már több nyugat-európai turnén részt vevő tanulók, akiknek a szülei három kivételével tehetős vállalkozók, sikeres értelmiségiek voltak?

A dolgozatban az anyagi javak említése dominál: családi házban fog lakni három kivételével mindenki, jól fizető állása lesz kétharmaduknak, és harmaduk említi, hogy „külföldön fogok élni”.

A gyerekek ábrándoznak, még a fiúk is. Egyikük így képzeli a közeli (csak tíz év, amelynek felében még a szerencsésebb is diák lesz, egyetemista!) a jövőt: „Mindenünk meglesz, a holland ülőgarnitúrától a perzsaszőnyegig.” Nagyon sokan említik, főleg a lányok, hogy két kocsijuk lesz, mert nem akarnak a férjüktől függeni, és többnyire meg is nevezik az autómárkát, amelyre áhítoznak. Megdöbbentett, milyen tájékozottak e téren: Honda, Ford Puma, Ford Focus, Corvette, Seat Cordoba, Old Timer, Toyota a legtöbbet említett autómárkák.

Egyetlen fiú, egyik mérnöknek készülő „fiam” említette csak, hogy „Remélem, még mindenki túlélte az éghajlatváltozást.” (Ma mérnök, megnősült, egy kisfia van.) Szintén mérnöknek készülő fiunk említette az energiatakarékos életvitelt, jellemző, miképpen: „A vásárlásaimat a neten keresztül fogom lebonyolítani, és csak a munkához való beutazáshoz vagy nagybevásárláshoz fogom használni a kocsit.” (Ma egy multicégnél dolgozik, a fővárosban él, a szülői házban lakik.) A tipikusabb fiúmentalitás a következő mondat: „Járok majd fogadásokra, jótékonysági rendezvényekre, és segíteni fogok embertársaimon, ha úgy látom, hogy megérdemlik” – írja egyikük, aki külföldön képzeli el az életét, nevezetesen mint monacói üzletkötő. (Azóta főiskolát végzett, sikeres kisvállalkozó itthon.)

A lányok mintha kissé reálisabban terveznék a jövőt. Sokan szeretnék 1997-ben, ha huszonhét évesen már két gyermekük lenne, és sokat időznek azon, hogy mi legyen a neve az „egy fiú és egy leány”-nak, és milyen legyen a férj személyisége, társadalmi státusa. A karrierépítés számukra másodlagos szempont. Ez kissé meglepett, mivel az én generációm (az 1947-es „nagy generáció” tagja vagyok!) még világosan leszögezte annak idején, hogy emancipált nők leszünk, első a pálya, második a párkeresés.

Rengetegen tartják ugyanakkor természetesnek, hogy a pályát külföldön kezdik majd, ha elvégezték az egyetemet. A divatos szakmák, amelytől sikert remélnek, főleg anyagi téren, persze: üzletkötő, médiamunkás, PR-menedzser, cégvezető, ügyvéd, idegenvezető, üzletvezető. Hárman említik csupán, hogy a sikert nemcsak anyagiakkal mérik. „Számomra a siker nem csak szakmai karriert jelent, hanem azt is, hogy elégedett vagyok a sorsommal, és békében élek magammal és a világgal.” (A legjobb tanuló lány volt, ma Nagy-Britanniában egy multicégnél dolgozik két éve, saját honlapja van.) „Fontos, hogy olyan munkahelyen helyezkedjem el, amit szívvel-lélekkel csinálhatok, de ne vegye el az időt a családomtól” – írja az a kislány, akinek a szülei azért jöttek haza külföldi kiküldetésükből, hogy gyermekeik jó gimnáziumban érettségizhessenek. Az osztályunk leggazdagabb családjának leánya így ír: „Gyermekeinket kicsi koruktól kezdve színházba, moziba, külföldi utakra vinnénk, hogy értelmes, világlátott felnőtt lehessen belőlük.” (Ma gyesen két egyetemet végez párhuzamosan.)

A reálisabb észjárású lányok meghatóan őszintén töprengtek azon, hogy mi lesz, ha nem vonzódtak az akkoriban divatos üzleti élethez, közgazdasági, vagy jogi karrierhez. Érdemes ezekből is idézni, mert jellemző a századfordulós értelmiségi közhangulat szempontjából is: „Tíz év múlva konkrét szakmát még nem sikerült találnom, mivel a filozófia és a pszichológia, a történelem és a művészettörténet érdekel” – jövendöli magának egy bölcsészkart épp most befejező lány. Egy másik lány, akinek titkos vágya, hogy iparművész lehessen, így összegez: „Ha tényleg ilyen művészi pályára lépnék, mint amit említettem, valószínűleg egy kisebb lakásban laknék tíz év múlva is, mert ebből nem lehet meggazdagodni egyhamar.” Másik tréfásan említi: „ha túlélem a kémiatanulást, gyermekorvos leszek, de lehetőleg vidéken, mert három gyermeket szeretnék és ott könnyebb segítséget találni ehhez”. A legábrándosabb lányom musical-énekesnek készült, volt olyan is, aki remélte, hogy addigra végigjárja majd a honfoglalók útját lóháton.

Kulturális javak gyűjtését (könyv, CD) azonban csak ketten említették meg az egész osztályból, és nagyon kevesen vélték úgy, hogy huszonhét évesen még sportolni fognak valahol, valamit. Azt, hogy „mindennap e-mailezni fogok a barátaimmal”, jellemző módon az emelte ki, akinek akkor nem volt otthon internete! (Ez a tény akkoriban először kezdte tematizálni az osztálybeli vélekedéseket, későbbi évfolyamoknál már egyértelműen csoportalakító tényezővé vált! Státusszimbólum volt – mint a fajkutya vagy a márkás cipő, hogy kinek áll rendelkezésére otthon is a „háló”.)

Az egész pályám alatt sokat beszélgettem a tanítványokkal arról, milyen értékekhez érdemes ragaszkodni felnőttként. Kezdetektől fogva (1971) domináns, hangadó vélemény minden osztályomban az anyagi javak megkaparintásának vágya volt. Csak a színvonal, a célpont változott az évtizedek alatt. Szimbolikusan szólva: már nem a Trabant és a saját panellakás volt a célkitűzés lényege, mint a fentebb idézett önvallomásokból látható, hanem nyugati autó és kertes ház.

Ami megnyugtató, hogy legutolsó osztályom tagjai – talán azért is, mert akkor még várományosai voltunk csupán az uniós tagságnak – sokkal jobban igényelték, hogy külföldön dolgozhassanak, nyaralhassanak, és mindig maradjanak kapcsolatban külföldi ismerőseikkel, akiket a gimnáziumi cserekapcsolatok során szereztek. El sem tudnák képzelni a mai huszonévesek, hogy csak háromévente léphetik át hazájuk határait!

