OFOE a Facebook-on
Nyomtatóbarát változat Link küldése
2008. március 5.
» Hozzászólások (92)

Varázsoljunk, kollégák!

Leiner Károly

Az iskolában eszméltem magamra. Ültem a kis ételszállító kocsin, Édes tolt, én meg „autóztam” a tankönyvek tetején. Tanítónő volt, megbecsült és elismert annak ellenére, hogy egyedül nevelt hármunkat nagy szegénységben, gyermekkorom mégis boldog és meghatározó volt. Az iskolából áradó szagból, légkörből, a gyerekek boldog visítozásából tudtam, hogy ez az én utam is. Így lettem előbb tanító, testnevelés szakos, majd gyógypedagógus, önképzett kalandpedagógus. Most, 43 évesen, úgy látszik, hogy utam kissé elkanyarodik. Talán csak egy kicsit – legalábbis ezt remélem és hiszem, mert sorsom szétválaszthatatlanul összefonódott a Sulival.
Arról akarok írni, ami hivatásomban szép és megragadó volt, ami megtartott ezen a pályán, és ami egyben rámutathat arra is, hogy mitől nem érzem jól magam a ma iskolájában – csak akkor, ha osztályteremben, a kölykök között vagyok.
Hol is kezdjem?

Első fejezet: A kezdet

Az iskolám után nagyszerű középiskolában tanulhattam olyan pedagógus egyéniségektől, tanároktól, akikre a mai napig szívesen emlékezem, akik közül néhányan (édesanyám mellett) példaképeim is lettek! Sokszor elgondolkodtam azon, vajon mitől is váltak azzá. Röviden és pontosan próbálok fogalmazni, „kategóriákat” állítani, „felcímkézni” őket: nos, műveltek voltak. Ma sok szakmai vita folyik a műveltségről. Én azt gondolom, hogy aki ezelőtt huszonöt-harminc évvel ismerte és elismerte, értette és megértette velünk Pilinszkyt, Nagy Lászlót, Ancsel Évát, Németh Lászlót és sorolhatnám tovább (nem magyartanárról van szó; kedves tanárom oroszt és filozófiát tanított – papíron; emberségre, becsületre, tisztességre nevelt a gyakorlatban), azt joggal tekinthettem példaképemnek. Sírjához a mai napig kijárok, próbálom rendben tartani…

Emberek voltak mindenféle értelemben. Tanárként következetesek, megengedők, akik partnerként bántak velünk, tacskókkal, nyiladozó értelmű és gondolkodó fiatalokkal. Teret adtak elképzeléseinknek, kreativitásunknak, vágyainknak, és támogattak megvalósításukban. Csodálatos négy évet töltöttem velük.

Második fejezet: A Tanítóképző

Ekkor ért az első csalódás. Pedig mekkora vágyakkal és álmokkal léptem be a főiskola kapuján! Most aztán megtanulom azt, amit Édestől nap mint nap láttam! Megtanulom a szakma csínját-bínját, felvértezem magam azzal a szakmai tudással, mely nélkülözhetetlen ahhoz, hogy aprócska srácokból emberkéket nevelgethessek. Ehelyett felesleges elméleti dolgokkal tömték a fejünket, gyereket szinte nem is láttunk. Emlékszem a felvételimre: beszélgetni hívtak be irodalomról, etikáról, filozófiáról. Alkalmassági vizsga nem volt, nincs ma sem, s bár mellőlem kirúgták a lánykát, aki Kölcseyről semmit nem tudva, a kérésre, hogy akkor legalább mondja el a Hímnuszt, abba is belesült, és az első versszak felénél nem jutott tovább – a következő évben találkoztam vele a folyosón. Addigra talán már megtanul(hat)ta, most taníthat. Sokan indultunk, tizenhatan végeztünk, ma hárman tanítunk. Bár ki tudja, kivel mi történt azóta, hiszen öt éve nem találkoztunk. Öt év pedig rettentő nagy idő a ma pedagógiájában!

Tanultunk ugyan írás- és olvasástanítást, de mindez csak elmélet volt a számunkra és ahhoz semmiképpen sem elég, hogy nyugodtan állhassunk ki a gyerekek elé. Egyedül a testnevelés-elmélet tanítása volt nagyon magas szintű – a gyakorlatban is.

Mikor elvégeztem, sikerült visszakerülni szeretett iskolámba. Egy év után Édes lett a társam: akkor már betegen lett a napközisem.

Fantasztikus évek voltak!

Harmadik fejezet: A boldog évek

Első évben egyből a mélyvízbe dobtak: negyedik osztályt kaptam, délután ugyanennek a társaságnak a napközise is lettem. Nem csoda, hiszen ekkoriban tombolt a demográfiai cunami. A kis létszámra tervezett iskolám egyre „tágult”: pince, kazánház, bérelt lakás, megszűnt óvoda, volt úttörőszoba, konténer-épületek. Egy évfolyamon c, d, e osztályok is működtek 30-32 gyerekkel. Ez sem volt normális dolog. Felhígult a szakma is: jöttek mérnöktanárok, képesítés nélküliek, és bár a végzettség semmire nem garancia, ez a tendencia mégis jelez valamit az akkori állapotokból.

Akkoriban ez engem nem igazán érdekelt, olyan távol volt tőlem! Tanítani, nevelni akartam, minden körülmények között remek órákat tartani a gyerekeknek. Első osztályt is ekkor kaptam először, vele együtt megkaptam az óvoda egyik termét, távolabb a nagy iskolától. Micsoda nagyszerű idők voltak! Nem szólt csengő, nem volt „felügyelet”, azt tehettem, amit akartam. Ebben nagy segítségemre voltak akkori mentoraim, néhány idősebb kolléga. Tőlük tanultam meg azt, amit ma projektmódszernek, kooperatív technikának, szabadtanulásnak neveznek. Már akkor beszélgetőkörrel kezdtük a napot…

Tíz évig tartott a csoda. A gyerekek élvezték az órákat, szerettek bejárni, tanulni, együtt lenni egymással és velem. Ezt bizonyítja, hogy azóta is folyamatosan keresnek fel a ma már tanárként, ügyvédként, orvosként és persze kiváló fizikai munkásként dolgozó egykori gyerekeim.

Negyedik fejezet: A romlás kezdete

Lecsengeni látszott a demográfiai hullám, lassan kezdtek az évfolyamok két osztályosra apadni. (No meg volt közben egy rendszerváltás). A kerület egyik nagy paneliskolája kiürült annyira, hogy minket, úgy, ahogy voltunk, áthelyeztek oda, és egyszerűen megszüntették a sulit. Semmilyen szakmai szempont nem érdekelte az önkormányzatot, mennünk kellett. (Megjegyzem, azóta még egy komplett iskola áttelepítése volt szükséges ahhoz, hogy meglegyen a kellő létszám ugyanebben az iskolagyárban.)

A gyerekeket tehát áthelyezték, a pedagógusok felét elbocsátották. Nekem olyan állást kínáltak, amelyet családi okok miatt nem tudtam elfogadni (feleségem akkor az IBUSZ-ban többet keresett, mint én, és kicsi gyermekeink voltak) – így váltam munkanélkülivé, és huszonöt év után el kellett hagynom szeretett iskolámat. (A családról csak annyit, hogy mihelyt megszületett a harmadik gyerekünk, a feleségemet is elbocsátották azzal az indokkal, hogy a kisgyerekesek megbízhatatlanok, nem lehet számítani rájuk.)

Bennem az iskolám elhagyásával megszakadt, eltört valami. Hiszen az iskolán kívül más nem érdekelt igazán. Ez természetesen nem jelenti azt, hogy nem igényeltem a művelődést, a folyamatos fejlődést (ekkor tanultam meg további hangszereken zenélni, kézműveskedni, számítógépet programozni, rengeteget olvastam, gyűjtöttem mindazt, amit egy pedagógus felhasználhat a munkája során: tárgyi dolgokat, dalokat, mondókákat, játékokat stb.).

Körülbelül másfél évig lehettem munka nélkül. Nem is emlékszem pontosan, meddig tartott, azokat az időket kitöröltem memóriámból. De a seb nem gyógyult be teljesen: akkor tanultam meg, hogy semmi nem biztos. A gazdasági érdekeltség gyakran felülírja a szakma írott és íratlan szabályait, és ilyenkor nem védettek a tudás őrzői, közvetítői – és ami a legszomorúbb – a gyerekek sem!

Ötödik fejezet: Az új munkahely

Egy kis iskolában akartam állást találni, mert úgy véltem, hogy a gyerekeknek az a legjobb. (Ha ésszerűen cselekszem, akkor inkább az egyik nagy paneliskolában kellett volna elhelyezkednem. Ott ugyanis hiába csökken a létszám, nincs hova áthelyezni az ott maradó gyerekeket, ezért szinte mindig ezeket az intézményeket töltik fel.)

Így találtam rá a „kisegítő” iskolára. Több mint tíz éve vagyok itt, és nagyon jól érzem magam a sérüléssel élő gyerekek között. Ők tettek Zöld Béka tanár úrrá, ők (és persze saját csemetéim) tanítottak meg az apró jelek meglátására, észlelésére, no meg fokozottabb érzékenységre, toleranciára, odafigyelésre. Szakmai területen folyamatosan fejlődnöm kellett, ezért előbb elvégeztem a gyógypedagógiát, majd sok-sok önképzéssel élménypedagógiai, kalandpedagógiai „leckéket vettem” azoktól, akik ezt magas szinten művelik. Béka bácsi életre kelt, de aggodalommal figyelte, hogy mennyire kevés gyerek van itt. Ez egyrészt szerencsés dolog volt, mert mindenkivel egyénileg lehetett foglalkozni, fejleszteni, felkészíteni a sérült gyerekeket az önálló életvitelre. Másrészt azonban azt is látnom kellett, hogy a mieinkhez hasonló gyerekek” más iskolák padjaiban ülnek tökéletes példáiként a hideg integrációnak.

Az utóbbi években jelentős, de korántsem elégséges elmozdulást tapasztaltam ezen a területen. Komoly gondot jelent, hogy a sérült gyerekekkel foglalkozó tanítók általában nincsenek kiképezve erre a sajátos területre, és az iskolák nagy részében nincs gyógypedagógus, fejlesztő tanár, pszichológus, asszisztens. Az utazó szolgálatok pedig még csak alakulóban vannak: a szakembereknek alacsony óraszámban, több helyen, gyakran lehetetlen munkakörülmények között kell tevékenykedniük. Így sem a sérüléssel élő, sem az ép gyerek nem kaphatja meg a megfelelő fejlesztést és oktatást.

Nem vagyok integrációellenes, ellenkezőleg: évtizedek óta harcolok a megvalósításáért. Elmondhatom, hogy az általam működtetett Zöld Béka Baráti Körben sikerült megvalósítanom az igazi inkluziót: a tökéletes el- és befogadást. Tehát nem vagyok integrációellenes, de a jelenlegi integrációs folyamat feltételeinek hiánya mélységes felháborodással tölt el.

Mert lehetne ezt jól is csinálni (Lányi Mariettáék a Gyermekek Házában például remekül teszik ezt). Tudok azonban olyan tizenhét fős osztályról, ahova nyolc, szakvéleménnyel rendelkező „SNI-s” gyerek „üldögél”, és a tanító sírva kér segítséget tőlem, mert máshonnan nem kap. Tudok olyan kollégáról is, aki nap mint nap nyugtatóval megy be huszonkét fős osztályába, ahová három sajátos nevelési igényű, hét részképesség-zavaros, hiperaktív gyerek mellett tucatnyi halmozottan hátrányos helyzetű gyerek jár.

Hatodik (utolsó) fejezet: A krízis – Zárszó

Most fenn áll a veszély, hogy jelenlegi iskolámat is el fogom veszíteni, még az is kiderület, hogy felesleges vagyok. Most keserűségemben írhatnék a növekvő munkanélküliségről, a megbecsülés hiányáról, a köztünk is erősödő közönyről, a kiégettségről, az alkalmatlanságról, a pénztelenségről, a kilátástalanságról, a folyamatosan romló körülményekről, az egyre nagyobb szociális hátránnyal érkező gyerektömegekről, a roma gyerekekkel adódó jellegzetes problémákról, az integrációról és persze a digitális tábláról vagy a túlburjánzó adminisztrációról. Meg írhatnék arról is, hogy ennyi év után sem tudom megmondani, hogy hová tartok, merre visz az utam. Nem látom a pályám ívét, a jelenlegi út göröngyös, a perspektíva pedig a ködbe vész…

Azt ígértem ennek a szösszenetnek az elején, hogy a szép és a megragadó dolgokról fogok írni. Mindarról, ami erre a pályára hozott, és minden gond ellenére egészen eddig itt tartott. Továbbra is szép és jó együtt lenni a gyerekekkel. Még mindig hiszek azokban az értékekben, amelyeket Édestől és pedagógus példaképeimtől tanultam, és amelyek a mai napig meghatározzák minden tettemet, gondolatomat. Amelyek kegyetlen őszinteségre köteleznek akkor is, amikor a józan ész azt diktálja, hogy inkább hallgatni kellene. Szerintem a gyerekek nem változtak – ők olyanok most is, mint húsz-harminc évvel ezelőtt. Csak a körülöttük lévő világ állt fejre. Ha nem hinnék abban, hogy visszabillenthető, akkor már nem is lennék itt.

Merre tovább?

Jó-e vajon az, ha állandóan „reformálunk”, az iskola újabb és újabb hajtásokat növeszt, miközben elveszítjük a pedagógia hagyományait? Feltétlenül le kell cserélni mindent, ami régi? Az igazi pedagógus korábban is differenciált, háttérbe vonult, ha kellett, önkifejezésre, önmegvalósításra bátorította a gyerekeket. Olykor frontális oktatással is remek eredményeket ért el, ha éppen arra volt szükség. Színes, érdekes órákat igyekezett tartani, ahol a gyerekek megélhették az „aha”-élményt. Ahol megtanultak tanulni – mert meggyőződésem, hogy valójában semmit sem én tanítok meg. Ha elég motivációt, és ha kéri, segítséget adok a gyereknek, akkor maga tanulja meg mindazt, amire szüksége van.

Következtetés? Olyan egyszerű és tiszta, mint a pedagógia maga: minden rajtunk áll, rajtunk, pedagógusokon. Nem számít módszer, eszköz, hely, „gyerekanyag” – a meghatározó a pedagógus személyisége, tudása. Ez az, amit én varázslásnak nevezek.

Varázsoljunk, kollégák!

Leiner Károly (Zöld Béka tanár úr)

--

Linkek

--

 » Kommentálom
 Kommentálom «
Várjon...

A hozzászólások megengedett tartalmával kapcsolatban lásd kommentelési irányelveinket.

Hozzászólások

kis pont | 2008. június 29.
Varázsolni csodálatos már ha hagynak. Tapasztalatom szerint a nagyváros lakótelepi iskoláját is meg lehet szüntetni anélkül,hogy az ott folyó pedagógiai munka számítana. Kell az épület! Igaz oktatási célra, de nem az alapfoknak. Az új oktatás új tudás program reklámja ilyen iskolát reklámoz, melyet most ízekre szedett szét a fenntartó.És ehhez köze nem volt a varázslat meglétének, arra senki sem volt kíváncsi milyen napi csodák esnek meg. Tehát a padagógus csak egy kis pont s varázsolna, ha nem vennék ki a varázspálcát a kezéből.
swan-song | 2008. április 3.
Ma az utolsó tényező a pedagógiai-politikai harcban a gyerek! És a pedagógus sincs sokkal jobb helyzetben! Nem elég, hogy lépést kellene tartani a folyamatosan romló társadalmi helyzetből adódó kihívásokkal, de meg kell harcolnunk egymással is!
Hány olyan tantestület van, ahol a hierarchia még mindig szedi áldozatait: megbántott, megsértődött, csupa tüskével rendelkező pedagógusok, akik, mint a sündisznók, kifordítják tüskéiket és "csak hagyjanak békén!". A mindent jobban tudó igazgatók, felettes vezetők, a diktátorok uralma jellemzi főleg a kis vidéki iskolákat, ahol a mindennapi megmaradás a legnygaobb probléma. Össze kellene fogni, ahelyett, hogy egymás ellen is megyünk, lásd a tanárverésekben megnyilatkozó igazgatókat! Amíg mi nem tudunk egységesen kiállni pedagógiai, szakmai céljaink és véleményeink mellett addig mit várjunk el a döntéshozóktól,a társadalom többi részétől? Ezen kell sűrgősen változtatnunk, hogy megmaradjunk!
Szekszárdi Juli | 2008. április 1.

Hiába szörnyülködik a médiának köszönhetően az egész társadalom a növekvő számú "kezelhetetlen" gyerek, az iskolában, a tanárokkal szemben is megnyilvánuló agresszivitás, a tanárok hiányzó eszközei miatt. A közvéleményben jelenleg a tanár bizony, óhatatlanul az áldozat vagy a bűnbak szerepére van kárhoztatva (ld. erről Petra korábbi véleményét).

A gond pedig a felszínen érzékelhetőnél lényegesen komplexebb, és a megoldás is messze túlmutat a pedagógus, sőt az iskola hatókörén, a látványos problémák pusztán tünetek, amelyeknek gyökerei magában a rendszerben keresendők. (Tehát, és itt most Kádár Judit gondolataira utalok: nem a gyerek a problémás, hanem a helyzet, amely erősen megterheli a tanár-diák kapcsolatot is.)

Az iskolán belül nincs idő energia a nevelési problémák kezelésére, nincs helyük a nem pedagógus szakembereknek, s így minden gond a magára maradt, növekvő óraszámokkal és egzisztenciális bizonytalansággal küszködő, csökkenő presztízsű pedagógusra zuhan (olykor agyon is nyomja). Többek között erre a helyzetre is utalunk a honlapunkon hozzászólva az Új tudás programhoz az OFOÉ-nak mint civil szervezetnek a nevében (http://www.osztalyfonok.hu/cikk.php?id=517).

Úgy teszünk tehát, mintha egy normális országban élnénk, és számíthatnánk arra, hogy
valóban odafigyelnek a véleményünkre azok, akik a széleskörű társadalmi egyeztetést meghirdették (egészen április 5-ig). Az egyesületi véleményt és a javaslatokat természetesen eljuttatjuk a nyilvánosság számára hozzáférhető e-mail címre. Addig is arra kérünk benneteket, hogy olvassátok el ezt a közös javaslatainkat tartalmazó írást, és – ha szükségesnek tartjátok – fűzzétek hozzá az észrevételeiteket. Legalább azt a mozgásteret használjuk ki, ami a rendelkezésünkre állni látszik!
kati tanító néni | 2008. április 1.
a folytatás
http://www.nepszava.hu/default.asp?cCenter=OnlineCikk.asp&ArticleID=1030396
és ismét csak no comment
Leiner Károly/zöldbéka | 2008. március 27. | leinerk[kukac]freemail[pont]hu
Kedves Theni!
A gyermekvédelem épp úgy nem működik, mint sok hasonló intézmény. Iskolámban a gyermekvédelmis kolléga mindent megtett, amit ma meg lehet tenni, ennek ellenére gyerekek hiányoznak hónapok óta igazolatlanul, veszélyeztetetteknek nem sikerül elintézni az állami gondoskodást -ma nem lehet gyermekvédelemről beszélni! Avagy hány olyan esetről tudtok, amikor a jegyző valóban megvonta a cs.p kifizetését, amikor még lehetett?! Biztos nem volt az jó út, még lejjebb taszítani azokat a családokat, dehát akkor sem történt semmi, mikor lehetett volna.És nem történik ma sem...
petra | 2008. március 27.
Az én lelkemnek sokkal könnyebb, ha mindenki megtett mindent. De vajon miből táplálkozik az az evidencia, hogy minden megoldhatatlan helyzetnek az ellehetetlenült iskola kínlódása a végállomása? Miért nem beszélnek az idézett cikkek arról, miért nem kérdeznek rá, miért nem tudnak róla, hogy létezik másféle kompetencia és felelősség, hogy a gyermekvédelem nem tudott hatékonyan segítséget nyújtani egy súlyos környezeti ártalmaknak kitett fiatal lánynak? Akinek érzelmi fejlődése egészen biztosan veszélyeztetve van, mert ha igaz, amit a cikk ír, és felgyújtotta valakinek a haját, akkor bűncselekményt követett el - ezzel pedig eléggé veszélyezteti nemcsak az áldozatot, de saját magát is!
Tehát miért az iskola itt az alapvető és kizárólagos tematika? Mert a tanárok és a gyerekek nem bírják tovább - mert mindennek a végállomása a tankötelezettség - s majd az iskola megoldja? Nem oldja meg. Ugyanahhoz az indulathoz jutottam el, mint az előző levelemben. Ennek a cikknek nem (csak) erről kellene szólnia. Húzzuk meg végre a felelősségünk határait - nem egymásra mutogatva, hanem megosztva a felelősséget... A nyilvánosságban is!!!!
ttneni | 2008. március 27.
Az nem lehet, hogy a gyermekvédelem is mindent megtett, amire jogosítványa van? Akárcsak az iskola!
Ismerem a szóban forgó leánykát és a jóédes gondviselőt is. Esetükben szóba sem jöhet egy aprócska tévedés sem intézményi részről. A lehető legszabályosabb eljárások mellett képesek orránál fogva vezetni a rendszert. Sajnos ma, Magyarországon lehetőségük van rá. Teljesen jogszerűen tönkretehetnek egy osztályt, egy iskolát. (A drága gyermek nálunk végezte általános iskolai tanulmányait. Komoly ügyvédi segítség mellett is csak a nyolcadik osztály befejezése előtti hónapban sikerült érvényt szerezni a fegyelmi eljárás hitelének.)
Szávai | 2008. március 27. | vizuszol[kukac]freemail[pont]hu
Színigaz.
petra | 2008. március 27.
Szerintetek a kati tanító néni által idézett kaposvári történetből hol marad a gyermekvédelem?! (Tanköteles=gyermekkorú, tehát kompetenciája lenne...)
Mert itt a határ: ez az, amit az iskola NEM FOG TUDNI megoldani. Ha nem jelezzük világosan a saját kompetenciánk és felelősségünk határait, kétféle esélyünk van: bűnbakká vagy áldozattá válunk a Szávai és sokak által jelzett társadalmi folymatokban. Köszönöm, én egyiket sem kérem. Szívesen dolgozom a saját helyemen maximális igényességgel és erőbedobással. Másokért igen, mások helyett nem. S nem azt akarom mondani, hogy az idézett esetben a gyermekvédelem elmulasztott valamit, ezt nem tudhatjuk. Az is lehet, hogy az iskola mulasztotta el a jelzést. Mert nem ismerte fel a saját kompetenciahatárát. Mert nem képes nyomást gyakorolni egy másik ellátórendszerre, hogy tegye a dolgát. Vagy omnipotens lázálmában nem jutott el még addig a felismerésig, hogy van másik ellátórendszer, aminek a kompetenciái az iskoláét kiegészítik. Ez lenne a gyermekvédelem. Egyedül nem fog menni! Sem nekik, sem nekünk.
Leiner Károly/zöldbéka | 2008. március 27. | leinerk[kukac]freemail[pont]hu
Csatlakozom: ez nálunk is elhangzott fenyegetésként nem is egy esetben: most úgy látszik divat a problémák megbeszélése helyett, hogy az állásunk elvesztésével fenyegetve akarnak kényszeríteni arra, hogy ne vegyük észre, ne mondjuk ki, ne tegyünk ellene. Nem értek egyet: csak a közösen keresett jobb utak hozhatnak valódi javulást.
mtanár | 2008. március 27.
Milyen igazad van: az iskolákban a valódi reformok helyett a rothadó falaknak kívülről tapasztgatása történt. Emlékeztek még a rendszerváltáskori iskolákra? Mindegyik mindent felvállalt azért, hogy több gyerek járjon hozzá: így születtek "drámatagozatok", média, kéttannyelvű osztályok - "Nem baj, hogy még nincs hozzá pedagógus, de majd lesz. Majd te kiképzed magad, addig meg lesz valahogy!"
Aki pedig mindezt szóvá tette, az mehetett: igazgatóm minap modta egy értekezleten, hogy akinek nem tetszik, az elmehet... No komment!
Szávai | 2008. március 27. | vizuszol[kukac]freemail[pont]hu
Épp azért kell varázsolni, hogy ne legyenek tanárverések. A dologban egyébként az erőszak szélesebb társadalmi problémái a legijesztőbbek. Az, hogy a polgári állam sem a polgárok állama, hogy az üzemvitelben a bűnözésnek nagyon pontosan körülírható szerepe van, nem akarok itt közéleti-társadalmi-politikai fejtegetésekbe bocsátkozni, de hát az ugye egészen nyilvánvaló, már egy nagycsoportos óvodásnak is, hogy az utcai randalírozókkal szembeni szelídség legfőbb magyarázata: "Lám, ilyen csürhére szavaz az, aki a jobboldalt szeretné hatalomra segíteni!" És persze a jobboldali kormánynak sem érdeke végletesen eltaszítani magától a csürhe szalonképesebb részét. ( "Lemondani ilyen energikus gyerekekről" )
A rendszerváltáskor egy jámnbor közíró azzal érvelt, hogy Bécsben egy utcai pofonért hat évet lehet ülni. Nem tudom. De azt tudom, hogy amíg képtelen elérni egy állam, hogy a villamos rongálást filmre vevő, aláírásukat az oldalán hagyó évi több százmilliós károkat okozó gyerekek ( nem a kisiklatókról beszélek)büntetlenül szórakozhassanak, addig ne csodálkozzunk, ha a szórakozás az iskolába is begyűrűzik, eldurvul.
Ha szóvá tesszük, hogy az iskola a minőségbiztosítási dokumentáció ápolgatása, fejlesztgetése helyett - papírlap hull papírlapra - inkább a valódi kulturális értékgyarapodással kellene foglalkozzon, akkor látnunk kell, hogy a modell "felülről jön", az állami - közigazgatási szervek maguk is hasonló papírvilágokat építgetnek a valódi terepmunka helyett.
Persze én mindehhez nem értek.
kati tanító néni | 2008. március 26.
http://www.sonline.hu/index.php?apps=cikk&cikk=132016
no comment
mtanár | 2008. március 26.
Szerintem is tehet róla egy pedagógus, ha megeszik a gyerekek. ettől függetlenül egy igazgató védje meg a beosztottját!
A jelenség megbeszélése megér egy misét!
swan-song | 2008. március 26.
Amúgy a tanárverésekhez még annyit, hogy annyiban igaza van az igazgatónőnek, hogy ilyen esetekben a pedagógus is "vétkes". Tök jó volt olvasni ismert emberek nyilatkozatát, állásfoglalását, amelyben leszögezik, hogy ameddig a pedagógusokat nem becsülik meg sem erkölcsileg, sem anyagilag, addig az ilyen esetek mindennaposak lesznek.
Azért jellemző oktatási rendszerünkre, hogy mihelyest egyszerű pedagógusaink pozícióba kerülnek, azonnal megbolondulnak! Minél feljebb (munkaközösség-vezető, ig.helyettes, igazgató, ...), annál inkább elrugaszkodnak a valóságtól és tesznek, mondanak irracionális dolgokat. A tanárt hibáztatja az igazgatónő? Akkor is erre gondolt, mikor sz--rá verték a romák? Vagy akkor arra gondolt, hogy miért nem védte meg az iskola? Jó lenne tudni!
Leiner Károly/zöldbéka | 2008. március 25. | leinerk[kukac]freemail[pont]hu
Igen, a médiák felelősségét nagyon nagyra értékelem a pedagógusok megítélésének kérdésében. Meg vagyok győződve arról, hogy mindaddig, amíg a médiák az oktatás kapcsán csak a negatívunokat "hozzák", addig a közhangulat nem fog megváltozni. Ha a híradásokban inkább a megbecsült pedagógusokról, elismert iskolákról lenne szó, akkor talán a közvélemény is lassan átformálódna. Csak az a baj, hogy aminek tönkretétele 20 évig tartott, annak helyrehozatala sem lesz kevesebb idő. És ez engem nem nagyon nyugtat meg -hiába, önző ember vagyok magam is.
terepmunkás | 2008. március 25.
Tudom, nem erre gondolt Béka, amikor varázslásra biztatott, mégis a "tanárverés" témájához, valóban varázslónak kell lennünk. Vagy vérprofinak. Mert a baj, igen nagy. Amit a média terít - minta, és nem felháborító eset. Nem véletlenül a többedik. S minta a szereplők helyezése is. Valamikor volt olyan, hogy előlegezett megbecsülés. Például gyerektől felnőtthöz. Már nincs. Volt tanulótól pedagógushoz ez sincs. Szülőtől ..és így tovább. Meghallgat, figyel, számít rám a gyerek, ha ismer. Ha már volt személyes kapcsolatunk. Ha nem, hát épp úgy kezel, mint bárki mást - és bárki mást az egész társadalmunk nagyon rosszul kezel. Erőszakosnak, öntörvényűnek lenni pozitív minta. Elemi udvariassági formákat, normákat áthágni - napi történés. Nem csak az iskolában. De mindig jól szem - médiaszem előtt (is). Megsértett, megalázott, megbántott embertársunkat, kollégánkat lesajnálni, szakmai alkalmasságát kétségbe vonni - természetes. Hát ezért kell a varázsló tudomány. Ennek a szélnek szembefordulni.
swan-song | 2008. március 24.
Újabb tanárverés, nosza, varázsoljunk kollégák! Milyen érdekes az élet: az adott tanár igazgatónőjét néhány éve még testnevelő tanárnőként a romák verték véresre, mert nem tetszett nekik valami. Hosszú kórházi ápolás után, most azt mondja az ügy kapcsán, hogy adott kolléga miért nem kért segítséget tőle! Milyen érdekes: mikor megverték, elmenekült abból a suliból, most igazgatóként csodálkozik az eseten. Nos, ez jó példa arra, hogy a hatalom mit képes tenni az emberrel! Ez annak a hierarchiának egyik oldala, amiről beszéltem már. Most varázsoljunk egy kicsit!
szegőgabi | 2008. március 21.
Sokáig tartott, de végigolvastam a hozzászólásokat és természetesen a vitaindítót is. Az utóbbihoz tenném hozzá, hogy süt belőle valami, ami annyira hiányzik ma a pedagógiából. Megmagyarázni talán nem is lehet.

A hozzászólásokhoz annyit, hogy ha egy ifjú is ilyen árnyaltan látja a problémákat, a pedagógusok is tisztában vannak a bajokkal, akkor miért nem változik semmi sem? Nem hiszem, hogy a oktatáspolitikusok nem tudnak ugyanezekről! Nem lehet, hogy inkábbnem akarnak tudomást venni a bajokról?, mert ha nincs baj, akkor nincs baj.

Sok kitartást a fórum valamennyi résztvevőjének és nyugodt pihenést ebben a rövid tavaszi szünetben a pedagógusoknak!
Szekszárdi Juli | 2008. március 21.

Az élmény számomra is új! Lehet, hogy virtuálisan is formálódhat igazi szakmai közösség?

Károly volt különben az egyike azoknak, akik a kezdetektől itt vannak velünk. Nagyon hitelesek voltak a korábbi hozzászólásai, személyes hangú írása pedig olyanokat is rábírt a megnyilvánulásra, akik eddig hallgattak.

Az enyém a 73. hozzászólás, ilyen még valóban nem volt! És a tartalom is egyre árnyaltabb, túl jutottunk a panaszkodáson, egyre több pozitív élmény, előremutató javaslat körvonalazódik. Ez is valamifajta varázslat, kedves Zöldbéka Tanár Úr?! Mindenesetre köszönjük Neked.

A szerkesztőség nevében nagyon szép húsvéti ünnepeket kívánok valamennyi kongresszusi résztvevőnek és látogatónak!
mtanár | 2008. március 21.
Régóta olvasom a kongresszus vitaindító írásait és azon gondolkodtam el, miközben végigkísértem az itt folyó diskurzust, hogy vajon mi lehet az oka annak, hogy egy egyszerű tanító írásához szóltunk ennyien hozzá -mindenképpen rekordot döntve, annak ellenére, hogy az írás nem volt sem panaszkodó, sem üdvrivalgó, sem túlságosan szakmai, sem laikus.
Aztán rájöttem, hogy azért mert egy "egyszerű" tanító írta, olyan mint én, meg ti. Mert egyszerű mondatokban leírta, mit kell megélnie egy mai pedagógusnak. Mert leírta, mivel küszködik mindennap, ahelyett, hogy nyugton nevelhetne-taníthatna! Köszönöm Károly, hogy igazi beszélgetést sikerült létrehoznod!
szávai | 2008. március 19. | vizuszol[kukac]freemail[pont]hu
A link akkor működik, ha felmásolom a keresőablakba.
meseszép | 2008. március 19.
boldog vagyok.
és remélem, most már működik a link is. ha mégsem, akkor "telefonos segítséget kérek". vagy hívjam anyámat? :)
szávai | 2008. március 19. | vizuszol[kukac]freemail[pont]hu
Jelzem, én meg kenyeret sütök napi rendszerességgel!
Blogra írtam.
Nehéz ügy, mert ugye pedagógusi örömeink, élményeink valahogy kapcsolódnak hozzánk, ha írunk róluk, van valami önfényező íze.