Szomorú vagyok viszont amiatt, hogy harminchét év alatt semmi sem változott abban a vonatkozásban, hogy a kitűnő és tehetséges tanítványaim közül senki sem akart a nyomomba lépni, tanár lenni. Bárkinek ajánlottam, hogy felkészítem a felvételire, ha tanár akar lenni, ingyen is, úgy reagált, hogy ő nem akar „nyomorogni”, ne haragudjak… Mindig csak azok jelentkeztek főiskolákra, akik nálam, a legendásan sok javítási lehetőséget adó, enyhén szigorú tanárnál közepesek voltak magyarból. Mint legutolsó osztályom egyik legjobb és legnépszerűbb lánytanulója megfogalmazta: „Ha és amennyiben javulnának a közalkalmazotti bérek, szívesen lennék nyelvtanár.” Mondanom sem kell, multicég ügyintézője, tanári diplomáját sutba dobta.

Kudarcom története tehát röviden ez: noha évtizedig voltam osztályfőnök, sőt ötödévesek vezetőtanára is, nem volt kinek átadnom a stafétabotot két éve, amikor nyugalomba vonultam. Pedig mennyi csodálatosan szuggesztív, okos gyermeket volt szerencsém tanítani! A legeredményesebbek egykor benzinkutasnak, maszek péknek álltak, manapság szerencsére beszippantotta őket a jogi és közgazdasági egyetem.

Egyik lányom sorai azonban most, hogy újraolvastam tíz éve írt dolgozataikat, meg is vigasztalt, el is keserített: „Egyébként ezt a kérdést kicsit fölöslegesnek tartom, mert az, hogy miként élek majd tíz év múlva, úgyis a körülményektől függ, nem tőlem.” A későbbi kozmetikusnak egy dologban biztos igaza volt: a tanári pálya megbecsülése, a körülmények mit sem változtak a rendszerváltás óta! Ráadásul az ő generációja, vagyis az a generáció, amely a „glasznoszty” és a „peresztrojka” táján született, már nem hitt, nem hisz abban, hogy ő formálhatja a körülményeket. Talán nem véletlen, hogy noha kétharmadukat elsőre felvették a kiválasztott egyetemre, senki sem készült sem tanári, sem politikai pályára, mert általános volt a szüleiktől átvett vélekedés, hogy „tanárnak csak az menjen, akinek van egy eltartója, politikusnak meg az áll, aki nem boldogul a szakmájával…”

De mi lesz velünk, ha senki sem vállalja, hogy a körülményeket is formálja, ne csak a saját karrierjét építgesse?

Domokos Zsuzsa

--

Linkek

--

 » Kommentálom
 Kommentálom «
Várjon...

A hozzászólások megengedett tartalmával kapcsolatban lásd kommentelési irányelveinket.

Hozzászólások

Domokos Zsuzsa | 2008. április 14.
Egyébként nem gondolom, hogy magamnál hordom a bölcsek kövét...csak talán más élmények értek mint téged, és pont ez a jó a diskurzusban. Tanuljunk egymástól - avagy vidítsuk, s keserítsük egymást! A második leveled sziven ütött, mert rádöbbentem: EZ A LÉNYEG.
Viszontüdvüözlésemet -Neked! Zsuzsa
Szekszárdi Juli | 2008. április 14.
Kihagytam néhány fontos gondolatot most ezért egy második üzenetet is megeresztek. Tudom, kicsit sok lesz így belőlem, de ezt még muszáj leírnom.

A politikának ott van szerepe az iskola, a gyerekek életében, hogy a közoktatásban is egyre gyakrabban felülírja a szakmai szempontokat az életünket teljesen átitató politikai hadakozás. Pillanatnyilag a korábbi rendszer teljesen szét lett verve (ami önmagában még nem nagy baj), és csak a káosz van a helyén. Hiába akadnak jó és előre mutató koncepciók, a közoktatásban nem viszik végig folyamatokat, a közoktatás irányítói össze-vissza kapkodnak, és minden kurzusváltásnál újabb prioritások épülnek a rendszerbe. Így azután ezen a területen is teljes a bizonytalanság.
Az hogy a pedagógusok rétege kontraszelektált, azt már közhelyként ismételgetjük. Annyi a változás, hogy lassanként már nem csak a pedagógusok "kontraszelektáltak", hanem az orvosok is.

Nagyon rossz az, hogy a többre vágyó (nem csak anyagi természetű ez a többre vágyás) elmennek, el szeretnének menni, mert itt egzisztenciális ellehetetlenülnek. Nézd meg Hanczár Gergely írását, aki mint a neveléstudomány doktora elmenekül az ELTÉ-ről. Nem az anyagiak miatt. Ő még itthon keresi a helyét, tudomásom szerint nem készül külföldre, bár ki tudja...