Na, de legyen:

Peti indul hazafelé az iskolából. Ő az osztály egyik kis réme. Botladozik óriási táskájában, hogy otthon folytassa a napot, az érzelmi kapcsolatok kicsikarását. Egyszerre csak leteszi táskáját, széttárja két karját, forogni kezd. "Tudod én varázsló vagyok, és mindenkit elvarázsolok! De téged nem!” - nyúl a kezem után. Ballagunk hazafelé az esti ködben.

Viszont akkor azért még visszatérnék kicsit a varázsló szakmához. Varázslunk. Van rá helyünk, terünk, pénzünk.... OK. Lendületben vagyunk. Topon. Év tanára, szülők csillogó szeme, minden, de egy gyerek visszarántja a kezét, hagyjuk őt békén, nem akar megint csalódni, sokadszor is bedőlni valakinek, nem várja ki, míg a símogató kéz pofonra lendül, vagy tapizni kezd. És hónapokig tart, míg valahogy be tudjuk vonni a varázslatba. Ha be tudjuk. Mert néha nem. Nem megy, bármit is próbáljunk.
De van ennél rosszabb is. Ő jön velünk, testben ott van, de látjuk rajta, hogy lélekben hátrébb lépett. Ül egy lépcsőn, kiszakadva a csoport látványos vonulásából, nem érdeklik a lengő zászlók, a kürtök, egy kis hangyát figyel, ahogy a kövön keresgél.

Másik varázslat tarta fogva, szürkébb köznapibb, és semmi köze ahhoz, amit mi animáltunk.

Gulácsy Lajos egy időben nem beszélt. Ült a főiskola műtermében, dolgozott szótlanul. "Hagyják Lajost! Lehet, hogy neki van igaza!" mondta a mester.

A varázslatoknak is vannak vesztesei.

meseszép | 2008. március 19.
kedves Mi!
van egy ajánlatom. megfogott zsolt gondolata. ne csak a bánatunkat beszéljük ki. vannak örömeink is, azokkal talán több látogatót lehetne idecsalogatni.
játékra hívok mindenkit. indítok egy blogot, ami a szépségről szól. az örömeinkről. amiért jó ezen a pályán maradni. amire jó visszaemlékezni. tanárként, tanítványként, szülőként egyaránt.
a forma valószínű alakulni fog, ha sok lesz a bejegyzés tematizálnom kell, de addig gyűljön csak így. remélem, nem hamvában holt ötlet részemről.
www.napsutes.blog.hu
Stermeczky Zsolt Gábor | 2008. március 18. | zsolesz0502[kukac]freemail[pont]hu
Kedves cskati! Kíváncsi leszek... Lehet, hogy a módszerének köze van a pogácsasütéshez is? :) Szerintem jól jött ez a kis próza. :)
cskati | 2008. március 18.
én már meg is találtam egyfajta "örüljünk a szépnek" módot. le is írom, de előbb befejezem a józsef napi sütést. :) most csak ideugrottam két tepsi pogácsa között. (remélem, nem szentségtörés ilyen prózai dolgokat is emlegetni eme emelkedett fórumon. ami egyre jobb. és minél szélesebb körű, annál jobb lesz. )
Leiner Károly/zöldbéka | 2008. március 18.
Igazad van zsolt! :) Lehet, hogy én már kissé keserűen látom a dolgokat, bár valóban lenne mit a "szépről" is mesélni!
Stermeczky Zsolt Gábor | 2008. március 18. | zsolesz0502[kukac]freemail[pont]hu
Kedves Zöldbéka Tanár Úr!
Én elhiszem, hogy itt harc folyik azért, hogy nekünk jobb legyen. De nekem úgy tűnik, hogy még kevesen vagyunk ahhoz, hogy akár az Oktatásügyi Minisztériumhoz forduljunk kéréseinkkel. Persze semmi sem zárja ki, hogy ezzel is próbálkozzunk, de ne csak ezt tegyük. Hangsúlyozom: hirdessük a fórumot, és írjunk olyan, vonzó dolgokat, amik az ő érdeklődéseiket is felkeltik. Igen, mi, magunk között tudjuk, hogy egy jó tanárnak milyen sikerei vannak, de nem biztos, hogy egy véletlenül idetévedő felhasználó is tudja. Minél több jó dologról kell beszélnünk, hogy minél több embert gyűjtsünk magunk köré. Teljesen igaza van Önnek is, jogos a panasz, jogos a harc, de próbáljunk meg egyszerre harcolni, és toborozni. Én a magam részéről nem mennék harcolni úgy, hogy nem tudom, miért is harcolok. Örömökről is KELL beszélnünk, a sok panaszkodás mellett. A fórum egy másik cikkében V. A. azt írta, hogy rengeteg sikert ért el, rengeteg köszönetet kapott, kevés irigység mellett. Biztos vagyok benne, hogy Ő is tudja, hogy rossz az oktatás! Mégis kihangsúlyozta az érdemeket is: azok a linkek, amiket ő elhelyezett a cikkén belül, Igazi Művészetet rejtenek! Ilyen szintű tájékoztatásra természetesen nem biztos, hogy mindenkinek lehetősége van. De beszédben akkor is el kell mesélni konkrétan a sikereket, akár személyes sorsokkal, történetekkel is. Hogy lássák az ide tévedő emberek, hogy miért éri meg harcolni. :)
Utólag visszaolvasva tényleg hirtelen fellángolásnak tűnik, amit az előbb írtam, és valószínűleg az is volt. :) Viszont nem változik az a véleményem, hogy több pozitívumot írjunk, a saját, és az ide tévedő látogatók érdekében is. :)
Egy oldalon állunk, egy a célunk, Én csak bővíteni szeretném a módszereket. :)
Leiner Károly/zöldbéka | 2008. március 18. | leinerk[kukac]freemail[pont]hu
Kedves Zsolt, Gábor (nem tudom melyiket használod szívesebben)!

Én a fiatalság hevének és ártatlanságának tudom be lendületes posztodat. Nagyon örülök, hogy szülők után diákok is megjelentek közöttünk, hiszen egyek vagyunk. De vedd észre kérlek, hogy a "panaszkodás" mögött ott feszül a szándék is, hogy sokan meghallják a hangunkat, hogy te és a hozzád hasonlóan érdeklődő "diákok" is értsék, hogy tanáraik változni akarnak, jobbak akarnak lenni a ti érdeketekben. Hogy ehhez szét kell feszíteni az oktatás kereteit, meg kell harcolni minden kis sikerért, hogy fel kell deríteni, hogy mi miért működik vagy nem működik? Igen, ez a dolgunk. Ahhoz, hogy jobbak legyünk, tudnunk kell miben kell jobbnak lenni! Hogy közben panaszkodunk is? Te vajon nem tennéd, ha eddigi iskoláid tizenéve alatt hetente ütköznél egy adott pedagógiai jelenségbe, amely gátol tanulmányaidban? Minket a nevelésben gátol, a munkánkban akadályoz egy csomó dolog! Értetek harcolunk -kérlek, lásd meg ezt! Itt nem találsz posztot arról, hogy emeljék rögtön és iziben a bérünket, mert ... Pedig tehetnénk. Itt és most fontosabb dolgokról van szó - értetek!
Stermeczky Zsolt Gábor | 2008. március 18. | zsolesz0502[kukac]freemail[pont]hu
Bocsánat, szerintem ne essünk túlzásokba!
Most saját tapasztalatokból fogok beszélni: Saját tanáraim között van olyan, akinek a tanítási szintje valóban a béka feneke alatt van, viszont van olyan, aki érzi, hogy valami nem stimmel, de különösebb cselekedetig nem jutott el, és van olyan is, aki jól tanít, jól érzi magát a diákok között, és egyszerűen szereti, amit csinál! (Bár az is igaz, hogy ezek között is akadnak olyanok, akik szintén panaszkodnak az oktatási helyzet miatt, és vannak bizonyos politikai nézeteik, de ez most teljesen mindegy.) Megmondom őszintén: szerintem mi, akik panaszkodunk az oktatás színvonaltalansága miatt, lassan már többen leszünk, mint azok, akik csak nyersen tanítanak saját meggondolásból, és leköpdösik, ami itt van. És van egy maradék réteg, aki még mindig nem tud a fórum létezéséről sem. Igen, az oktatás tele van tök felesleges dolgokkal, én, diákként is tapasztalom, de a tanár még mindig megteheti, mert meg meri tenni, hogy hasonlatokkal tanít, összefüggéseket keres (és talál) a tananyag és a "valós élet" között. És ezáltal ő jó tanár lesz! Bocsánat, hogy ezt mondom, de kicsit úgy érzem, hogy átestünk a ló túlsó oldalára. Azt kell elérnünk, hogy ne csendben üljünk, ha valami zavar minket, hanem beszéljük ki az aktuális helyzetet. Ezt meg is tettük, de talán egy kicsit túlzásba is vittük, nem? Egymásnak zajongunk, miközben az oktatás fő vonalában nem sok minden változik.
Én nem hiszem, hogy ott tartunk (sajnos), hogy magába, az oktatásügybe beleszóljunk. Egyelőre nehezebb (de szerintem mindenképp élvezetesebb) feladatunk van: egyenként kell megnyerni magunknak az embereket, pedagógusokat, diákokat, szülőket egyaránt. Már csak azért is, mert ez a fórum valahol ezért jött létre.
Én a magam részéről jelzem, hogy ismerőseim között elég gyakran hirdetem a fórumot, jöjjenek, olvassanak, írjanak.
Szóval lehet panaszkodni ilyen sokáig, de mi lenne, ha a sikereinkkel is többet törődnénk? Csak egy kicsit. Ha valaki netalántán idetéved, és folyamatos panaszkodást lát, szerintem elég gyorsan le is lép innen...Meséljünk pozitív tapasztalatokról, sikerekről. Egymásnak is. Mert ilyenek is vannak, és kell, hogy legyenek. Azt kell megmutatni az ide tévedőknek, hogy miért éri meg jól tanítani. Ezt ugyanis szerintem elég kevesen tudják.
Izs | 2008. március 18.
Kedves Mtanár!
Még vagyunk, a régi okj szerint képezve idén 21, jövőre kb 26-27 technikust még megtaníthatunk sok fontos, és néhány tökfelesleges dologra, de igazad is van mert aki most érettségizik annak már semmit se tudok mondani arról mit és hol tanulhat, a mammutoknak nyoma sincs még, nem hogy színvonala!
mtanár | 2008. március 18.
Nem tudom milyen szakmai nevelésről, képzésről lehetne beszélni, mikor ezek rendszerét teljesen tönkretették. A létrejövő mammutintézmények túlzsúfoltak, a képzés feltételei romlottak (laborok, műhelyek stb). Ma már nincs egy hely, ahol tisztességes szakképzést kaphatna a gyerek!
IZs | 2008. március 18.
Kedves Kitti és bfly!
Egy kollégám beleásta magát a költségvetés számaiba, arra a következtetésre jutott, hogy az oktatásra jutó pénzeknek csak kb. fele jut a diákokra ( iskola és étkeztetés) másik fele az oktatáson élősködő egyéb intézményekre fordítódik.
A tanári alkalmasság és alkalmatlanság a másik megkerülhetetlen mániám, és ahogy vénülök és fáradok sajna én se leszek jobb.
A p*ba megjegyzésre adott indulatos reagálásom ( édesanyádé, fiam, ezért az ő fülébe szólj hasonlókat, ne az enyémbe) is türelmem fogytát jelzi.
Mérnöktanárként szakmai elméleti és gyakorlati tantárgyakat tanítva, éppen annyiszor találkozom érdektelen , motiváválatlan, alapvető matematikai ismereteknek hiányával sújtott diákkal, mint akik egy elvont műveltség eszményhez szükséges ismereteket tanítanak. A nekik átadandni vágyott tudást amint dolgozni kezd alkalmazhatná, de mégse kell mindenkinek.
De az iskola célja szerintem művelt ember nevelése, kis országunkban jó alapok kellenének a szakmai képzésben is, speciális ismeretek olyan gyorsan változóak és egy iskolán belül minden munkahelyre azonnal tökéletest munkást képezni lehetetlen.
kitti | 2008. március 18.
Kedves bfly!
1. Csökken a gyermeklétszám
2. Az állami pénzek kiáramoltatását (normatíva) visszafogja a magyar költségvetés.
3. 2002-óta szemérmetlenül sokat keresnek a pedagógusok.
4. Az energiaárak nőnek, így az intézmények rezsiköltsége is növekszik (dologi kiadás)
5. Költésghatékonyságból egyszerűbb munkanélkülit gyártani a pedagógusokból, mint a ráfordított pénz, energia megtérülését néznénk 10 év múlva, mert talán nem kellene 23 éves felnőtt embereknek, képzettség nélkül különböző jogcímeken segélyt fizetnünk.
Semmilyen előrelátást nem látok a mai közoktatás politikánkban. Sérül a pedagógus, sérül a gyerek, sérül a szülő: sérül az egész felnövekvő gyermekgeneráció. Mikor lesz vége?
bfly | 2008. március 17.
Kedves Kitti!

Károly írja: "Tudok olyan kollégáról is, aki nap mint nap nyugtatóval megy be huszonkét fős osztályába, ahová három sajátos nevelési igényű, hét részképesség-zavaros, hiperaktív gyerek mellett tucatnyi halmozottan hátrányos helyzetű gyerek jár. "


Én is ismerek ilyeneket személyesen! Így nem lehet!!! Milyen integráció az ilyen, ami mindenkinek káros? És milyen szülő az, aki gyereke érdeke helyett a saját érdekét nézve beteszi a gyerekét olyan többségi iskolákba, ahol még gyógypedagógus sincs, utazó tanár se nagyon, eszközök meg pláne nincsenek - honnan is lennének? Hiszen pénz nincs semmire, csak digitális táblára ,közben meg vesszük saját pénzen a krétát, filcet, csomagolópapírt stb.
Visszatérve kicsit még az "integrációhoz", így, idézőjelben: ott északon azt is tudják, hogy 2-3 gyereknél többet nem lehet integrálni. Az se mindegy, hogy kiket és az sem, hogy milyen osztályba. Olyanba semmiképpen, ahol a tanulók nagy része HHH, többségük ráadásul roma - a jobb képességűeket már régen elvitték a szülők. Egy szegregálódó iskola ilyen osztályába SNI-s gyereket beültetni azt hiszem, hogy bűn. Bűn a gyerekkel, a pedagógussal szemben!
kitti | 2008. március 17.
Nem tudom hol dolgozol?!! De egy pillanatnyira nem is érdekel.
A szívemből és az eszemből szóltál!!! Ügyesen, tömören, velősen megfogalmaztad, amin én hetek óta szerencsétlenkedtem. Már azt hittem, kívül álló, szerencsétlen, saját maga árnyékát át nem lépjő, egyhelyben toporgó, két lábon járó balfék vagyok!!! Végre van valaki, aki ugyanzt érti, érzi, amit én: borzalom!Láttam egyszer egy kéttanítós modellt, a skandináv országokról és mély meggyőződésemmé vállt, de lehet, hogy a rögeszmémmé, hogy a sok állástalan pedagógus helyett, lehetne végre hatékony közoktgatásunk!!!
bfly | 2008. március 17.

Sajnos valóban kevés az igazi műhely, ahol a gyerekek érdekében képesek voltak a szocializmusból áthozott tantestületek és hierarchikus viszonyai megváltozni. Mondj igazat és betörik a fejed! Igaz is!

De én máshoz szólnék hozzá: a jelenlegi integrációs próbálkozások meg is maradtak a próbálkozás szintjén. A gyerekeknek is rossz, a pedagógusnak is rossz, talán csak a szülő boldog, hogy gyermekét integrálták. Feltételek nélkül nem lehet valóban integrálni: kell a kéttanáros modell, ami a skandináv országokban valóban jó eredményeket hozott, kellenek az eszközök, fejlesztő eszközök, a technikai háttér, kellenek a képzett pedagógusok, gyógypedagógusok (akik nem gyorstalpalókon szerezték különleges tudásukat) és kell még egy csomó minden, ami még Pesten sem adott, hát még a községekben, falvakban! Ezeken azért érdemes lenne elgondolkodni!
swan-song | 2008. március 16.

Zsuzsa írja, hogy "Miután a tanító megbecsültsége a pedagógusok között is a legalacsonyabb (ez amúgy a legpusztítóbb dolog, amit csak el lehet képzelni) ..." - ehhez szólnék hozzá. Különösen akkor lesz az, ha továbbra is úgy képzelik a döntéshozók, hogy "mesterképzésre" csak a tanároknak van szükségük, a tanító marad 3 év főiskola. Miért? Őket nem kellene mesterré képezni? Pont őket, akik mindent megalapoznak? Ez az a hierarchia, amiről már írtam. Épp itt lenne az ideje leszámolni a felsős, középiskolai tanárok, egyetemi oktatók elefántcsont-tornyaival! Ha erre már nem csak az óraszámuk, a fizetésük, a pozíciójuk erősít rá, hanem a képzési rendszer is, akkor semmi nem fog változni!

A hierarchiát azonban értettem úgy is, hogy a legtöbb iskolában, a miénkben is, az igazgató és a vezetés az úr -mint régen a régi rendszerben, a többiek vagy bólogatnak, vagy mehetnek, ha nem tetszik! Jó ez így?
Szekszárdi Juli | 2008. március 16.
Kedves Zsuzsa!
Az általad felvetett téma nem is olyan nagyon más, igencsak kapcsolódik az eddigiekhez! Valóban, az egyik legnagyobb gond éppen abban áll, hogy a pedagógustársadalom nagy része, sok már említett, illetve még szóba nem hozott ok miatt, nem hajlandó (illetve nem képes, nem akarja, akarná, de nem hagyják stb.) tudomásul venni a világban bekövetkezett változásokat, és ezzel együtt a műveltségkép, illetve az iskola, a pedagógus funkciójának, szerepének gyökeres átalakulását. Ez valóban remek vitatéma (az eddig már felvetettek mellett és azokkal szoros összefüggésben). Zsuzsa a blogján már generált egy hasonló tartalmú vitát, érdemes megnézni. Elérhetőség: Tanárblog (Az iskoláról mindenkinek van véleménye, még a tanárnak is.) http://iskola.freeblog.hu/page/2/, az AULA.info.hu portálon keresztül is meg lehet találni. 2007 december 15-én tett fel itt "Gyuzsu" a műveltséggel kapcsolatban egy körkérdést, amire érdekes válaszok érkeztek...
Gyulai Zsuzsa | 2008. március 16. | gyuzsu[kukac]gmail[pont]com
Kicsit más, de erről jutott eszembe, így asszociatív kapcsolatban van az eddigiekkel.
Részben ZSolt írása juttatta ismét az eszembe, hogy a tananyag mindenhatósága talána legnagyobb konszenzusa a mai iskolának. Az elcsépeét fordulattal a tananyagot tanítjuk, nem a gyereket. Tisztelet a kivételnek.
Nagyon hiányzik egy közmegegyezés arról, hogy mit tartalmazzon a tudás.
Manapság -és érzésem szerint nem csaka középiskolákban, de még az alsó tagozatban is - tudásnak a hagyományos, 19. századi alapvetően elméleti jellegű, tudomáynos alapokon nyugvó , a szaktudomány téziseinek megfelelő ismeretet tekintjük. A műveltséget is alapvetően klasszikus, kanonizált művek, és dominánsan írott művek ismeretének tekintjük. Ezért aztán a középiskolai tanár tkp. a helyén érzi magát, neki tantervileg is ennek a kánonnak az átadása a feladata. Az alsós tanító viszont értékválságban van, az ő tudás és műveltségeszménye is a fenti, hiszen ő is ezen kultúrában és oktatásban nevelődött. Ráadásul a szülők is ezt a tudást várják el az iskolába járó gyerektől, ők is nyomják a tanítót, hyog több "tartalmat" adjon. mIután a tanító megbecsültésge a pedagógusok között is a legalacsonyabb (ez amúgy a legpusztítóbb dolog, amit cask el lehet képzelni), lassan már ő is azt hiszi, hogy atudományok alapjait kell a gyerekek fejébe töltögetnie, ráadásul atankönyvek is hemzsegnek a gyerek számára érthetetlen fogalmaktól, és kész a senkinek sem jó problémahalmaz. A felsőben is folytatódnak a gondok, ott már ráadásul megjelennek a szaktárgyak, lehet tudományoskodni és elővenni az órára készüléshez a főiskolai előadásjegyzeteket. A gimikben meg a gyengébb eredményű gyerekeket tanító kollégák is lenyomatják azt az anyagot, amit amúgy a gyakorló gimikben lenne jó, csak hát olyan nagyon fontos még ez az adat is, meg az az összefüggés is, a beste kölke meg ha érettségizni akar, akkor tanulja meg!
Mindeközben az oktatásirányítás felől jön az elvárás, hasznosítható tudást, hasznosítható tudást!! De az ember dacol is, ellenáll is, az ultimátum akkor is ezt váltja ki, ha amúgy lenne benne megfontolandó.
Lehet, hogy be kéne látnunk, hogy a tudás ma már más, mint a múlt-múltszázadban. Technológia,elektronika, számítógép,és még ezernyi olyan jelenség, ami hozzátartozik a tudáshoz, akkor is, ha az elefántcsonttornyunkból kikukucskálva kicsit lesajnáljuk azt, puszta eszköztudásnak tartva.
Erről kéne egy hatalmas vita konszenzuskereső szándékkal.
Csak a tudásképünk megváltoztatása sem lesz elég a változásokhoz. Mert a mai szakmaiságától,szakértői mivoltától,megbecsülésétől megfosztott pedagógustársadalom még az éltbenmaradáshoz feltétlenül szükséges önbecsülésének fő eleme az volt, hogy diplomám van fizikából, történelemből, irodalomtudományból, kémiából stb. van komoly tudományos ismeretem, akár kutató is lehetnék...Ha kiderül, hogy erre sincs ekkora mértékben szükség a tanításhoz, amire viszont szükslég lenne, az nem tudom, de nem is becsülik meg...az a végső összeomlás lenne.
Pedig ma már ha belegebedünk is, akkor is más tudásra van szükség.
cskati | 2008. március 15.
Kedves Mi!
maradjunk akkor ennél a megszólításnál. befogadó, elfogadó. mindenki belefér.
gyula írta:
"Ugyan kinek fontos, hogy integrálunk - így? Érdekel valakit, hogy az ilyen osztályok (terepmunkás és a többiek) tanítói megszakadnak?"
nem az a baj, hogy a pedagógusok erőn felül dolgoznak. még az sem igazán, hogy nem lengi körül őket hozsanna. az igazi bajt a gyerek szenvedi el. az integrálandó, és a befogadó egyaránt. egyik se épül a másik által. ellenkezőleg. mindkettő sérül. biztos, hogy ezt akarták a döntéshozók?
hát ezért (is) lenne jó, ha sikerülne juliék kísérlete. én küldöm a "pozitív hullámokat" (kelly hősei):)
Szekszárdi Juli | 2008. március 15.

Kedves Virtuális Kollégáink!

Ez már az 50. hozzászólás ehhez az íráshoz, sokan vagyunk, és legalábbis egymásra figyelni látszunk. Nagyon lényeges közoktatásügyi kérdésekben érzékelem ebben a körben az egyértelmű konszenzust.

Mi is azt szeretnénk, és ezért is indítottuk a virtuális kongresszust, hogy a szavunk jusson el a felelősökig, a döntéshozókig. Ehhez a következő napokban megkísérlünk több fórumot is teremteni a honlapon. Figyeljétek a napokban megjelenő felhívást és a vizsgálatunkról szerdán megjelenő elemzés első részét.

Szóljatok hozzá minél többen és minél tényszerűbben. Ígérjük, hogy tovább visszük a felmerülő gondolatokat, a közös problémákat mint egy országos civil szervezet állásfoglalását.

A sikert persze nem garantáljuk, de ígérjük, hogy több ponton is igyekszünk majd áttörni a (közönynek, a felelőtlenségnek és ki tudja még mindennek) a falát. Az eddigi közreműködéseteket is nagyon köszönjük, és a továbbiakban is számítunk Rátok.
Gyula | 2008. március 15.
Kedves zöldbéka!

Nézd el nekem, de rólad lesz szó. Találkoztunk a Budai-hegyekben, talán emlékszel, hisz beszélgettünk is pedagógiáról, gyerekekről. A "békákkal" voltál, tán 30-an lehettetek, te egymagad és éppen valami farönkön kellett átvinni a csapatnak mindenkit, pedig volt ott mozgássérült, autista stb. Azért álltam meg, azért elegyedtem szóba veled, mert láttam, hogy itt egy pedagógus van, egy Apa, egy Barát.

Mikor megláttam neved az új írás felett, azt vártam, hogy na most, most odamondasz, mert beszélgettünk mi sok mindenről keserűen és ragyogva is, de igazán elégedetten csak a gyerekekről. Aztán olvastam a Mi a baj, tanár úr? írásod és azt mondtam, hogy igen, ezekkel küzdök én is. Hogy-hogy nem látják ezt a döntéshozók? Aztán arra is rájöttem, hogy az ilyen kollégák "csak úgy" teszik a dolgukat, a reflektorfény elkerüli őket, pedig igazán ők lennének méltók rá! Nem a fény hiányzik, hanem az, hogy gondolataitok se jutnak el a fülekig!

Ugyan kinek fontos, hogy integrálunk - így? Érdekel valakit, hogy az ilyen osztályok (terepmunkás és a többiek) tanítói megszakadnak? Érdekel valakit, hogy Megvernek itt-ott egy-egy pedagógust? Érdekel valakit, hogyan nyomorog a 30 éve tanító kolléga a megalázóan alacsony fizetéséből? Ugyan kit érdekel, hogy a ma iskoláiban, kevés kivétellel, elvész valami? Nem igazán jó a gyerekeknek?

Millió kérdés megválaszolatlanul!

És te írsz a varázslásról (én láttam) és nem jut el a "fülekig"!

Azt kívánom, hogy sokáig maradj meg ezen a pályán: hitet, utat kapunk tőled (és a többi Pedagógustól), kívánom, hogy átadhasd tudásod, kívánom, hogy legyen még kinek átadni!
Kádár Judit | 2008. március 15. | judit48[kukac]gmail[pont]com
Drága Mindannyian (tanárok, Lilianya, Zsolt)!

Csak megjegyezném (bővebb kifejtés nélkül - kérem is a dicséretet): csodálatosak vagytok.

Csak megjegyezném: ha csak egyszer is megindul egy igazi beszélgetés, azt bizony nehéz, ilyen nehéz abbahagyni. Hál' istennek. Károly érdeme, hogy személyességével, őszinteségével erre módot adott, és mindenki másé, hogy nem hagyta elszállni az alkalmat. Jelentem, varázslás első menetben abszolválva.

Csak megjegyzem, kedves István: a p*-ba! ("KJ megjegyzések monográfia..." a különbüntetésről még gondolkodom)
Gy. Betti | 2008. március 14.
Kedves MKI!
Szerintem-pár év tanítással a hátam mögött-az nagyon meghatározó a tanár-tanító pályáján, h.pl. milyen képzést kapott a gyakorlati idő alatt, és hol, milyen színvonalú iskolában kezd el vki dolgozni. A kollégáktól-ha olyanok, h. szívesen beengednek órákra-rengeteget lehet ellesni, és nem utolsósorban fontos, h. a VEZETŐSÉG is támogasson. Nekem szerencsére mindez megadatott, így próbálok nap mint nap varázsolni, beszélgetni, szakmázni, továbbképezni magam, és embernek maradni ebben a ...világban.
ZSOLT! HAJRÁ! Mire te elvégzed az egyetemet, talán jobb lesz az EGÉSZ:)

Leiner Károly/zöldbéka | 2008. március 14. | leinerk[kukac]freemail[pont]hu
Miközben írtam előbbi posztomat, beesett egy "igazi" diák véleménye is - mélységesen egyetértek vele. Ő is az odafigyelést, az igazi meghallgatást hiányolja többek között! Nem szeretnék megbántani egy felsős, gimnáziumi kollégát sem, de talán érdemes szavain elgondolkodni, mert valami tényleg elvész. A "tyúkanyók" - magam legfeljebb tyúkapó lehettem volna, ezért inkább béka lettem - miért vesznek el? Amit többen is írtak, megjegyeztek itt a posztokban (magam is, de erről szól többek között Ollé János írása is): nem lehet, hogy a pedagógusképzéssel valóban komoly problémák vannak???
Leiner Károly/zöldbéka | 2008. március 14. | leinerk[kukac]freemail[pont]hu
Kedves Mi!

Nagyon sok fontos kérdés került elő a tanárképzéstől a gyerekekig, a megbecsüléstől a hierarchiáig. (ami sajnos jellemző nálunk, az oktatásban is)
Azt gondolom, hogy mindegyikőtöknek igaza van és ugyanakkor úgy érzem, hogy nincs is. Legalábbis, ha az oktatás, az iskolákban folyó munka javítása a cél. Azért vagytok ti is a pályán még, mert bár nagyon fontos, hogy jó körülmények között dolgozzunk, megbecsülve és megfizetve, ám a legfontosabbak mégiscsak a gyerekek, a késztetésünk, a szakmai hozzáértésünk, a lelkiismeretünk .... Mivel nem vagyunk "tűzközelben" - így gondolom, ezért nekünk azon a fronton kell helytállnunk, ahol vagyunk. Szávai Istvánnak adok igazat: elég odafigyelni (valóban meghallgatni figyelemmel) azt a gyereket, megérinteni szóval, tettel, és igen, közben ugrálni át az akadályokon, mert az van bőven. Ehhez jó erőt kívánok Settembrini szavaival, ami Castorpnak írt:
"Vigyázz, a hegy varázslattal van tele
S ha tán lidérc mutatja hol az út
csak menj tovább és ne gondolj vele!"
Stermeczky Zsolt Gábor | 2008. március 14.
Kedves "Zöld Béka tanár úr", kedves pedagógusok. Én egy 15 éves diák vagyok, és már elég régóta idevetett a sors, de most döntöttem úgy, hogy írok is, hiszen ez egy nyílt fórum(és gondolom, a cél is az, hogy minél többen írjanak ide, ne csak pedagógusok).
A fő témával kapcsolatban megjegyezném, hogy jómagam is fontolgatom a tanári pályát. Nem tudom igazán megmagyarázni, hogy miért, de vonz ez a pálya, még ha - amint az kiderül - keserves időket él is a pedagógia.
És most a cikkről:
Nekem alsó tagozatban nem voltak szerintem kiemelkedően jó tanáraim(csak próbálták valahogy összetartani az osztályt, de állandóan veszekedések voltak diáktársaim között, engem gyakran ki is közösítettek), és irigylem azoknak a kicsiknek a helyzetét, utólag, és jelen időben is, akikkel sokrétűen foglalkoznak a tanáraik.
Csak egyet nem értek: ha ez a "kicsiknél" (1-4. évfolyam) működik, és a "kicsik" is szeretik a tanítóikat, akkor később mi változik meg? Vajon mi az a kiakasztó probléma, ami azt okozza, hogy gimnáziumban (sőt, már esetleg az általános iskola 7-8. évfolyamán)se a tanárok, sem pedig a diákok nem lépnek be szívesen az iskolába?
Én arra tudok gondolni, hogy a tanárok, amikor szakmát választanak, nem tudatosítják, hogy itt tanítani is tudni kell, és nem csak tudni a nyersanyagot. Túlságosan is elvannak azzal, hogy ők tudják, és azt hiszik, hogy elég csak egyszer elmondani, és azt a gyerek automatikusan érteni fogja, mintegy bemagolni a dolgokat.
Néha eszembe jut, hogy ez talán nem is a pedagógusok hibája, hiszen a megtanulandó, "bemagolnivaló" anyagot a pedagógusoknak is előírják, hogy "ezt kell megtanítani, kész!". De ez ellen nem lehet tenni? Netalántán úgy, hogy a felsőbb előírók ebből semmit se vegyenek észre? A jó tanár feladata szerintem az lenne, hogy megtanítsa a gyerekeket következtetni. Mert ha azt tud, akkor már csak információt kell gyűjtenie, hogy abból következtethessen. És ezzel a módszerrel talán magolni sem kéne, mert megadatná a diáknak azt az örömöt, hogy ő maga következtette ki a megoldást.
Van egy bizonyos tantárgy, ahol ez a következtető-képesség eleve nagyon fontos: a matematika. Ezzel a tantárggyal jól be lehet mutatni egy jó pedagógus munkáját. Matektanárokkal kapcsolatban ilyen szempontból nekem jó élményeim vannak, mert eddig mindegyik matematika-tanárom (tanárnőm) meg tudta magyarázni az anyagot, úgy, hogy azt én is értsem. Bár az is igaz, hogy a matematikának szabályai vannak, míg mondjuk az irodalomnak nincsenek, viszont a következtetés szerintem mindenhol úgy lenne helyénvaló, ahogyan az a matematikában történik.
És persze itt a másik kérdés: mitől fogja egyátalán jól érezni magát egy diák az iskolában? Véleményem szerint a személyesebb törődéstől. Én legalábbis ezt hiányolom a legtöbb tanáromtól. Eleve lehetne ilyen szempontok szerint órát tartani: a tanár jól megismerné a diákot, és rengeteg, rengeteg hasonlatot, vagy utalást használna az óráján, amiből aztán a diák érzékeli, hogy ez neki is szól. Azt tapasztalom, hogy ha megjegyzek egy dolgot, akkor az azért van, mert tudom magamban kötni valamihez. A "poén" viszont az, hogy a tanár ezt nem tudja, mert nem ismer eléggé ahhoz, hogy az utalás szándékos legyen. Az ilyen dolgok tehát véletlenül szoktak történni. Pedig szerintem "mindössze" ennyi hiányzik a pedagógiából.
Köszönöm, hogy elmondhattam a véleményemet.
Gyula | 2008. március 14. | gyula8[kukac]freemail[pont]hu
Kedves Szávai István!