Sajnos ma a diploma egyre kevésbé státusszimbólum, és a valóban értékes diplomák is devalválódnak a problémás tartalom miatt.
Összességében állítom tehát, hogy a gyerekek, a tanárok, az ország, sőt a világ ...tehát minden egészen más, mint 20 évvel korábban. Barátsággal üdvözöllek Juli
Szekszárdi Juli | 2008. április 14.
Kedves Zsuzsa! Igazad van abban, hogy a pénzközpontúság, az anyagiak túlértékelése korábban is megvolt a gyerekek között, csak talán nem ilyen látványosan. Abban is igazad van, hogy ezt a tendenciát felerősíti az, hogy már vannak szülők, akiknek lehetőségük van ezek megszerzésére, mialatt egyre szélesebb rétegek szakadnak le, középrétegek csúsznak lefelé, és ezt szülők, gyerekek érintett része rosszul éli meg.
Az viszont tagadhatatlan, hogy a rendszerváltozás után számos olyan társadalmi szintű változás érzékelteti egyre erőteljesebben a hatását a gyerekek között is, ami korábban rejtve vagy egyáltalán nem létezett. Vállalható lett az önmegvalósítás, az önérvényesítés mint életcél, mialatt a korábban (túl)hangsúlyozott kollektív értékek háttérbe szorultak olyanok például mint a bizalom, a szolidaritás. A minket körülvevő megkerülhetetlen reklámdömping egy hazug csábvilágot sugall. A gyerekek egy része erre is vevő. A felnőtt társadalom egyre hiteltelenebb, egyre szélesebb az a réteg, ami nem kínál a fogyasztói világ mellett más vonzó és egyben értékes alternatívát. Nézd meg a honlapon, hogy milyen összkép alakult ki a mai tanulókról a közgondokodásban (Fény- és árnykép a tanulókról.) Kíváncsi vagyok, Te mit gondolsz erről. Reálisnak gondolod, vagy torznak?
Persze, hogy nem a fiatalokon kell elverni a port a kudarcainkért, a gondolkodásban keményen benne vagyunk mi, felnőttek is a kapkodásunkkal, bizalomvesztésünkkel, válságainkkal stb. Nekem kimondottan pozitív élményeim is vannak azonban a mai fiatalokról, tizen- és huszonévesekről egyaránt. Szóval nem romlottak a rendszerváltás óta, csak mások lettek, mivel a világ is más lett körülöttünk. Osztom a véleményedet: szerintem sem a fizetés, a pénz, a vagyoni helyzet az ember boldogságának elsőszámú feltétele. De azt hiszem nagyon sok fiatal van, aki szintén mást tart fontosnak, értékesnek. Mint ahogy rengeteg pénzközpontú embert ismerek a idősebb generációból is. A fiatalok bizalmának a visszanyerése és/vagy megtartása viszont alapkérdés. És ami a társadalmi megbecsülést illeti? Hát az sem ártana, de ennek érdekében cselekedni kell, sokkal jobban megmutatni azt, hogy mit hogyan gondolunk, valóban nyílttá és szélesebb körűvé tenni azt a társadalmi párbeszédet. Mi, itt a honlapon éppen erre törekszünk. Köszönjük, hogy bekapcsolódtál, és reméljük, velünk is maradsz.
Domokos Zsuzsa | 2008. április 14.
Kedves Szekszárdi Juli! Sem sértett, sem sértődő természetem nem volt soha - még a kollégáimmal szemben sem! Amellett jó a kudarctűrő képességem is, - ezt sokáig sorolhatnám, de felesleges. Nem én vagyok az érdekes,hanem a tanár-diák viszony. Ki hatott kire ma és régen? Ilyesmi.
Inkább töprengő, tűnődő alkat vagyok...és mindig nagyon érdekelt mindenről a kollégák és a gyerekek véleménye is.
Te Juli, ennyire biztos vagy benne, hogy a rendszerváltás óta (miatt) változott meg anyagiasra a társadalmi mentalitásunk? S főképp: a tanulóké a fogysztói társadalmat tükröznék??
Mert én nem hiszem!
Lehet, hogy a történelemszakos mondatja velem, lehet hogy a magyarszakos: de "Fecseg a felszín, hallgat a mély:" Rossz/jó közérzetünk okairól miért nem kérdezzük meg a fiatalokat is? Vajon miért érzik rosszul (jól) magukat a bőrükben (országban)?
Az érettségi találkozókon Te nem azt hallgattad folyvást, ki mire ment (értsd: milyen a keresete, kocsija, háza stb)?
És nem azt tapasztaltad vajon, hogy aki érettségi után azonnal dolgozni kezdett, annak már van egy kétszobás panellakása 10 év múltán, esetleg kocsija is, de aki egyetemre ment, annak albérlet és kerékpár jutott? Ez volt a tipikus a szocializmusban. És most? Mi váltotozott azóta??
Szerény véleményem szerint nem változott a helyzett húsz éve, csupán annyiban, hogy vannak ma már tehetős szülők, akik márkás kocsit és kész lakást adnak a gyereknek, ha le tud érettségizni, ha megbukik, mindegy. És a főiskolákra, egyetemekre sem a tudásért jelentkeznek sokan, hanem, mert státuszszimbólum lett a diploma (is).
Gondoljátok, hogy a politikusoktól függ a társadalom és a pedagógia értékválsága napjainkban?
Ez olyan lenne, mintha valaki azért nem menne szinházba, nehogy kihagyjon egy parlamenti közvetítést...Miért a politikai elitről diskurálunk, miért nem a művészetünkről, amely pompás manapság??? Spriró György Fogsága csak egy példa - máskülönben szerintem alapmű, ha meg akarjuk érteni az értelmiség (irástudók) társadalmi szerepét az ókortól mindmáig!
Tévednék, ha megkockáztatom, hogy kevesebbet kellene a tanároknak tévézni és többet szinházba, moziba járni?
Diskurálhatnánk - de önkritikusan - például hogy mekkora a csapatszellem a tanároknban, hogy van-e még iskola, ahol gyalorlatba átültették az "egységes pedagógiai ráhatás" elvét? Én sok ilyet ismertem, ismerek ma is. De ők nem szólalnak meg, mert dicsekedni, ugye, senki sem szeret. Ki is nevetnék őket! Pedig példaképekre nemcsak a diákoknak lenne szükségük! Valjuk be, nekünk is. Főleg amikor ennyire sok változás, bizonytalanság és kudarc szakad a nyakunkba. A létbizonytalanságról (iskolaösszevonások) nem is beszélve...
Nincs igazam abban, hogy sikerünk azonban soha nem volt és a jövőben sem lesz kizárólag a fizetésünk függvénye? Sokkal inkább attól függ, sikerül-e visszaszerezni valamit a társadalom megbecsüléséből, a szülők bizalmából.
Bocs a terjengős hozzászólás miatt, de csak félek a félreérthető szavaktól, azért.
Baráti jókívánságokkal Zsuzsa
Szávai | 2008. április 11. | vizuszol[kukac]freemail[pont]hu
Bocsánat, hogy beszélek itt össze-vissza, minden vázlat, meg minden önkontroll nélkül, de hát net – átugródik, törlődik, ha valami ingerlő, tessék gyorsan elfelejteni, ha energialopó félig meggondolt fecsegés, tessék visszajelezni!

Gondolom ( ebben legújabban Spiró Fogsága is megtámogatott) néhány ezer év óta ugyanaz a helyzet, vannak akik fontosabbnak tartják a fizikai jóllakást, gazdagodást, mások inkább a szellemit, persze vannak minimum küszöbök mindkét esetben, de egyébként inkább csak az arányok változtak. Az arányváltozás néha persze iszonyatos léptékű, ha mondjuk összevetjük egy vallásháború dúlta németalföld egyik kis faluját egy korabeli közép-angliai falvacskával. (Nehéz ebben tisztán látni, az elmúlt korokból inkább a szellemi gazdagodók emléke marad fenn, ettől az elmúlt korok kissé felfényeződnek, esetleg krízishelyzetekben „minden szem a szellemi-lelki gazdagokra irányul” legalább is az utókor szemléletében. Régi mániám, hogy az ünnepek tárgyát tessék kicsit annak a honfitársnak a szemszögéből is szemügyre venni, aki márc. 15-én oldalba bökte a szomszédját:
- „Oszt mongya csak, ki most a kiráj?”)

Amíg éltünk vala egy viszonylag puha diktatúrában ( Persze nagy volt a különbség a kozári és a rózsadombi diktatúra közt), mindenkiben volt kisebb-nagyobb veszélyeztetettség érzés, kisebb-nagyobb bizonytalanság. A szemekre sűrűbb-ritkább szövésű kendő került. A szellem elöl járó embereit övezte némi dicsfény, némi remény kelt, jelentettek ( ünk) némi bizonyosságot, védelmet, kapcsolatot valamiféle felsőbb hatalmakkal. Mindezeket társadalomtudósok olyan pontosan tudják mondani.

A demokráciával eltűnt a korábbi veszélyérzet, lekerültek a kendők (maradtak persze a lencsehibák), naturalizálódtak a korábbi remények…változott az anyagi- érzelmi - szellemi igények aránya.

Egyes csoportokban gátszakadásszerűen elszabadult a pillanatnyi önérdek-érvényesítő agresszió. Néha már az önérdekről is leszakad, gondoljanak csak arra az anyára, aki elütött véres gyereke láttán nem az ölbekapás, sofőr mellé beülés: irány a kórház verziót választja, hanem szalad a botért a házba.