Valóban nagyon sok érdekes tanulság található a hozzászólásokban! Minden megnyilatkozótól azt értettem ki, hogy bár minden rajtunk, pedagógusokon múlik, ehhez a nagyszerű hivatáshoz nem adottak a feltételek, elhibázottak a döntések: nem elég, hogy a körülmények nem vagy alig adottak a nyugodt, jó munkához, de még egymással is meg kell harcolni ehhez. Ez pedig nem jó!

Tegyük először rendbe a mi oldalunkról a dolgot. Ha meg van, akkor lépjenek az illetékesek és adják meg azokat a feltételeket, melyek nélkülönözhetetlenek a szinvonalhoz. Ehhez csatlakozzon egy olyan szociális létbiztonság, mely nem termeli újra és újra azokat a rétegeket, amelyek most szükségtelenül megnehezítik, sok esetben ellehetetlenítik a munkánkat! Tudom, hogy ez hosszú folyamat, de bízva abban, hogy előbb-utóbb csak elindul valami, addig is van dolgunk: Kitti írta: "Hátam mögött ismerni vélem a szakmát: számos általam tiszteltekkel, az általam is nem a pályára való , magukat pedagógusoknak valló, de csak pénzért dolgozó munkavállaló kóklerekkel." Igen, szabaduljunk meg tőlük, közben emeljük fel a méltót, hogy ne azt írja:"minőségi munkámért miért megalázó néhányezer forintot kapok?".

Ezt mondom és ebben akarok hinni, de a kormány megint ellentmegy ennek: emelni szándékozik - nagyon helyesen a pályakezdők fizetését - megjegyzem annyival, hogy ha megkapják, akkor több lesz a fizetésük, mint a 20 éve ott dolgozóknak. Ezt kompenzálandó azt válaszolta a T. miniszter úr, hogy nekünk ott van a minőségi bérpótlék! Hát ez közröhej! Kiveszem részem az iskola életéből, rengeteg programot szervezek és enek ellentételezése a 2007-es évben nettó 3600Ft volt. Ennyit érek!

Szóval hinni akarom, hogy lesz ez még másképp is, hinni szeretném, ha tudom és közben őszintén csodálom azokat, akik morognak ugyan, de nem tudnak mást tenni, mint "varázsolni"!
gofri | 2008. március 14.
A lilanya-féle vitához...

Azt gondolom, hogy azért a szülők felelősségét sem lehet elvitatni, mert igen, vannak elhivatott pedagógusok, akik még (bocs a hasonlatért) Krisztus keresztjét is vinnék legszívesebben, DE a gyerek elsődleges és állandó közege az OTTHON és nem az iskola.
A szülőn is nagyban múlik az, hogy a gyerek az iskolában mit csinál és mit nem csinál. Mint ahogy az is, hogy szeret-e tanulni, és tanul-e.
Én a kiegyenlített szerepvállalást és az együttműködést hangsúlyoznám ebben.

Azt is aláírom persze, hogy sok nem a pályára való pedagógus is lézeng, sokan operálnak kizárólag a tekintéllyel, és hogy biztos, hogy szükség lenne SZIGORÚ szakmai szűrésre, HA azt nem azok a kollégák végzik rajtunk, akiket szintén nem szűrt meg senki...

De az, aki csakis a pedagógusok nyakába varrja a szakmai romlást, a gyerekek érdektelenségét, az átlagműveltség romlását, meg a többi szart (bocsánat), az szerintem csukott szemmel járkál a világban... a saját gyerekét illetően is, meg amúgy is.
Szávai istván | 2008. március 14. | vizuszol[kukac]freemail[pont]hu
Ezt a beszélgetést lementettem magamnak, mert nagyon sok tanulságot hordoz.

Károly – aki saját blogot vezet, amit többen is ismerünk – megírta, hogy tanítani jó, ha el tudjuk varázsolni a gyerekeket, mi is valami varázsos világban éljük le az életünket, Óz országa, csak hát a keretek rosszak, a rendszer nem a varázslóknak kedvez.

Néhányan rábólintottak, hogy hát valóban.

Achs pedig felajánlotta, hogy személyesen is meg kellene ismernünk egymást.

Ekkor azonban kő repült a lassan elsímuló vízfodrok közé, Lilianya rosszallását fejezte ki, hogy itt csupán öndicsérő, vagy háborgó írásokkal találkozik, a valóságban, sokadik iskolát bejárva sem találkozott varázsló tanárral. Az ide írogatók lennének szívesek az írogatás helyett oda hatni, hogy a jókat jutalmazzák meg, a rosszakat pedig rúgják ki.

Ezt az ember természetesen rögtön lefordította magában: „No, az én írásaimat nyilván nem olvasta, a többiekéről pedig az a valódi véleménye, hogy azokban azért – a szakmai tartalmak mellett, időnként vannak bizonyos meggondolatlan pozitív önreflexiók, és kiutat nem jelző defektleírások ( Tényleg vannak). A sokadik iskola talán mégsem azt jelenti, hogy a napi gyakorlat szintjén ráncigálja át rémült gyermekeit új és új iskolákba….

Hát, igen, valamit írni kéne válaszul, ha már egyszer egy civil szülő jelent meg a topicon – mi ugye profi szülők vagyunk – meg is indultak a válaszok, amik elég alaposan körüljárták a tanárral való elégedetlenség lehetséges okait, jeleit, tüneteit.

Magam azonban a készülődés állapotában maradtam, az újabb bejegyzések mindig újabb válaszokat kértek volna. Judit példájánál már nagyon rezgett a léc:
„Négyéves páciensemnek – akiről az óvónők hivatalos pedagógiai véleményben ezt írják ezer lesújtó, feketénél feketébb mondat után: „…és még a feje is betegesen nagy” – nincs hova mennie: édesanyja egyedül neveli, nagyszülei 200 kilométerre laknak tőlük. El tudod képzelni ennek az édesanyának az üvöltő kétségbeesését?”
„ Kedves Judit, mint mindig, most is igazad van, de szakmai okok miatt én oda lábjegyzetelnék, hogy természetesen tudjuk, hogy nincs mindenható óvoda, iskola, hogy a legjobban működő nevelő közösség is kerülhet számára, az adott körülmények közt megoldhatatlan helyzet elé, hogy egy végletesen víziszonyos gyerek miatt nem maradhat el az uszodalátogatás - ami alatt természetesen a normális, gyermekléptékű vízhez szoktatást tessék érteni (lásd: Vázlatok az iskoláról, valahol valami úszásoktatásról is szó van benne )..
… de aztán leragadtam a mint mindig-nél, írni kellene egyszer egy Kádár Judit véleményei monográfiát…
Szóval kollégák, nincs mit tenni, készültem, de képtelen vagyok most a tervezett vitaösszefoglaló megírására, majd egyszer, most csak swan-songnak válaszolnék:

Varázsolni elég egyszerű, mindössze érett, a megismerés gyermeki örömeinek megélése mellett saját dolgait mintegy reflex-szerűen rendben tartó felnőtt személyiség kell hozzá, aki tudomásul veszi, hogy választott pályája ennyi pénzt hoz, ennyit tud mellé még előteremteni, ennyi energia befektetése árán, vannak varázseszközei, módszerek, feladatok, gondolkodási módok, pedagógiai rutinok, figyelemmegosztó képesség, jó rövidtávú memória, stb.
Tudomásul veszi, hogy a munkanapja reggel hattól este tízig tart, amibe persze a család ügyei is besorolódnak, rutinos, gyors helyzetmegoldások… á ez hosszú, szóval tudni kell módjával élni.
És akkor már csak az kell hozzá, hogy ha gondos kíméletlenséggel lépj át a varázslói gyakorlatodnak keresztbe tenni igyekvők lábain, legyenek kapcsolataid iskolán kívüli világok felé, de ne ott keress vígasztalást, tudj pénzeket szerezni, ja és legyen erőd kikapaszkodni a hullámvölgyekből, tudd kezelni lassan jelentkező bipoláris ciklotímiádat… .. talán mégsem olyan egyszerű ez az egész?
Nem is tudom. A varázslat néha csak egy egyszerű mondat, gyerek vállát átkarolva, de ha nincs ott mögötted egy varázsvilág, szavakból, anyagokból, mozdulatokból, tárgyakból, emberi dolgokból, akkor valahogy ritkábban születnek meg ezek az egyszerű mondatok is.
Kitti | 2008. március 13.
swan-song -nak!
Tetszik a középkori hierarchia megfogalmazásod.
Én is elgondolkozom néha: ez tényleg a xxI. század?????
Kitti | 2008. március 13.
Kedves GyörkösBetti!
Bár csak az én lányom alsós tinítónénije lehettél volna! Igaz, neki nem volt ilyen szerencséje, de nem is albérletben lakik és nincsenek filléres gondjai:
swan-song | 2008. március 13.
Kedves Zöldbéka!
Kifejtenéd részletesebben, hogy hogyan képzeled el a "varázslást"? Mert amit én tapasztaltam saját iskolámban, az egészen másfajta varázslásról szól. Arról, hogyan próbáljunk talpon maradni, megmaradni egyáltalán! Arról, hogy bejön-e a gyerek, ha bejön, akkor "van-e kedve hagyni, hogy tanítsam"? Hoz-e felszerelést, érdekli-e egyáltalán az, amit megpróbálok velük megértetni?
Arról, hogy lesz-e még holnap is munkám, hogy hogyan éljünk meg a családommal a fizetésemből, arról, hogy miért nem voltam évek óta moziban, színházban, miért nem tudok havonta legalább egy könyvet megvenni, arról, hogy minőségi munkámért miért megalázó néhányezer forintot kapok, arról, hogy miért nincs keret a továbbképzésekre, arról, hogy miért van még mindig középkori hierarchia az iskolában? Így hogyan tudsz te varázsolni?
Szávai | 2008. március 13. | vizuszol[kukac]freemail[pont]hu
Napok óta halogatom ezt a bejegyzést, túl sok dologról lenne véleményem, az idő meg persze kevés, úgyhogy csak a virtuális kongresszust legközvetlenebbül érintőt venném elő.

V.A.
„Amit lilianya kezdeményezett, az a netkultúrában valódi kommunikációnak számít - és mivel a netkultúrában írogatunk épp, tényleg az is.
Egyébként meg - és most tudálékos okosság jön - nem lehet ekkora batár önszövegekkel telenyomni egy kommentoldalt abban az esetben, ha új, "külső" vagy "civil" látogatókra számítunk. A netkultúra jellemzően nem ilyen. A túlhabzó véleménynyilvánítás agyonveri a kibontakozó beszélgetést a neten. Azt kellene tenni, ami hiányzik a netről: jókedvű, nem-megsértődős egymástbeszéltetést. Há' nem?”

Valóban. Utóbbi években magam is megmerültem néhány fórum világában:

Első kérdés:

Ha ismernél egy nőt, aki épp terhes, már van 8 gyermeke, akik közül 3 süket, 2 vak, egy szellemileg visszamaradott, neki magának pedig szifilisze van, ajánlanád-e neki az újabb teherbeesést?

Második kérdés:
Itt az idő, hogy megválasszák a világ új vezetőjét, és a Te szavazatod számít a döntésben. Az alábbiakban olvashatsz néhány tényt a vezető-jelöltekről.

A - jelölt:
Tisztességtelen politikusok veszik körül, és asztrológussal konzultál döntései előtt. Két szeretője van. Zsinórban dohányzik, és napi 8-10 Martinit iszik.
B - jelölt:
Hivatalából kétszer elbocsátották, délig alszik, az egyetem alatt ópiumot használt és minden este egy üveg whisky-t megiszik
C - jelölt:
Kitüntetett háborús hős. Vegetáriánus, nem dohányzik, néha megiszik egy-egy sört, és soha nem volt házasságon kívüli kapcsolata.
Melyik jelöltre esne a választásod?

A - jelölt: Franklin D. Roosevelt
B - jelölt: Winston Churchill
C - jelölt: Adolf Hitler

És mellesleg: ha nem javasoltad a teherbeesést,, akkor épp Beethoventől fosztottad meg a világot.
Következtetés:
Amatőrök építették Noé bárkáját - profik a Titanicot!

Komolyra fordítva:
A topicon folyó beszélgetés szakmai véleménycsere, és a szakmai vélemények néha hosszadalmasak, utalások, idézetek, jegyzetek, lábjegyzetek…
Nekem nem volt olyan érzésem, hogy valamit bárkinek is változtatnia kellene a beszédmódján.