Mint írtam már, mostanában heti két órában iskolai játékterem felügyelő vagyok, biliárd közben beszélgetek az iskola legnehezebben kezelhető gyerekeivel, akik előtt van valami bizonytalan – tanár is meg nem is az öreg – státusom.
Pontosan érzem lehetőségem határait. Ahogy az órákon is. Egy-egy mondatom – gesztusom ugyan kiemelkedik a gyereket övező monoton vagy lüktető interakciós mezőből, aztán megint függöny mögé kerülök, eltakarnak előle belső indulatai, szorongásai, dühei, … ez megint hosszú lesz, ha egyszer teljes térképet rajzolunk – lényeg, hogy túl sokat nem várhatok egy-egy pillanattól.
Hosszabb kapcsolatban persze kialakul egy szilárdabb jelenlét, ami viszont azért mégis csak két különböző kultúra találkozása, a szabad értelmiségi családokban egészen más a kinyúlt pulóver jelentése, mint a vásározó romáknál.

A mikor a múltért való felelősségérzetről beszéltem, talán kissé félreérthető voltam, hisz csak a gyereknek szánt „típusszövegem” írtam meg. Valójában inkább valami ilyenre gondolok, az adott helyzet árnyaltabb átélésére.

Típusszöveg? Hát, igen. Vannak. „Fiam, most mi nem fogunk szót érteni. Mindketten tudjuk, hogy te most szerintem úton vagy egy … élet felé. De tudod láttunk mi már karón varjút. Jöhet még az életedbe olyan pillanat, amikor mond neked valaki valamit, vagy látod, hogy valaki csinál valamit, talán egy pap, vagy egy teljesen „egyszerű” hívő ember, és akkor eldobsz mindent, és mész utána, és másnap reggel úgy ébredsz, hogy teljesen megváltozott az életed.” És nem teszem hozzá, hogy ez azért nem ilyen egyszerű, meg elég ritka… mert abban a helyzetben félreteszek minden egyéni meggondolást, ráhagyom magam az évezredes mondatokra.
Szekszárdi Juli | 2008. április 11.
Kb. két évtizeddel ezelőtt a következő módon fakadt ki egy korombéli kolléganőm: "Ha tíz évvel ezelőtt azt mondtam egy gyereknek, hogy szégyelld magad, fiam, akkor a fiam elkezdte magát szégyellni. Ma, ha ezt mondom, a kölyök visszakézből megkérdezi, hogy miért, tanárnő?" Egy mai gyerek egy ilyen pedagógus mondatra legyint egyet, esetleg leplezetlenül vigyorog, de az sincs kizárva, hogy visszaszól: szégyellje magát a tanárnő.

Teljesen megértelek, Zsuzsa, a mi generációnknak nem könnyű megélnie a világ iszonyú felpörgését, és ezen belül a tanítványok világképének, viselkedésének változását. Az értékrend körülöttünk valóban nagyon sokszínű és átláthatatlan, gyakran nekem is nehezen megemészthető, hogy számomra fontos dolgok a mai fiatalok szemében eljelentéktelenedtek, hogy megrendíthetetlennek látszó tabuk dőltek le, és persze, hogy a fogyasztói értékek, a pénz nagyobb szerepet látszik játszani az életükben, mint ahogy ez az én ízlésemnek megfelel. Nem érdemes itt bűnöst keresni, és azt sem hiszem, hogy a mai fiatalok rosszabbak lennének, mint a korábbiak, egész egyszerűen mások. Nagyon mások.
Mi meg nem tudunk egyebet tenni, mint hogy képviseljük sajátmagunkat, minél hitelesebben, és figyeljük a másik felet, mire hogyan reflektál, és belenyugszunk, hogy bizonyos dolgokat ők ítélnek, de legalábbis ők értenek meg jobban. Nem csoda, hiszen ők egy egészen más világba születtek bele, mint elődeik. Komolyan azt gondolom, hogy nekünk is van mit tanulnunk a nálunk fiatalabb generációktól, mint ahogyan nekik is van mit átvenni tőlünk. Majd elválik, hogy kitől mit és mennyit. De bemerevedni, megbántódni, megkeseredni nem szabad. Főleg egy olyan kiváló tanárnak, mint amilyen Te vagy...
petra | 2008. április 10.
Kedves Zsuzsa,
Nem fogalmaztál félreérthetően. Csak ez a külföldre törekvés túl magas labda volt. A kép, amit festesz, szomorú, és asszem, az bénított le minket, hogy a múltból a jelenbe vezet nyílegyenesen, és a szomorú végponton megáll. Márpedig engem innen izgat a történet.
Épp ezért megvizsgálnám Szávai kérdését: mennyiben vagyunk mi felelősek a "társadalom értékválságáért"? Mi, negyvenesek, ötvenesek, hatvanasok (ha tetszik, életkor, ha tetszik, születési év szerint). Ki tette ezt? A társadalmi folyamatok csak úgy maguktól jönnek létre, mi pedig nézünk, mint a moziban? Fejünkre hozza a romlást a politika? A pénzvilág? Sodródunk az árral? Nem szeretném ezt hinni...
Sokan állunk, fogunkban tartva a Szerelmet, görcsölő állkapcával, sértetten és zavarodottan az ár közepén - hogy kerültünk ide? Biztos, hogy jófelé indultunk? Biztos, hogy mindent jól csináltunk? Én nem tudom...
petra | 2008. április 10.
Domokos Zsuzsától kaptam ezt a levelet az üzenőben:
Kedves Petra, látom, ez a cikkem nem sikerült. A hozzászólásokból. Mindenki csak a címben foglaltakra reflektál, mert túlhangsúlyoztam azt a tényt, hogy ezek a nyelvi tagozatos gyerekek már akkor is "Európában gondolkodva" tervezték karrierjüket. Ami szerintem nem feltétlen baj, sőt! Ha hazatérnének, még jól is jönne!! Könnyebb lehetne így szakítanunk önveszélyes önámitó és önsorsrontó, provinciális lhazafiaskodásainkkal...
De! Azt éreztem bajnak, hogy csaknem 40 évig tanítottam, és semmi de semmi az égvilágon nem változott a családok (gyermekek) mentalitáésában. Nem a tudásnak, hanem a pénznek és csakis a pénznek volt és maradt presztizse. Ez az, ami szerintem a kitaposott cipőben, kinyúlt pulcsiban oktató tanárokat - bennünket is - felpofozhatóvá tett a vagányabb diákok számára.Az értékválság, ami a társadalmat megbetegítette (nem a rendszerváltás óta!) az iskolában kulminál!! Tévednék??
Tedd ki a saját hozzászólásomat, ha jónak véled, publikus. Csak szomorú vagyok hogy ennyire félreérthetően írtam meg a gyerekek dogáinak elemzését! Baráti öleléssel: Zsuzsa
Szávai | 2008. április 10. | vizuszol[kukac]freemail[pont]hu
Kedves Zsuzsa!
Én ilyenkor mindig érzem a fiatalok - részben jogos szemrehányását:
"Te tetted ezt király!"

És sajnos bizonyos felelősségeket vállalnom kell, és sajnos nem húzhatom magamra az 1700-1900-as évek klasszikus nemzeti viseletét ( bocsánat, de Jézus pl. nem mondott ilyesmit tanítványainak), hanem azt mondom, hogy vagyunk, élün, dolgozunk itt jónéhányan ( elődök, meg kortársak által is vezérelve, meg csak úgy, belülről), hogy ne érezd sorsverésnek, ha itt élned-halnod kell, ha mégis így érzed, készülj az elmenésre, mi rménykedünk visszatértedben, meg dolgozunk tovább... stb.
Erika | 2008. március 31.
Kedves Jan, ne felejtsd el, hogy Apáczai külföldön tanult ugyan, de utána HAZAJÖTT és itthon alkotott!! És ez a(z egyik) lényeges különbség közte és a mai ifjak között. Bethlen Gábor is küldött külföldre tanulni erdélyi ifjakat, de utána haza kellett jönniük és Erdélyt gazdagítaniuk...
jan | 2008. március 31.
Azért annyit megjegyzek, hogy történelmileg örülni szoktunk annak, hogy Apáczai külföldön tanult, házasodott. Zsolnai Noémi sem írhatott volna arról lentebb, hogy milyen (itthon is követendő) szokások vannak egy olasz kisvárosban, ha nem mesélte volna el valaki, aki ott élt. A baj akkor van, amikor a diákok abban is karriert látnak, hogy házi rabszolgának menjenek külföldre.
Erika | 2008. március 29.
Kedves Zsuzsa! Mint régi kollégád és sok tekintetben sorstársad örülök Neked itt.
Annyit fűznék hozzá, hogy múltkorában bekerültem helyettesíteni (nem szakszerű reálórára) egy ismeretlen végzős osztályba, s jobb híján arról faggattam őket, mik a terveik. Szinte mindenki a külföldi tanulásról és külföldi munkavállalásról beszélt. Rettenetesen elkeserített, amit hallottam. Végül kínomban csak annyit tudtam mondani nekik, hogy engem egy vén hülye konzervatív (bizonyos Vörösmarty Mihály) arra tanított, hogy "a nagyvilágon e kívül nincsen számodra hely", meg hogy "itt élned, halnod kell", és én elhittem neki... Nagyon meglepődtek!
Tudom, ez nem trendi, meg nem EU-konform. De én sem vagyok az... Szeretettel: Erika
Federmayer katalin | 2008. március 29. | federmayerk[kukac]gmail[pont]com
Most is meggyilkoltam Caesart. Ami persze nem is annyira meglepő, mivel elsősöket tanítok törire.Most is felolvastam Brutus és Antonius beszédét a Shakespeare drámából, és megszavaztattam az osztályt, mint római(?) polgárokat: melyiküket választanák. Antonius győzőtt, kiütéssel. Ezen egy cseppet sem csodálkoztam, mert már jó ideje (a 90-es évek óta) megtapasztalhattam szegényem népszerűségének hanyatlását. Az idei év meglepetése a döntésük magyarázata volt. Nem szavaztak Brutusra, mert biztosan azért gyilkolt, hogy ő lehessen a császár. Mit nekik a szabadság, az emberi máltóság "lózungja"! Ezt már meg sem hallották a beszédből. A fülük automatikusan szelektálta ezeket a szavakat, mint üres demagógiát. Annál élesebb szemmel figyeltek fel a vélt rejtett üzenetre: a gátlástalan hatalomvágyatra, az agresszivitásra és az önzésre. Okos gyerekek, nem?
Hogy miért mesélem el mindezt? Azt remélem, jól példázza az eset, milyen mértékben mossa át a gyerekek fejét az, amit Zsuzsa tapintatosan "körülményeknek" nevez. Ami persze nem a gyerekek hibája. Ők csak olyanok, amilyen a világ körülöttük. Engem az aggaszt, hogy vajon ki tudjuk-e zárni ezt a "körülményt" az iskolából? Ki lehet-e mosni a gyerekek fejéből? Mert teljes, totális átváltozásukra van szükség ha azt akarjuk, hogy a megfogalmazott programok (Új iskola - műveltség, NFP1-2) szellemisége diadalmaskodjon. Mert mi is a mi feladatunk? Harc a szegregáció, az agresszó, a szegénység stb. ellen, miközben a világ körülöttünk szegregál, agresszív és szegénységet produkál. Látom magunkat, zsenge testű héroszokat, amint az iskola ajtajában állunk, feltépett fehér ingünk lobog a szélben - és lőnek ránk. Biztosan igaza van Madách-nak, de nem túlzás ennyi küzdés?
Az igazat megvallva, azért látom ilyen keserűen a helyzetet, mert nagyon felzaklatott a VIII. kerületi "tanárverős" eset. Pontosabban, az arra adott reakciók. A szülői szervezet pl. úgy gondolja, hogy ami az iskolában történik, az csak a tanárra és a gyerekekre tartozik. Nem mókás? Ez lenne a felnőtt társadalom érintett, mondjuk 20-25%-ának véleménye? Vagy ami még jobban fáj: miért nem védte meg az igazgató a tanárát? Miért nem működik köztünk a dacszövetség, hogy legalább mi védjük meg egymást. Mert nem is becsüljük meg egymást? Vagy ami még rosszabb, magunkat sem?
Ezek után, tényleg legyen merszem azt tanácsolni a diákjaimnak, hogy legyenek tanárok?
Stermeczky Zsolt Gábor | 2008. március 28.
Nemrég találkoztam egyik volt osztálytársnőmmel, aki most Idegenforgalmi Szakközépiskolába jár, és nemrég kint volt 1 hétig Londonban. Ő olyan típus, aki nem nagyon tud megszokni dolgokat, mindig kell neki változás. És nem panaszkodott. Olyan Nagy ez a világ, de amit a cikkben olvastam, az nem az iskolától, és nem a tanártól függ, hanem magától, a diáktól. Kedves Domokos Zsuzsa, szerintem önmagát, vagy az iskolát ne hibáztassa személyes sorsok miatt. Én manapság már egyátalán nem hallok olyanról, hogy valakinek a későbbi pályáját az iskolai tanulmányai, vagy egy tanárának a személyisége határozta meg (esetleg magamon kívül. 1 évig volt egy történelemtanárom, aki hihetetlenül megszerettette velem ezt a tantárgyat. Idén másik tanárt kaptam, az illető kedvencem pedig jelenleg betegszabadságon van). Ez talán egy kicsit elkeserítő, viszont ha a diák megtalálja, és jól érzi önmagát a későbbi életben, akkor teljesen mindegy, hogy a tudását hol szerezte. Vagy nem?
Nagyon kevés az olyan ember, aki a saját sorsán kívül másokét is szívesen segítené. Az ilyen emberekből valószínűleg mind igen jó pedagógus válna, de talán természetes, hogy nem mindegyikük ezt a pályát választja. A magam részéről én is pont ezért gondolkodom azon, hogy tanár, vagy színész legyek. (A színészet a másik szakma, ami borzasztóan vonz. Tudom, egyik sem egy túl jövedelmező állás, viszont egyszerűen ezt szeretem csinálni.)
Zsolnai Noémi | 2008. március 28. | zsolnai[pont]noemi[kukac]freemail[pont]hu