A picsába kiszólásra meg nem tudok mit mondani, mert lehet, hogy jót mosolyognék, ha K. J. száján csúszna, ki, aki amúgy egy elbűvölő tündér, de hát amikor a hajót tolják ezerrel, mondanak ők sokkal különbeket is, ha meg egészen más mondaná, akkor esetleg újra verbalizálnám a rétegkulturális különbözőségek kommunikációs problematikáját, vagy még mélyebbre merülnék, hosszabb szöveg jönne, vagy csak egy gesztus, tudja a f..-om ( Ez vicc volt! (Illetve Esterházy utánérzés.)
GyörkösBetti | 2008. március 13. | betty742[kukac]freemail[pont]hu
Kedves Mindenki!
Tanító vagyok, nem tanár, ez a korosztály az én világom. Úgy gondolom, tanítónak, pedagógusnak születni kell, sztem.És csak akkor van értelme a munkánknak, ha igazán szívvel-lélekkel csináljuk. Ez nem azt jelenti, hogy éjjeleken át készülök az órámra, hanem minden lehetőséget megragadok, hogy kihozzam a maximumot minden napból a gyerekek számára. Lehet, hogy csupán annyi élménnyel megy haza , hogy hallgatott jó zenét és játszott, rajzolt sokat, de sokszor többet ér egy jó beszélgetés egy versről, minthogy bemagoltassam a nyelvtani szabályokat. Vagy ezerszer többet ér egy több hetes próbafolyamat után egy sikeres karácsonyi műsor, mintha unalmas szövegeket olvasgatva dolgoznánk az órákon. bevallom, volt olyan hét az utóbbi időben, amikor elő sem vettük a könyveket, mégis egy kerületi képességmérésben az osztályom szerepelt a legjobban...és az is meghatározó, ki milyen iskolában dolgozik, én szerencsés vagyok...így még mindig örülök, hogy tínító lehetek, és eszembe sem jut elhagyni a pályát, pedig albérletben lakom, és nehéz, szóval nehéz nap mint nap kiegyensúlyozottan állni a gyerekek meg a felnőttek elé...
gyuzsu | 2008. március 13.
Nagyon egyetértek azzal, hogy az iskola, az oktatás kulcsa a pedagógus. Sajnos rengeteg dolog itt van elrontva. Régebben azt mondtam, hogy van 20% (csalódottabb állapotomban 10% )olyan pedagógus, aki szereti, amit csinál, aki azért tanár, mert nem tud magának mást elképzelni. A többi azért van ott, mert nem talált mást, mert ottragadt, stb. Ha a fiatalokat nézem, akkor talán javul a helyzet, de ha az egészet, akkor nem hinném.
De miért is van ez? Szerintem ismét a megbecsüléshez juthatunk el. Pedagógusképzésbe a legtöbbször maradékelven jutnak el a diákok. Kell egy diploma....a tanítóképzőbe/tanárképzőbe kevés pont is elég. A BTK-kra és TTK-kra pedig alapvetően szaktárgyi érdeklőpdésből mennek a diákok, ott pedig azért végzik el a tanárszakot is, hogy hát az is csak egy lehetőség. És aztán sokan mégis tanítani fognak közülük.
A kontraszelekció folytatódik a pályán is. Főleg afélrfiak, és azok mennek el, akik jó tanárok is lennének, de máshopz is éreznek vonzalmat. Elmennek, mert családot kell fenntartani, stb. Maradunk azok, akik nem tudjuk máshol elképzelni a helyünket, és maradnak azok, akiknek a gyerek csak egy zavaró tényező az iskola világában. Ha lenne megbecsülés, ha eredménynek számítana, ha valaki tanár, ha lenne értékelhető karrier, akkor talán más lenne.
Így sajnos sokan elmennek majd a verekedő gyerek mellett, főleg ha roma az egyik fél, mert csak a túlélésre játszik.
Tapasztalatom szerint minél lejjebb megyünk az iskolarendszerben a gyerekek életkora szerint, annál kisebb a tanárok önbecsülése, elismertsége. És mindegyik iskolaszint felfelé mutogat, az alsóban arra hivatkoznak, hogy ezt meg azt meg kell tanítani, emrt a felsőben már kell, a felsőben megtanítják a középiskolai anyagot, ermt..., a gimiben az egyetem elvárásait figyelik. És sosem a gyerek életkorából indulnak ki. mIndenki bizonytalan magában, a szakmai tudásában, ezért felfelé figyel.
Nagyon gyorsan helyre kéne mindezt tenni, visszaadni a megbecsülést, a szakmaiségot a pedagógusoknak. És ezért nekünk is van mit tenünk, mert bizony a büszkeségünk és az előítéleteink megvannak nekünk is.
Leiner Károly/zöldbéka | 2008. március 12. | leinerk[kukac]freemail[pont]hu
Ide tagozódik be a Virtuális Kongresszus következő írása Ollé Jánostól, olvassátok!
Leiner Károly/zöldbéka | 2008. március 12. | leinerk[kukac]freemail[pont]hu
Kedves Mi! - ahogy Kati írta - úgy érzem, muszáj hozzászólnom, mert őszintén meglepett, hogy minden hozzászóló a gyakorlati pedagógiáról ír és beszél, onnan hoz érveket, példákat és teszi mindezt jobbító szándékkal. Bár minden iskolában ez a szellem működne, sőt, működne egyáltalán Szellem! Mindannyian megéltük azt, amiről Kitti, Lilianya és többen elmodták véleményüket, ebből adódnak kérdéseim: akkor miért nem merünk beszélni róla? Vagy miért nem akarunk? Miért csak utalgatunk arra, hogy velünk is baj lehet? "Magamat kigúnyolom, ha kell! De hogy más mondja, azt nem tűröm el!"?

Ha állításom helyetálló és ebben szeretnék hinni és hiszek is, akkor tényleg rajtunk múlik minden! Mi vagyunk a termekben, mi állunk ki a gyerekek elé! Döntéshozóink is tőlünk tanultak írni, olvasni, számolni -micsoda demagógia!- csak ezt úgy látszik elfelejtették! Talán el is felejtették, mert ha kicsit is beleélnék egy mai gyerek helyzetébe magukat ( egyre nagyobb létszámok, egyre problémásabb összetételű csoportok, egyre fáradtabb és kihasználtabb, egyre kevésbé megbecsült pedagógusok stb.), akkor talán maguk is megkérdőjeleznék döntéseiket. Ezen mi nem tudunk változtatni -én biztos nem, hisz ez nem az én kompetenciám, legfeljebb úgy, áttételesen, ahogy többek között Juli írt a civil szerveződésekről. Marad tehát, egyszerű pedagógusként, a termem, a gyerekeim, a hitem, a szakmai hozzáértésem. A varázslástól a rontásig... igen, de .. a varázslók mi vagyunk!
cskati | 2008. március 12.
és a varázslástól eljutottunk a rontásig.
hol vagy tündérkirálynő?
Kitti | 2008. március 12.
Kedves Lilianya!
Szülőként, pedagósként és intézményvezetőként állíthatom neked, hogy a helyzet teljesen abszurd. Mélyen egyetértek veled. Kicsi lányomnak sikerült olyan tanerőt kapnia, aki soha nem állhatott a helyzet magaslatán. Matematika tagozatos tankönyvől tanított, olyan gyerekeknek, akiket szerintem Meixner-féle könyvből kellett volna. Differenciálni nem tudott tizenfős osztálylétszámnál: majd azt a fejlesztő pedagógus adja mondván, magatartásból, szorgalomból csak fekete pontot adott, egy fekete pont elég volt, hogy a havi jegyét négyesre minősítse. Képességkibontakoztató felzárkóztatást nem tartott, mert nem szervezte meg az iskola sem csak a nyolcadikosoknak felvételi előtt. Sok kicsi részlet elég ahhoz, hogy egy hetes betegség után a gyerek nagyon nehezen tud fölzárkózni a csoporthoz, fél, gátlásai lesznek, szorong és már a dolgozat puszta hallatára is sokkot kap. Teljesítménye pont akkor esik a minimum alá, amikor a nagydolgozat két jegynek számít. Pedagógusként úgy látom, hogy a kollégát ellenőrizni kellett volna még gyakornok korában, de udvariasságból nem hangsúlyozták eléggé ki a hibáit, vagy nem is ellenőrizték. Intézményvezetőként ugyanazt tudom mondani, mint Terepmunkás nem lökött még vonat alá gyereket. Gyáván húzom magam tanerő előtt, nem szólok, nehogy kioktatásnak vélje egyszerű véleményemet, többi szülővel nem beszélek nehogy hergelésnek hassék. Igazgatóhoz meg pláne nem megyek. Iskolaváltáson nem töröm a fejem, mert az egyébként is csendes, halk szavú gyermekem nehezen barátkozik.
Intézményvezetőként csináltam már létszámleépítést, a nagyobb bérmegtakarítás céljából én is azt a kollégát kértem meg a prémium éves nyugdíjra, akinek a legnagyobb volt a bére.
Mert így kívánta a fenntartó.
Mindannyian hibásak vagyunk, hogy ez idáig fajult. Továbbra is ezt vallom. Ki a gyávaságááért, ki a szakmaiatlanságáért, ki a hivatástudatlanságááért kellene, hogy feleljen a gyermeki lelkek előtt. Őket tesszük tönkre, csorbítjuk. Tudom, hogy vannak nagyon jól működő intézmények, elégedett szülők, gyermekek. Komolyan mondom, hogy boldog vagyok tőle. De mindenkinek járna ez. Örülök, hogy írtál erre az oldalra, mutasd meg mindenkinek, akinek csak tudod.
lilianya | 2008. március 12.
Kedves V.A!
Azt gondolom hogy az a pedagógus aki szó nélkül el tud menni a folyosón verekedő gyerekek mellett mert az egyszerűbb, vagy az aki fekete pontot ad a gyerekemnek mert olyan feladatot is megcsinált szorgalomból ami nem volt feladat és előre nem dolgozunk vagy az a pedagógus aki mindennap szavaival terrorizálja a gyerekemet, vagy az aki nem mer rászólni a gyerekemet verőre mert az roma, az nem teszi jól a dolgát. Ha egy egyébként jó képességű gyerek nem szeret bemenni a suliba nem szeret tanulni az a pedagógus hibája. Mi a gyerek előtt mindig megvédtük a tanárnőt mert így illik de magunkban gyötrődtünk hogyan pótoljuk amit a gyerek nem tanult meg.Mit kellett volna tennünk?
V.A. | 2008. március 11.
Kedves lilianya, szeretnék ajánlani néhány kérdést a felszólítások ("tegye a dolgát" stb.) nyomán és helyett. Tehát:

- Mi a pedagógus dolga? Amit "tennie kell", és amit ezek szerint nem tesz. (Az nem kielégítő válasz, hogy "Nem nekem kell tudnom, maga a pedagógus." Visszakérdezni lehet, sőt.)
- Mi a gyermekek érdeke (amiben a pedagógusnak tennie kell a dolgát)?
- Kire szavazott a legutóbbi választáson? (Bocsánat, hülye vicc volt. Mint a Kretén Magazin egyszerűsített adóbevallása, mely 2 pontból állt: "1. Mennyi zsét kerestél tavaly? - 2. Na akkor tedd be a borítékba, és küldd el nekünk.")

Szóval ténylegesen és elementárisan vagyok kíváncsi az első két kérdésemre adott válaszra vagy visszakérdezésre. Uff.
terepmunkás | 2008. március 11.
Rajtunk múlik...Pedagógus minőségi munkáját értékelni leginkább a szűkebb környezet szokta: tanítványok, szülők, kollégák. A pedagógusokat "védő" munkaügyi jogszabályok azonban túl szorosra kötik az intézményvezetők kezét. Határozatlan időre kinevezett munkavállaló pedagógustól (nagyon-nagyon sokan dolgozunk így) - ha mondjuk pocsékul teszi a dolgát - gyakorlatilag két úton lehet. Leépítjük az iskolát, megvonják a státuszt - melyik épeszű intézményvezető kockáztat ilyet, amikor egyébként is csapkod az istennyila - vagy fegyelmi - az iskolából való eltávolításhoz minimum az kell, hogy a kolléga személyesen lökjön egy diákot a vonat alá. Ha pedig az iskola vezetője olyan helyzetbe kerül, hogy új kollégát választhat, a sok jelentkező első szűrője nem szakmai - a fenntartó ugyanis leginkább a pályakezdő fiatalt ajánlja melegen - bérköltség. Ez persze nem baj, csak azt ne feledjük, hogy így mondjuk esélytelen az a 30-50 éves,lelkes profi, aki nem kímélve idejét továbbképezte magát, szakvizsgázott stb.
lilianya | 2008. március 11.
Kedves Mindenki!
Mivel megszólíttattam ezért hozzászólok mert nem riasztott el senki sem csak kiváncsian vártam a hozzászólásom reakcióit. Örültem mikor megerősítettek egyesek abban hogy bizony a pedagógusoknak is lenne min elgondolkodniuk ők sem szent tehenek bennük is lehet hiba amiről érdemes itt beszélni(Kitti, Kádár J, Leiner K). Máskérdés hogy mire juthat itt ez a beszélgetés?
Leiner Károlynak igaza van mert minden a pedagógusokon múlik ott az iskolákban. Jó lenne ha végre ezt minden pedagógus megértené és eszerint tenné valóban a dolgát a gyermekeink érdekében.
V.A. | 2008. március 11.
Kedves Judit, a magam részéről nem érzem, hogy elriasztó lett volna abban, amit írtam lilianyának. Azért álljon meg a menet:) Lilianya válaszolt is (csak az én beírásomra), és a válaszból - már magából a tényéből - sem derül ki ilyesmi, sőt.

Kedves Juli, ami lilianya "engesztelhetetlen" haragját illeti, nincs igazad szerintem. A netes kommunikáció sokkal tömörebben szókimondó, mint a nagy farizeus múltra visszatekintő élőbeszéd. Amit lilianya kezdeményezett, az a netkultúrában valódi kommunikációnak számít - és mivel a netkultúrában írogatunk épp, tényleg az is. És ebben a kijelentésben semmi gúny nincs.

Egyébként meg - és most tudálékos okosság jön - nem lehet ekkora batár önszövegekkel telenyomni egy kommentoldalt abban az esetben, ha új, "külső" vagy "civil" látogatókra számítunk. A netkultúra jellemzően nem ilyen. A túlhabzó véleménynyilvánítás agyonveri a kibontakozó beszélgetést a neten. Azt kellene tenni, ami hiányzik a netről: jókedvű, nem-megsértődős egymástbeszéltetést. Há' nem?

És éljen a konkrét példa (IZs-től): "a rajzolás közben az elcsúszó vonalzót a _p***ába_ felkiáltással jelző 17 éves diákom azon információja mely szerint, a szó egy testrész és nem trágár szöveg, hogy reagálná le egy jó tanár?"

Én nem tudom, hogy jó tanár vagyok-e, de úgy reagálnám le, hogy "Ez igaz." Lehet, hogy nem vagyok jó tanár?
cskati | 2008. március 11.
Kedves Mi!
azt hiszem, örülnünk kell, hogy még ennyien hiszünk a szakmánk erejében. a csodában. hiszen Zöld Béka is varázslásra csábít bennünket. pedig..
nagy a baj. velünk is baj van. időnként elveszítjük a hitünket. vagy elveszik tőlünk. de amíg harcolunk érte, addig van remény. amíg találunk kapaszkodót - kollégát, fórumot, virtuális tantestületet - addig nem adjuk föl. vagy inkább fogalmazzak egyes szám első személyben. nem adom fel.
szeretem Zöld Béka meleg hangú írásait olvasni. és megértem a keserűségét. aki erre a pályára lép, vagy megfertőződik és él-hal érte, vagy jobb esetben elmegy, rosszabb esetben a mi hitelünket rontja, mert marad.
tényleg jó lenne, ha több szülő is véleményt nyilvánítana. segítene. mert ami megfogalmazódik, arra lehet reagálni. lehet gondolkodni rajta, róla. hiszen közös terepen munkálkodunk. a gyerek jobbításán.
Szekszárdi Juli | 2008. március 11.

Kedves Kitti!

Indulatodat olyannyira megértem, hogy tökéletesen azonosulni tudok vele. Azért ezen a területen és ebben a formában próbálkozom/próbálkozunk, mert más nem igazán áll rendelkezésünkre, és itt legalább a magunk urai vagyunk. Egyetlen általad felvetett gondolatot sem tudok cáfolni, és én is szomorúnak tartom,hogy ebben a szó legszorosabb értelmében vett szakmai problémahalmazban csak a civil vonalon látok politikamentes küzdőteret. Pedig itt nem babra, hanem a mi (pedagógusok, szülők, gyerekek) bőrére megy a játék.

Hogy nincs nálatok civil mozgalom? Azt magunk csináljuk magunknak. Nagyobb gond, amit már Te is jeleztél, többen jeleztünk: a hazai civil világ olyan erőtlen, hogy nehéz csak ezen a vonalon előre jutni.

Milyen más abszolút politikamentes lehetőségeink vannak? A média? Arra, ha nem elég "szenzációs", kevesen figyelnek oda. Csatlakozni valamilyen nagyobb szervezethez, ami jobban szem előtt van? Ilyent még nem találtunk. A többi szakmai civil szervezet a saját érdekszférájában teszi, amit tud, többnyire sír-ri és keresi a túlélés lehetőségeit.Ha tévednék, boldogan hagyom magam megcáfolni, hiszen nagyon kellenének a szövetségesek.

Itt bizony – Münchhausen báró módjára – csak mi sajátmagunk tudjuk kirángatni önmagunkat hajunknál fogva a mocsárból. Hogy már nagylány vagyok ahhoz, hogy a mesékben higgyek? Ha azt már valóban régen ki is nőttem, egyedül a mi összefogásunkban hiszek. Meg az együttműködésben olyan emberekkel, amilyen Te is vagy, aki még saját ügyének képes tekinteni az iskola dolgát. Azért az országban szétszóródva sok ilyen van. Egy részük megszólal a mi kongresszusunkok, viszonylag sokan figyelnek ránk...