Egy ismerősöm mesélte egyszer, hogy néhány évig egy olaszországi kisvárosban éltek. Ott az a szokás, hogy a helyi vállalkozások, üzletek biztosítják az iskolai kézműves foglalkozásokhoz a nyersanyagot, az előadásokhoz a díszletek, jelmezek anyagát. Az iskolában a pedagógusok egész évben dolgoznak az anyagokkal, készülnek az évvégi előadásra. Az utolsó hónap kicsit fesztivál jellegű, egymást érik a különböző osztályok, csoportok bemutatói. A helyi üzletek versengnek, hogy a kirakataikba az iskola tanulóinak munkái kerüljenek! 1 egész hónapon keresztül! A kisváros életében az a legjelentősebb rendezvénysorozat, még sokáig ez a beszédtéma az üzletekben, a parkokban...
Valahogy ezt hiányolom én a honi mentalitásból. A saját gyerekéért persze mindenki képes bármilyen áldozatra, de a közfelfogásban egyszerűen nem érzem azt a szemléletet, hogy a gyermekek jelentik egy nemzet jövőjét.
Hány iskolai előadáson tapasztalom pl., hogy a szülők végignézik a saját gyermekük produkcióját, aztán hangos beszélgetéssel, nevetgéléssel elvonulnak a nézőtérről.
A 18 éves fiam mesélte tegnap, hogy a buszon 3 kislány utazott, felnőtt nélkül. A legnagyobb 10 év körüli, a legkisebb 5-6 éves lehetett. A két nagyobb persze óvta a kisebbet, de ülőhely nem volt. Azt mondta a fiam, olyan rossz volt nézni, hogy a felnőttek közül senki sem adta át a helyét. Ő persze igen, csak nem volt egyszerű, mert a kislányok távol álltak tőle. Az "én" jelentőségének eluralkodása kimossa belőlünk a gyermekeinkért érzett közös felelősséget.
Aztán ugye ott van a sajátos magyar szemlélet, ha gyerekeknek lesz, akkor a gagyi is megteszi. És már tovább is jutottunk a pedagógusképzéshez.
Kis gyerek - kis képzés, nagy gyerek - nagy képzés. Képzeljük el, ha mondjuk egy gyerekorvosnak elég lenne egy 3 éves gyorstalpaló... Lehet, hogy egy óvónőnek vagy egy tanítónőnek nem kell integrálszámítást tanítani, de ha figyelembe vesszük, hgy az első 6 év meghatározza egy ember egész további életét - hát, nem kis felelősség....
Meggyőződésem, hogy a pedagógusoknak a legmagasabb szintű egyetemi képzést kellene biztosítani, bármilyen korosztályt is szeretne később tanítani, nevelni. Elméletet és a hozzá tartozó gyakorlati képzést. A folyamatos önképzés így sem elkerülhető, hiszen a pedagógia tudománya épp olyan gyorsan fejlődik, mint az élet bármely más területe. Ha jól tudom, Japánban, Finnországban ez már évtizedek óta bevett gyakorlat.
Látszólag elkanyarodtam a tárgytól, de talán követhető a gondolatmenetem, hogy az egész már itt kezdődik, a társadalmi felelősség és fontosság kérdésével. Említettem már a korábban megjelent cikkemben, hogy igenis versenyképes jövedelemmel kellene megállítani a kontraszelekciót. (Ami mellesleg nem újkeletű, én 82-ben érettségiztem, a tanárképzőket már akkor is csak 2. helyre, biztosítéknak írták be a legtöbben.) Hogy nem termelő ágazat? Rövid távon tényleg nem. Csakhogy egy társadalomnak nem rövidtávon, gyors profitban kellene gondolkodnia.
Tudom, hogy lerágott csont, de a nemzeti össztermék hány százalékát költjük mi az oktatásra, és mennyit költenek tőlünk keletre, illetve nyugatra? (Kedves Mátyás, talán erre is van kéznél statisztikád :-)
Úgy tűnhet, ellentmondok magamnak, hiszen eddig amellett kardoskodtam, hogy igenis, a pedagógusok többsége magas színvonalon teljesítve dolgozik. Ezt a véleményemet továbbra is fenntartom, úgy gondolom, hogy aki végül a pályán marad - ha esetleg nem is volt minden területen kiemelkedő tehetség - szembesülve a felelősséggel, felnő a feladathoz. Másrészt pedig, ha elvétve is, akadnak azért romantikus idealisták, akik eleve ezt az utat tűzték életpályájukként.
achs | 2008. március 28. | axkaro[kukac]vipmail[pont]hu
Csak egy adalék: tavalyelőtt megkérdeztem az osztályomtól, hogy ki képzeli úgy, hogy külföldön éli le az életét. Több mint a fele feltette a kezét. Eléggé megdöbbentett, így aztán tavaly a banketten a pohárköszöntőben visszatértem erre: mennyivel szebb lenne menekülés helyett inkább "fölépíteni" saját városunkat.
Aztán eltelt tíz hónap: iskolaösszevonások, osztályösszevonások, pénzelvonások, a napokban az a hír (persze csak szájról szájra, hivatalosan sehol!) hogy eladják egy angol befektetőnek a város alatti gyógyforrást, a befektető persze le akarja rombolni az őt zavaró kisvárosi szinten kiemelkedő fedett uszodánkat, úszó szakosztályostól, le akarja rombolni a helyiek legfőbb "nyaraláspótlóját", a strandot. Egyre inkább Villonnnak lesz igaza:
"Önnön hazámban ténfergek hazátlan."

Szóval odáig jutottam, hogy ha a legközelebbi osztályom ugyanezt mondja, akkor azt mondjam: "menjél csak, még a lábodat is töröld le!"
Persze sose fogom ezt mondani...
Bocs, nem csak erről szólt az írás, de most ezt hozta ki belőlem.
Címkefelhő    Összes címke »
 Sajtófigyelő    Összes hír »
2018.11.14.
Magyarországon oktatni talán, integrálni biztos nem lehet finn módra
„Bármilyen impozánsak is az eredményeik, nem lehet az északi országok oktatási programját egy az egyben magyarországi feltételek közé átemelni” – hangsúlyozta a keddi konferencián...
(Forrás: Qubit)
--
2018.11.12.
Szülők a tanárhiányról: bölcsész tanít matematikát, tesitanár magyart
Az utóbbi időben rengeteg adat látott napvilágot arról, mekkora a pedagógushiány az országban, a kormány azonban hárított. A reakció szerint természetes a fluktuáció, nem beszélhetünk...
(Forrás: 24.hu)
--
2018.11.12.
Pálinkás József: "Igen, a piacgazdaságot meg kell védeni"
Én úgy látom, hogy a digitális fejlesztések inkább az eddigi folyamatok továbbvitelét jelentik majd, semmint alapvető fordulatot a gazdaságban. Olyan folyamatokat és tevékenységeket is gé...
(Forrás: hvg.hu)
--
2018.11.12.
Leszakadás fenyegeti Magyarországot – figyelmeztet az MNB
Átfogó reformokat sürget a Magyar Nemzeti Bank (MNB) annak érdekében, hogy a gazdaság érdemben folytatni tudja felzárkózását Ausztriához képest – ez derül ki a most publikált Növeked...
(Forrás: zoom.hu)
--
2018.11.11.
Igyekeznek csökkenteni a pedagógusok terheit
A köznevelésért felelős helyettes államtitkár szólt arról is, ösztönzik, hogy minél többen válasszák a pedagógusi hivatást, illetve a pályaelhagyók visszavonzásának fontosságáró...
(Forrás: Magyar Idők)
--
2018.11.11.
Egyre többen csatlakoznak az ELTE TÁTK-on szerveződő "sztrájknaphoz"
Az ELTE kommunikáció, filmtudomány és esztétika tanszékének oktatói is csatlakoznak az ELTE Hallgatói fórum is lesz az ELTE TÁTK-on. A társadalomtudományi karon november 14-én délelőtt...
(Forrás: Eduline)
--
2018.11.11.
Mészáros Lőrinc: Mi nemcsak labdarúgókat képzünk, hanem embereket nevelünk
„Nemcsak a testet, de a szellemet is építeni akarjuk” – írta a Puskás Ferenc Labdarúgó Akadémia oldaAkadémistáink immár nemcsak iskolai műveltséget és labdarúgótudást kapnak, hanem...
(Forrás: hvg.hu)
--
2018.11.11.
Megint átalakítaná a kormány a szakképzést
Pölöskei Gáborné szakképzésért és felnőttképzésért felelős helyettes államtitkár szerint az átalakítás célja, hogy a szakképzés vonzó karriert nyújtson a fiatalok számára. Új...
(Forrás: 24.hu)
--
2018.11.10.
Nagyon ideges mindenki – Lovász László: Többször felmerült bennem a lemondás gondolata
Ön tudja értelmezni, hogy mi az a határ, amit a kormány szerint az MTA egyes munkatársai átlépnek? Van ilyen határ egyáltalán?– Elsőre a társadalomtudományok jutnak eszünkbe, pedig a k...
(Forrás: 168 óra)
Utolsó üzenetek:
  ofoe

A gyermekek után járó pótszabadságot az Mt. 118. § (1)-(3) bekezdése szabályozza:
https://net.jogtar.hu/jogszabaly?docid=A1200001.TV,
Ez a munkakörre járó alap- és pótszabadságon felül jár, megvonni tehát jogszerűtlen.

--
  lizzy77

Tisztelt Szerkesztőség! Az iskola, ahol dolgozom, külön engedélyhez köti a gyermekek után járó pótszabadság kivételét, mondván, hogy nekünk úgyis túl sok szabadságunk van. Többen mondták nekem, hogy ehhez nincs joguk, mert törvény szerint jár a nem gyerekesek szabadságán felül, és ennek semmi köze ahhoz, hogy amúgy mennyi a szabadság. Kinek van igaza? Köszönöm a választ

--
  OFOE

Kedves Kérdezőnk! A pótlékot adott feladatokra kell megállapítani, amelyet részmunkaidőben történő foglalkoztatás esetén sem lehet csökkenteni,mivel a megbízással összefüggő feladat nem kevesebb, mint teljes heti
munkaidőben. A pótlékcsökkentés tehát nem indokolt.

--
  magdi72

Tisztelt Szerkesztőség!
Az idei tanévtől egészségügyi okok miatt kértem a részmunkaidős foglalkoztatásomat.A ténylegesen megtartott 24 óra helyett 18 órában tanítok,megmaradt az osztályfőnökségem és a munkaközösség-vezetői feladatom.A szerződés módosításakor arra hivatkozva.hogy kevesebbet vagyok bent az iskolában,csökkentették a pótlékokat is arányosan.Ha ugyanazt a feladatot látom el,ugyanannyi munkamennyiséggel,akkor lehet-e indokolt a pótlékcsökkentés?

--
  ofoe

Kedves Szilvi! Szerintünk erre nem lehet kötelezni a fiúkat függetlenül attól, hogy milyen típusú osztályba járnak. Ezt helyben kellene megbeszélni az iskolavezetéssel. Esetleg az érintett osztályfőnök közvetíthetné a problémát, a DÖK közbenjárását is kérhetitek. De ha mindez nem működik, egy az osztályt képviselő küldöttség is felkeresheti az iskolavezetést, és elmondhatja az érveit. A részletek ismerete nélkül nehéz jó tanácsot adni. A lényeg, hogy felnőtt emberek módjára, kulturáltan próbáljátok elintézni a dolgot.

--
  Szilvi07

Helló. Érdeklődni szeretnék. 12. osztályos tanuló vagyok. Az osztályomban vannak fiúk, akik nem szeretnének keringőt táncolni, de az iskola vezetőség kötelezni akarja őket, arra hivatkozva, hogy a szakgimnazistáknak kötelező. Többször is átnéztük az iskola házirendjét, és ez nincs benne feltüntetve. Kíváncsiak lennénk, hogy erre a vezetőség kötelezheti-e őket, és ha igen, miért csak a szakgimnazistákat, amikor a szakközepesek közt is vannak olyan fiúk, akik nem táncolnak.

--
  OFOE

Kedves Somogyi Györgyi Ilona!
Önnek teljesen igaza van: 16. életévét betöltött SNI-s tanuló már nem kontroll köteles, a Bizottságok ezért újabb szakvéleményt nem állítanak ki, az iskola köteles elfogadni az utolsó kontrollvizsgálat megállapításait. Ennek ellenére kérhet újabb igazolást, tudok erre példát, de a Bizottságok nem kötelezhetőek erre.
SNI-s tanulóknak továbbra is "járnak" a Bizottságok által javasolt könnyítések, tehát használhat segédeszközöket, hosszabb időt kell számára biztosítani stb. (Ugyanakkor a szakmunkás vizsgák követelményeit nem hangolták össze az SNI-s követelményekkel, így fordulhat például elő, hogy ezeken a vizsgákon SNI-s tanulónak úgy kell idegen nyelvű szakmai vizsgát tennie, hogy gyakorlatilag nem tanult idegen nyelvet.)

--
  OFOE

Kedves Vajda Szilárd! Azt tanácsoljuk, hogy kérdezze meg az alapítványi iskola igazgatójától, hogy mi magyarázza a csúszást. Amennyiben nem kap elfogadható választ, írásban lehet bejelentést tenni a fenntartónak, ezúttal az alapítvány kuratóriumának.