Sok erőt kivánok mindannyiunknak.
Kitti | 2008. március 10.
Nagyon Tisztelt Virtuális Kongresszus!
Mezei pedagógusnak szoktam magam vallani. Élek-halok a gyerekért. Gyűlölöm a létszámleépítés szót, a folyamatot. Vallom, hogy kell a kéttanítós modell a differenciált tanításhoz, a mai magyar oktási törvény által előírt létszámhatárokhoz. Értem a költésgvetést. Többé-kevésbé megértem a kormányt. Érzelmeimmel azonosulok az ellenzékkel. Hátam mögött ismerni vélem a szakmát: számos általam tiszteltekkel, az általam is nem a pályára való , magukat pedagógusoknak valló, de csak pénzért dolgozó munkavállaló kóklerekkel. Olyan helyen dolgozom, mint Terepmunkás. A legképzettebb pedagógust, a legönsanyargatóbb pedagógust kívánná ez a réteg. Érdekelt mindig is a szociológia, az eszemmel felfogom a lecsúszott társadalmi réteget, két lábon állok a makrogazdaságtan világában, érzem, tapasztalom a mikroökonómia törvényszerűségeit, olvasom a napi politikát, bőrömön tapasztalom a helyi, primitív hatalmasságok, politikai köntösbe bújtatott lobbi tevékenységét, próbálok szakmailag fejlődéni, érzékelem a ti útkereséseteket : ez a mai magyar valóság. Ennyi tövisbokorral szemben mutassátok meg nekem hogyan ébresszem fel Csipkerózsikát!? Minőség! Igen, azt akarom! Az út bonyolultabb, mint egy oktatáspolitikai, vagy egy eljárásrendbeli folyamatazonosítás a minőségbiztosítás folyamatszabályozásában.
A szomszéd község iskolaigazgatójával beszélgettem egy lyukasórájában. És én az állandó borúlátó közöttetek, a provokatív, én próbáltam belé lelket önteni: olvassa a virtuális kongresszust, hogy erőt gyűjtsön, mert vannak még olyanok, akikből lehet építkezni. Nem elég ez a virtuális kongresszus, bár ez is nagyszerű, hogy van. Nagyobb tér kell. A megfáradtaknak, az elkeseredetteknek, a még akaróknak, a szülőknek. Olyan küzdelmet vívnak a mindennapi megmaradásért, hogy fölemészti őket: a titkár titkára vagyok, így jellemezte magát fiatal kollégám. Feladom - mondta. Ő ,aki harcos, vállalja a véleményét, szembeszáll, küzd. Apró lépésekkel magunknak kell újra kivívni a tiszteletet, megbecsülést munkánk iránt, de ehhez színvonal kell, nem csak oktatáspolitika. Kell, hogy a nevelőtestület tagjai egyenként akarják. Mindenki hivatástudatból. Kell, hogy legyen pedagógus-társadalaom, különben hogy méred a munkádat. A minőség relatív: a hozzáadott értéket kell mérni? azon a helyen, ahol a három hás a gyerekek a többsége? Tehetséggondozás, verseny a szomszéd város felekezeti iskolájával, elviszi a jó képességű gyerekeinket! Persze! és a Nat felmérések? Minden pedagógus olyan innovatív, hogy magától rájön, hogy fejlődnie kell? Tökéletesen kontrollálja a tankönyvválasztást, tökéletesen működik az igazgató, munkaközösségvezető szakmai ellenőrzése?! Egy kistelepülési nevelőtestületben továbbképzéseket tervezni sem lehet, akkora a mozgás tanévente. A fenntartó nagy úr, a társulási tanács nagy úr, pénz nincs: vállalkozók, civilek ilyen helyen nincsenek.
IZs | 2008. március 10.
Kedves Kádár Judit!
szeretem a hozzászólásait, mert elgondolkodtatóak, van amikor felbosszantanak, van hogy minden szavával egyetértek. A szülői szerep is szabadon választott a gyermekek születése elött, és mivel se a pedagógusi pályán, se a szülői pályán nincs, alkalmassági vizsga, bizony itt is ott is vannak alkalmatlan szereplők. A tanárokat és más pedagógus-féléket manapság szívesen marasztalják el minden gyerekekhez köthető kudarcért szülők és média szereplői is. Az egymással nem beszélő tantestületi tagok meséjét az én sulimból nézve, a városi legendák közé sorolnom, de lehet ez is az alkalmas-alkalmatlan problémakörbe tartozik.
Lilianya! a sok ( mind) rossz iskola és rengeteg kiégett tanár problémáját biztos sikeresen oldaná meg, ha a "jó" tanárok sokkal több gyereket tanítanának.
Konkrét példa: a rajzolás közben az elcsúszó vonalzót a "p***ába" felkiáltással jelző 17 éves diákom azon információja mely szerint, a szó egy testrész és nem trágár szöveg, hogy reagálná le egy jó tanár? Hagyná szó nélkül? Nem hallaná meg holott a pad mellett áll? Lilianya adjon tanácsot, mi a jó lépés?
A virtuális kongresszus látogatottsága valóban nem mérhető össze pl. az indexével, de az olvasók ( pl.én se) szólnak mindig hozzá, főleg az idő hiánya miatt.
Leiner Károly, zöldbéka | 2008. március 10. | leinerk[kukac]freemail[pont]hu
Kedves Kitti!
Julival értek egyet: ugyan magam is "véletlenül" találtam erre a közösségre, ám azóta igyekszem felhívni minél több kolléga figyelmét az itteni témákra, megszólalókra, mert nagyon fontosnak tartom. A "kókler"séggel nem értek egyet, mert bár abban igazad van, hogy az egyszerű pedagógus nem foglalkozik mással, csak saját mikrokörnyezetével, ám ebben talán nem is hibás, és saját területén megpróbál a lehető legjobban dolgozni! Hidd el, hogy sok valóban jól dolgozó, remek pedagógus van és bizony sok, aki valóban nincs a csúcson. Ám írásomban éppen arra akartam felhívni a figyelmet, hogy mindenki a lehető legjobb képességei szerint tegye a dolgát ott, ahol van!
Hogy nincs pedagógiai társadalom? Sajnos ebben is egyetértünk, erről sokan írtak már e lapon. A kérdés az kell, hogy legyen, hogy hogyan érhetők el a pedagógusok, hogyan adható vissza "értelmiségi létük"? Mert ha ez megvan, akkor van tartás, van akarat, cselekvőkészség. Azt gondolom, hogy ehhez meg kell becsülni a pedagógusokat, vissza kell adni a tiszteletet a hivatás iránt és ebben döntő szerepük van a médiáknak. A Juli által említett internetes portálnak éppen ezért örülnék: mert a hozzászólásokból, a vitaindítókból tisztán látszik, hogy vannak jó pedagógusok, van akarat, van elhivatottság, csak jó lenne, ha végre ez is megjelenhetne a közvélemény előtt!
Szekszárdi Juli | 2008. március 9.

Kedves Kitti!

Nem vagyunk olyan naivak, hogy azt gondoljuk: az egész ország bennünket figyel. Igyekszünk minél több embert bevonni, és nézőpont kérdése, hogy az eddig jelentkező kb. 40 ember sok-e vagy kevés. A tér körülöttünk nem feltétlenül légüres, de azért tömegeket még nem tudtunk magunk köré szervezni. Lehet, hogy nem is fogunk tudni. Lassú és küzdelmes folyamat ez.

Természetesen van egy véletlenszerűen kialakuló állandóbb csapat, amelyik folyamatosan jelen van, és amelynek tagjai többször is hozzászólnak, ha szükségesnek tartják. Téged is már többször olvashattunk nagy örömmel. Ha van javaslatod, hogy hogyan lehetne tovább bővíteni a kört, szívesen vesszük, és ha lehet, élünk az új ötletekkel. És természetesen szívesen fogadjuk a kritikai észrevételeidet is.

Nem egészen értem a betévedő civilekkel kapcsolatos magatartásunk kritikáját. Bármelyik megszólaló számolhat azzal, hogy nem értenek egyet vele, olykor indulatosabb hangok is megengedhetők, és valamennyiünket megillet a morgolódás mellett a tévedés joga is.

Mindent megteszünk annak érdekében, hogy a döntéshozók is meghallják a hangunkat. Keressük ennek a módját. Remélem, meg is találjuk. És hát éppen arra törekszünk, hogy ne lehessen bennünket megosztva uralkodni rajtunk.
Kitti | 2008. március 9.
Mi a baj, tanár úr?
Kedves kollégák, ugye milyen nehezünkre esik kontrollálni saját munkánkat? Amikor betéved egy civil a honlapra, rögtön jövünk és megprópáljuk etikai, szakmai úton megmagyarázni magunkat, hány órát dolgozunk, beleszól a politika!! Ébredjünk már föl! Több kókler van a szakmában, mint ahányan olvassák a honlapot. Nem tűnik föl senkinek, hogy ugyanazok leveleznek egymással, mindegyik vitaindítóban. Tényleg úgygondoljátok, ha egymással elbeszélgettek, megoldotok bármit is? Nem tűnik föl, hogy milyen szűk körben beszlgettek? Hol van a szakmailag, etikailag képzett pedagógus-társadalom ilyenkor este? Tényleg kíváncsi a szakma elitjére? Én nagyon tisztellek benneteket. Örülök, hogy már ez is van: de lássátok már légüres térben beszélgettek: nincs is súlya, annak amit mondotok még az egyszerű, mezei pedagógusok között sem, nem még a szakmai politikusok között. Pont jól jön nekik, hogy egymással eltere-ferélgettek. Oszd meg és uralkodj!
Szekszárdi Juli | 2008. március 9.

Kedves "Virtuálisok"!

Az egymásra mutogatáson (és az egymás ellen ágáláson) valóban túl kellene kerülni, és összefogni annak érdekében, hogy a döntéshozók és irányítók ténylegesen arra figyeljenek, ami a legfontosabb dolguk, és őszintén szembesüljenek a valódi problémákkal. A szülők és a pedagógusok személyes érintettsége gyakran túlságosan erős ahhoz, hogy a vélt és valódi sérelmeken képesek legyenek túltenni magukat. Ezért kellene nekünk itt egy magasabb általánosítási szinten megfogalmazni a problémákat és a teendőket.

Konkrét példát éppen én is hozhatok. Tegnap tartottam egy képzést. A kollégákat kötelező jelleggel küldték el szombaton, nem mertek nem elmenni, a hátukon egy púp volt az egész, és magunk között szólva túl sok értelme nem volt. Volt rá költségvetés, tehát megszervezték (Szándékosan nem nevesítem a szervezőket.) Ha már ott voltunk, akkor beszélgettünk arról, hogy miért mennek pocsékba nagy ügyek, válnak hiteltelenné alapjaikban jó koncepciók. Bár nem ért igazi meglepetés, hiszen sokat vagyok pedagógusok között, de azért megrázó élmény volt.

Ameddig nem találunk olyan megszólítható és helyzetben lévő (döntéshozásban szerepet játszó) felelősöket, akik valóban egy "ügyért" dolgoznak (semmi pátosz: a közoktatás, az iskola fejlesztése a ügy, a gyerekek rövid- és hosszabbtávú érdeke, röviden a jövője a tét),addig reményünk sem nyílik a közeljövőben arra, hogy jelentős változás legyen.
Itt kérem jelenleg a "birodalom" (a hatalom és a pénz) újra meg újra történő felosztása folyik, miközben rengeteg lehetőség nyílik a zavarosban halászásra, tűzközelben a saját gesztenye kikaparására, és remekül egymásnak lehet ugrasztani szülőt, pedagógust (meg persze fenntartót, kutatót, szakértőt stb.), hiszen az oszd meg őket és uralkodj bizonyítottan jól bevált metódus,és a bűnnbakképzés kiélezett helyzetekben bizonyított csoportdinamikai törvényszerűség. Nem jutunk tehát előbbre, ha megrekedünk az egymásra mutogatás szintjén.

A különböző társadalmi helyzetű, életkorú, felkészültségű, habitusú stb.emberek ezt a kiszámíthatatlan helyzetet nyilván eltérő módon viselik el, alkalmazkodnak, kritizálnak esetleg lázadnak. Nem lehet átütő megújulást várni olyan pedagógusoktól (mert a szülő-pedagógus viszonylatban szakemberként mégiscsak ők az elsőszámú felelősök), akik nem értik, mi történik körülöttük, akik kiszolgáltatottak az aktuális döntéseknek, és akiknek saját helyükön ritkán van érdemi beleszólásuk a döntésekbe. (Ebből a szempontból is nagyon hiteles Leiner Károly naplója.)

Én is tudnék rémtörténeteket előadni mindenféle szinten(gyerekeim,unokáim vannak szép számmal), látom tehát a szülői oldalt is, és meglehetősen ismerem a pedagógiai nézőpontokat. Sokfélék.

A mi mozgásterünk itt, tehát az OFOE virtuális kongresszusán, hogy civil vonalon hallassuk a hangunkat, kihangosítsuk a valamennyiünket nyomasztó gondokat. Juditkám, bármilyen okosakat ís mondasz, Te sem jutsz túl a helyzetleíráson és a kesergésen, felháborodáson.

Segíts/segítsetek abban, hogy meghalljanak bennünket. Garancia nincs arra, hogy ettől valami rövid távon változik, de legalább mint kontroll legyünk jelen. Bármilyen erőtlen is a civil világ, azért talán nem lehet átlépni a véleményén. Azért egyre többen figyelnek ránk.

Most kaptunk például egy ajánlatot a magyarorszagholnap@hu internetes portál szerkesztőitől, hogy néhány nálunk felmerült téma új vitaindítókkal az ő honlapukra is felkerülhet (természetsen a milogónkkal és aktív részvételünkkel). Idézek a javaslatukból:"céljaink nagyon közel állnak egymáshoz és azonos terepen, közel azonos eszközökkel próbáljuk ezeket megvalósítani. Ezen felül Ti rendelkeztek már egy viszonylag stabil "virtuális tantestülettel", akik hajlandóak és képesek is aktívak lenni a világhálón, illetve szép "közös tudást" halmoztatok fel a virtuális kongresszus eddigi eredményei és tapasztalatai alapján. Mi emellé egy viszonylag széles szakértői és döntéshozói támogatottságot igyekszünk felsorakoztatni, ami talán jelent annyi hátszelet, hogy az oldalunkon elhangzó szó meghallgattassék, és reakciókra késztesse a törvényalkotókat. Nagyon jó lenne, ha valamennyien segítenétek ebben kedves 'virtuális kollégák'! (Bízzunk benne!)"

Akkor bízzunk! Sírni ráérünk később...
Kádár Judit | 2008. március 9. | judit48[kukac]gmail[pont]com
Kedves Karcsi!

Oké, teljesen igazad van. Mikor Popper kapcsán erős és erősen ironikus kifejezést használtál („sztárpszichológusok hada fikáz bennünket”), valóban megkérdeztem, hogy miért éppen a biciklisták. Most meg látszólag könnyű szívvel hagynám, hogy egy fölindult szülő igaztalan túláltalánosítással menjen neki a tanároknak. Látszólag.

Látszólag 1.: Nem fejeztem ki egyetértésemet sem Lilianyával, sem az általa mondott sommás ítélettel, csupán a vele szemben használt érvelést próbáltam megnézni a másik oldaláról is (Mi vajon mondunk-e konkrétumokat, mi vajon látjuk-e a jót is, nemcsak a rosszat?). Sőt azzal kezdtem, hogy láthatólag egyik fél sem hagyja lepattanni a labdát, ami lehet túlságosan költői kifejezés, de a veszélyes kommunikációképtelenség tényét mindenesetre ott hagyja mindkét oldalon.