--
  Vajda Szilárd

Tisztelt szerkesztőség! Két iskolában tanítok. Az egyik klikes, a másik alapítványi. Az elmúlt tanévben a két iskolában nem volt egész állásnak megfelelő óraszámom, heti 10-10 órában tanítottam. A klikes iskolában határozatlan időre vagyok kinevezve, míg az alapítványiban az elmúlt tanévben is határozott időre neveztek ki, valamint most is. A gondjaim az alapítványi iskolával vannak. Ezek a következők: 1.) 2017. szeptemberében csak a hónap 15. napjától neveztek ki, annak ellenére, hogy az állásra augusztusban jelentkeztem, és fel is vettek. Tudni kell, hogy művészeti iskoláról van szó, de hát akkor is, én kész voltam a tanításra már szeptember elején. A klikes iskolában is a hó közepén kezdjük a tanítást, mégis, az első alkalommal, mikor odakerültem, szept. 1-jétől szólt a szerződésem. 2.) 2018. jún. 15-én kötöttünk ugyan egy határozatlan idejű szerződést teljes munkaidőre, ám az csak augusztus 15-én lépett volna hatályba. Augusztus 14-én szóltam a munkáltatónak, hogy az egész állást nem tudom vállalni, csak heti 3 napban kb. 15 órát, tehát 3/4 állást. Ám nemcsak az óráimat módosították 22-ről 15 re (ami természetes, ez is volt a kérésem), hanem a szerződés hatályba lépésének időpontját is szept. 1-jére! 3.) 27-én voltam már bent az iskolában, értekezleten (miközben nem is volt munkaviszonyom...), senki nem szólt egy szót sem, hogy csináljuk meg a szerződést. Csupán 3-ára hívtak be szerződést aláírni. Az a kellemetlen meglepetés ért, hogy visszamenőleg már nem tudnak lejelenteni, ezért az ígért 1-je helyett 4-én indul a szerződésem. Kérdés: Elképzelhető, hogy ebben az alapítványi iskolában szórakoznak velem?

--
  Somogyi Györgyi Ilona

Kedves János!
A fiam ebben az évben ment tovább tanulni az iskolájába(pápai szakképzési centrum-Várpalota)Ő eddig is itt tanult sikeresen elvégezte a számítógép szerelői szakképzőt,most le akar érettségizni-számítás technika érdekli ebben képzeli el a jövőjét,angol nyelvből is jó,jelenleg franciát is elkezdte tanulni önszorgalomból-Ő SNI-is erről kaptunk szakértői véleményt 2012-ben akkor töltötte be a 16.évét.Így véglegesítették a szakértői véleményt.Hétfőn az osztályfőnöke mondta,hogy vigyen frissebb papírt,mert ez már régi.Már legalább 4 db fénymásolat ott van ebből az iskolában,mert tankönyv igénylésnél is kellett.Matematikai problémái vannak segédeszközzel jól elboldogul,van motorikus gondja is már kevésbé-kézzel való írásnál lassú géppel gyorsan ír,gyógytornára jár kicsit koordinálni kell a gerincén gyógytornára kapott javaslatot.Gyógytorna van az iskolában is.Amúgy néha kell szólni neki ,hogy ne felejtsen el dolgokat- figyelem zavaros néha.Kérdésem az lenne,hogy kell-e valamit tenni az ügyben,hogy 2012-es a határozat.Vastagon szedett betűkkel le van írva,hogy a szakértői vélemény és a benne foglaltak a tanulmányai befejezéséig érvényes. Vagyis használhat segédeszközöket a matematikai feladatok megoldásához, számológépet,laptopot jegyzetek leírásához,kézírás amennyiben nem kell akkor felelhet szóban.Kell mennünk "frissebb" igazolást kérni a Pedagógiai Szakszolgálathoz?
Köszönettel:Szülő

--
Üzenő Kommentek   RSS
Utolsó 10 hozzászólás:

[Bea:] Ezt el kellene lesni a színészek képzéséből. Régóta mondom :) Örülök, hogy a hallgatók is igényelnék.
Gondolatok a tanítóképzésről (Egy tanítójelölt naplójából) »

--

[vik:] Az egyetemi szinten valóban addig működhetett jól az "oktatás", amíg a tanárok és diákok "szintje" nem különült el a munkát illetően. Hiszen egyetemnek is azért nevezik (ma már hiába), mert a tanárok és diákok egyetemességén alapult, ahol a munka-tanulás […]
Gondolatok a tanítóképzésről (Egy tanítójelölt naplójából) »

--

[csilla:] nem provokálni szeretnék, de van olyan szakember, aki a gondolataimat olvassa, és tud számomra, olyan elméleti útmutatást adni, hogy hogyan gondozzak egy ma már 15 éves, abuzált, anyaszerepben lévő lánykamaszt! ezek a gyermekek nem kis számban kerülnek be a gyermekvédelmi […]
L. Ritók Nóra: Láthatatlan Magyarország »

--

[csilla:] 2014. márciusában láttam ezt a filmet! Ma a Máltai Szeretet szolgálat működteti! nincs információm róla!https://index.hu/video/2011/08/29/tiszabo_s1e1/ https://index.indavideo.hu/video/Ha_nincs_iskola_elveszett_a_falu_1 Eltelt hét év! Ezen gyermekek, egy része, szavazóképes […]
L. Ritók Nóra: Láthatatlan Magyarország »

--

[csilla:] borderline, hospitalizáció kamaszkorban! ha nem segítünk a családokon, mint ahogy Nóri teszi, 10 év múlva a társadalom gerincét sok-sok településen a ma gyermekei képviselik majd a felnőtt lakosságot! ha kiemeljük őket családjukból és átexportáljuk más településekre, […]
L. Ritók Nóra: Láthatatlan Magyarország »

--

[Csilla:] Még mindig rágom minden szavát!Én ott vagyok, ahol ő nem! szakellátás a gyermekvédelemben, de voltam alapellátásban is! Voltam óvoda vezető is! Drága Ax! kérdeztem tőled! Mi ez? Kaptam rá választ! Látjátok Ti ezt? Láttátok ti ezt!? elviszlek benneteket! nem Nórihoz! máshová! […]
L. Ritók Nóra: Láthatatlan Magyarország »

--

[csilla:] Amikor először tettem javaslatot arra, hogy emeljünk ki gyerekeket családjukból, nem haboztam!Fájt, mert tudtam, benn ragadnak a rendszerben, sejtettem az abúzust! de láttam magam körül a tehetetlen környezetet is : védőnő, óvoda, iskola, aktív és passzív szociális eszközök! […]
L. Ritók Nóra: Láthatatlan Magyarország »

--

[Juli:] Kedves Péter! A "t. szerző" nagyon is jól ismeri a magyar valóságot, a hátrányos helyzetű térségek problémáit. Vajon kit lehet komolyan venni, és kit nem? Arra kérném, hogy mielőtt Ritók Nóráról azt állítja, hogy "íróasztal mögül okítja a kollégáit", […]
L. Ritók Nóra: Láthatatlan Magyarország »

--

[Péter:] „Hatszáz évig nem akartak beilleszkedni, miért pont most akarnának?” „Ugyan már! Ismerek olyanokat, akik ki tudtak emelkedni. A többi miért nem akar?” Ezek a mondatok nem tekinthetők előítéletnek, inkább ténymegállapításnak. Kétségtelen tény, hogy nem kevés azoknak a […]
L. Ritók Nóra: Láthatatlan Magyarország »

--

[Blum Szilárd:] >Érdemes felhívni a figyelmet arra a tényre, hogy a hátrányos helyzetű csoportokból érkezők sajátos hiányosságokat mutathatnak az érzelmi funkcióik területén (a családi összeütközésekből, a környezetük által okozott hosszú távú diszkriminációból, a rendszeres […]
Neuroandragógiával a kirekesztés ellen (Továbbképzés és tréning, 2018. május 24-25.) »

--
OFOE (2001–2018) | Rólunk | Dokumentumok | Impresszum | Kapcsolat | RSS | Partnerek