Látszólag 2.: Azért van itt egy pici különbség. A tanári, pszichológusi, orvosi, lelkészi… pálya – bármilyen elkötelezetten gyakorolják – szabadon választott, szabadon otthagyható, míg a szülői nem. Amikor nagyon fáj, hogy segítő emberként, szakemberként mit várnak tőlem, mire köteleznek, mekkora nyomorúságba, kiszolgáltatottságba, tehetetlenségbe taszítanak, nehéz szívvel, de újra meg újra felvethetem, milyen sok szépséges szakma van még ezen kívül – meg is teszem, sírdogálok is miatta, dühösködök is miatta. Szülőként ezt nem tehetem, így a kiszolgáltatottságom, a tehetetlenségem, a kétségbeesésem összehasonlíthatatlanul nagyobb lehet, döntésem, döntési szabadságom akkor sincs. Ez pont az az elrendezés, amikor – a legérzékenyebb ponton támadva, ugyanakkor sarokba szorítva – halálosan igazságtalanná válhatok. Ettől az igazságtalanság még az marad, ami, de a visszajelzésében mégis tapintatosabb, megértőbb az ember. Hát mert az iszonyatos kétségbeesés szüli, ami tényleg semmi máshoz nem mérhető.

Én rendszeresen a nagyszüleihez menekítettem kisóvodás lányomat a szadista óvónők elől, miközben tudva tudtam, hogy a gyerektársakra, gyerekcsoportra nagy szüksége lenne. Nem volt pénzem, autóm, naponta távolra utazási képességem ahhoz, hogy jobb óvodába vigyem. Négy gyereket kellett minden reggel lepotyogtatni óvodába, iskolába, délutánonként begyűjteni onnan. Szerencsés voltam, a nagyszülők közel voltak, készségesek voltak, meg tudtuk oldani ezt a felemás menekítést. Négyéves páciensemnek – akiről az óvónők hivatalos pedagógiai véleményben ezt írják ezer lesújtó, feketénél feketébb mondat után: „…és még a feje is betegesen nagy” – nincs hova mennie: édesanyja egyedül neveli, nagyszülei 200 kilométerre laknak tőlük. El tudod képzelni ennek az édesanyának az üvöltő kétségbeesését? Mondanád neki teljes nyugalommal azt, hogy drága asszonyom, ne legyen már olyan igazságtalan, hiszen vannak remek pedagógusok is, maguknak egyszerűen nincs szerencséjük? Én nem mondanám, holott nyilván gondolom.

A kommunikáció módja sarkalatos kérdés. Két szörnyeteget látok, ami felfalja a lehetőségét is, hogy rendbe rakjuk a társalkodást. Az egyik az uralmi gondolkodás- és beszédmód, ami az iskola és képviselői kommunikációját jellemzi a családok felé. Ez még akkor is így van, ha a szülők engedelmes alattvalóból mind többször válnak lázadó alattvalóvá – attól még alattvalók, hiszen így néznek rájuk, és ők is így néznek magukra. A másik a szenvedések versengése, ami teljesen elmossa a közös felelősségről, közös feladatról való kiegyensúlyozott beszélgetés lehetőségét, és csak valami autisztikus ágálásnak enged teret mindkét oldalon.

És ha még „csak” azt látnám, hogy az iskolák, a pedagógusok „csak” kifelé nem tudnak kommunikálni. Azt látom, hogy nagyon-nagyon sokszor a tanítók és a felsős tanárok sem állnak szóba egymással, a tanítók és a napközisek sem, az osztályfőnökök és a szaktanárok sem, a szaktanárok egymással sem. Abban az esetmegbeszélésben, aminek a történetét tegnap leírtam, megszólaltak a sikertelenül integrált (szegregált) gyerekek régi napközis tanítói, és elképedve mondták, hogy ők bizony még meg tudták oldani a mostan kezelhetetlennek tűnő gondokat, és azt is elmondták, hogyan, milyen technikákkal, mire figyeléssel. Ott ülnek, dolgoznak ugyanabban a tantestületben hosszú évek óta, és úgy beszélnek egymással, mint a marslakók a földlakókkal. Miért? Azért, mert nemcsak a szülőt választja el fényévnyi (hierarchikus) távolság az iskolától, nemcsak az iskola tűnik ugyanilyen beláthatatlan messzeségben lenni fenntartótól, minisztériumtól, hanem például az alsó tagozat is a felsőtől. Az egyik napközis tanítónő elmesélte, hogy amikor egy tavaly még az ő csoportjába járó ötödikes dolgában megkereste a gyerek mostani osztályfőnökét, a tanárnő először azt gondolta róla (aki nyolcadik éve dolgozik ugyanabban az iskolában), hogy ő a kedves szülő.

És még egy kérdés. Azt írod: „…teljesen közös a feladatunk szülőknek, tanároknak: addig büntetgetni a regnáló hatalmasságokat, addig kellemetlenkedni civil kurázsival, mozgalmakkal, ameddig végre helyére kerülnek a dolgok (mármint először az értékek, majd lassan-lassan, igen hosszú és kemény munkával az egész iskolarendszer).” Karcsi, komolyan gondolod, hogy ezen a módon („büntetgetni, kellemetlenkedni”) kerülnek helyükre a dolgok, az értékek, az iskolarendszer? Tényleg ez lenne a teendő? Én úgy látom, ez nagyon kevés, ugyanakkor nagyon veszélyes út: a lázadó, de önmagában, értékeiben, tudásában nem elég szilárdan bízó alattvaló útja. Könnyen visszaverhető, könnyen nevetségessé tehető ágálás, ami csak ahhoz elég, hogy tartósan egymásra uszuljanak azok, akiknek nyugodt, értelmes beszédbe kellene elegyedniük egymással: tanárok a szülőkkel, iskolák a fenntartókkal, törvényhozókkal. Ezt az egymás ellen kijátszható ágálást látom most, ha körülnézek. Jó ez?
achs | 2008. március 8. | axkaro[kukac]vipmail[pont]hu
Kedves Lilianya!

1. Persze, hogy tudjuk, milyen bajok vannak. Persze, hogy tele van az iskola szörnyűséggel, fásultsággal, közönnyel. Ezt mi is érezzük naponta: érdekes lenne megvizsgálni, hogy a „virtuálisok” közvetlen kollégáinak ugyan hány százaléka olvasott egyáltalán bele ebbe a három hónapja tartó kongresszuskába…
Sőt. Az is nagyon valószínű, hogy mi magunk is, az ide rendszeresen látogató és írogató, azaz saját munkánkon gondolkodó tanárok is rendszeresen követünk el szörnyűségeket.
Ettől függetlenül nem hinném, hogy egy ilyen típusú találkozásnak arról kellene szólni, hogy a saját vagy még inkább a kollégáink szörnyűségeit sorolgassuk.
Az eddigieket olvasva nekem az az érzésem, hogy a felsorolt háborgások, panaszkodások, sajnáltatások mögött mindig ott volt az a tudat, hogy a felsoroltak kárvallottja leginkább a gyerek. Mert azért annál kicsit bonyolultabb a helyzet, hogy például: „a pedagógusok mennyire sajnáltatják magukat hogy kevés a pénzük sok a munkájuk közben meg nem szakadnak bele”. Hogy példát is mondjak: ha kedden megtartok (végigbeszélek, figyelek, koncentrálok, sőt: érzelmileg „simogatok”) nyolc órát du. fél ötig, majd öttől hétig negyven gyereket és egy zenekart túlüvöltve műsort próbálok, aztán föl kéne készülnöm a szerdai hat órámra: - az bizony a szerdai hat óra diákjaira nézve nem sok jót ígér… Mert vagy tényleg leülök készülni, dolgozatot javítani, de akkor teljesen kiégve megyek aludni (forgolódni), meg kedvetlenül az iskolába, vagy letottyanok egy BL-meccs elé, ami szintén csak az ürességet növeli…
Lehet, hogy ez megint csak túl részletező sopánkodásnak tűnik. De azért hoztam föl, hogy látszódjon: a tanárok rossz helyzetének, túlhajszoltságának a gyerek az első számú áldozata. És hogy Ön tökéletesen látja: a pálya tele van „kiégett, mindig fáradt, érdektelen és közönyös pedagógusokkal”. Megfigyelése pontosan egybeesik az általunk leírtakkal.

2. Egyszer már hivatkoztam Beke Katára. Ő a nyolcvanas években kiadott egy könyvet a kontraszelekcióról: hogy – kevés kivételtől eltekintve – az választja a tanári pályát, akit nem vesznek föl máshova, és hogy ez micsoda veszélyeket rejt. Süket fülekre talált. Emlékszem néhány éve a nálam harmincöt centivel alacsonyabb Zsuzsi tekintetére, amikor arra a kérdésére, hogy „mi legyek, tanár úr?” azt találtam válaszolni, hogy te nagyon jó tanár lennél. Fölnyúlt, némi szánakozással a vállamra tette a kezét, és visszakérdezett: Komolyan beszél, tanár úr?!?!
Az eredmény évtizedek óta itt van. Amellett, hogy semelyikőnket sem lehet a konkrét ügyekben elkövetett hülyeségek felelőssége alól felmenteni, én nem tudok úgy általánosságban haragudni a tanártársadalomra. Mert mi is csak áldozatai vagyunk egy sok évtizedes hibás politikának, beteg mentalitásnak. És teljesen közös a feladatunk szülőknek, tanároknak: addig büntetgetni a regnáló hatalmasságokat, addig kellemetlenkedni civil kurázsival, mozgalmakkal, ameddig végre helyére kerülnek a dolgok (mármint először az értékek, majd lassan-lassan, igen hosszú és kemény munkával az egész iskolarendszer).

3. „Ha pedig vannak ilyenek azokat becsüljék meg, fizessék meg a többit meg rúgják ki és mindjárt megoldódik a felesleges pedagógusok száma, a fizetésük stb” „és az eredmények is rosszak a felmérések szerint talán elkellene gondolkodniuk ezen!”
Azt hiszem, ez is leegyszerűsítés. És csak indulatból jön. Valóban rosszak a felmérések, de aki ezt azzal próbálja megoldani, hogy a rendszerből kipenderít nyolc-tízezer pedagógust, az rossz úton jár. Mert például olyan esetek jönnek létre, mint nálunk: érettségi előtt odacsapnak egy osztályt egy másikhoz, de a törvény szerint minden órájuk külön van, csak az osztályfőnöki együtt, az új ofő nem is tanítja őket, azaz alig lehet ismerete az egyes gyerekekről. A következmény törvényszerű: bár a helyzetet utálják, de az túl elvont, így aztán egymást kezdik utálni a gyerekek, romlik a tanulmányi eredmény, szaporodik a hiányzás – mindez egyetlen ofői pótlék megspórolása kedvéért!! Már megint nem (elsősorban) a felnőtt a vesztes, hanem a gyerek!!

4. Nem vagyok pszichológus, és nem ismerem gyermekei iskolai történeteit. De azt gondolom, hogy bár egy-két iskolaváltás bele-belefér egy gyerek életébe, de a „sokadik iskola fogyasztását” én nem tartom szerencsésnek. Egyrészt nagyon fontosnak gondolok bizonyos állandóságot, folyamatosságot a gyermek életében. Másrészt az sem jó, ha állandóan figyelgetjük, mit csinál rosszul a pedagógus. Középiskolában én ezt nyilván kevésbé érzem a szülők részéről, de néha-néha akad egy gyerek, aki valamiféle (akár egyetlen butaságomból megalapozottan eredeztetett) ellenséges érzületből lesi, hol hibázok, lesi, mibe köthet bele, és ha talál valamit, jól el is raktározza, dajkálgatja stb. Sokadszor ugyanaz: neki a rosszabb, mert már ha akarna, se tudna megbocsátani, felengedni. Sajnálni szoktam őket.
Persze még egyszer mondom: nem ismerem az Önök által tapasztalt (szerintem majdnem minden iskolában megtapasztalható) problémákat.

Köszönöm, hogy felkereste „kongresszusunkat”.
Sok erőt, türelmet kívánok gyermekei neveléséhez.
Üdvözlettel:
Achs Károly


Kedves Judit!

Hadd emlékeztesselek arra, hogy milyen lendülettel vetted védelmedbe szakmádat akkor, amikor leírtam a sztárpszichológusokról szóló megjegyzéskémet…
Szia:
ax
Szekszárdi Juli | 2008. március 8.

Kedves Judit!

Nem a mundér becsületét védem, csupán azt szándékozom jelezni, hogy bár nem zárkózunk el a konkrét gyerek és szülő, sőt a konkrét pedagógus problémáitól, eseteitől sem, ez a virtuális tér nem igazán alkalmas az effajta aprómunkára. Ígérem Neked, hogy egyesületként tervbe vesszük egy olyan országos műhely-hálózat kiépítését, ahol a konkrét esetelemzésekre is sor kerülhet. Igazad van, nagy szükség lenne erre. Jártamban-keltemben én is azt tapasztalom, hogy mind a pedagógusok, mind a szülők, mind a gyerekek ki vannak éhezve gondjaik kibeszélésre.

Ez a kongresszus azonban nem alkalmas egy-egy történet mélyebb boncolgatására, nem is ezzel a céllal szerveződik. Azt nem mondhatod, hogy november óta nem jelent meg itt elég személyes hangú, önfeltáró írás és hozzászólás. Nem érzem hiányát az egyedi esetek elemzésének, örülök viszont annak, hogy számos konkrét, a többséget érintő gond körvonalazódott például az integrációról vagy a pedagógiai szolgáltatások helyzetéről.

Már ne haragudj, de nem tudok meghatódni a véletlenül hozzánk tévedő "hús-vér" Lilianyán, aki zsigerből támad, és dühösen vagdalkozik. Az első két reflexióban /VA és jómagam/ felajánlottuk neki a a konkrét segítséget. Reméljük, él vele, ennél többet nem tudunk tenni érte.

Érdemes azonban felfigyelni az ő hozzászólásának a központi üzenetére: arra a sztereotíp, előítéletes véleményre, amely a közvéleményben terjed a pedagógusokról. Mit is ír a kedves szülő? "A pedagógusok mennyire sajnáltatják magukat hogy kevés a pénzük sok a munkájuk közben meg nem szakadnak bele és az eredmények is rosszak a felmérések szerint talán el kellene gondolkodniuk ezen".

Na akkor gondolkodjunk el!

Ki tehető felelőssé azért, hogy a közoktatás jelenlegi helyzete, a gyerekek teljesítménye ilyen negatívan alakult? A számos okra visszavezethető kontraszelekció közismert folyamata nyilván sokat ártott a pedagógusok megítélésének, és a negatív sztereotípiák árnyéka a legjobbakra is rávetül. Annak tudatában, hogy valóban vannak alkalmatlan, felelőtlen emberek a tanári pályán, nem hiszem, hogy ők az első számú felelősei a helyzet ilyetén alakulásának. Sajnos a közoktatás teljes rendszere látszik működésképtelennek. Persze ez a kétségtelen tény nem ment fel senkit a felelősség alól. Ugyanakkor – most megpróbálok konstruktív lenni – valóban ideje túllépni a fájdalmakon és sérelmeken, és mindannyiunknak körülnézni, hogy saját területünkön mit is tehetünk a változás érdekében.

Úgy tapasztalom, hogy számos pedagógus (és pszichológus) dolgozik minden erejét megfeszítve, hogy ellensúlyozza az egyre lehetetlenebb körülményeket. Olykor ezek az erőfeszítések olyannak tűnnek, mintha egy lyukas vödörrel szeretnénk kimerni a tenger vizét. Vannak persze apró sikerek, gyönyörű pillanatok ezen a fájdalmas pályán. És igenis, vannak, és nem is kevesen, olyan kollégák, akik képesek varázsolni. Vigyáznunk kellene rájuk, mindent megtenni azért, hogy megmaradjanak az iskolában, képesek legyenek megőrizni varázserejüket, ne kedvetlenedjenek el, ne égjenek ki. Nagy erőt érzek abban, ha az elkötelezett és felkészült szakemberek az iskolában és az iskolán kívül megtalálják egymást, nyíltan kommunikálnak,érdemben együttműködnek. És ennek jó esélyét látom akár a virtuális kongresszus eddigi történéseinek tükrében is.

A rendszer problémáival még foglalkozni fogunk.
Kádár Judit | 2008. március 8. | judit48[kukac]gmail[pont]com
Károly, azon túl, hogy megerősítem az egyetértést (mármint rögvest az elején szólok, hogy én is egyetértek veled), két fontos kérdést szeretnék újra felvetni – a szakmai kontroll és az integrációs osztályok ügyét – egy-egy történet erejéig.

Szakmai kontroll. Azt írod, sem kívül, sem belül. A kívül-ről most nem beszélnék, bár persze nagyon is fontos, hogy az miért, hogyan, mennyire, mióta nincs. De a belső, az nagyon más kérdés. Emlékszem kedvenc Zsuzsa óvónénimre, akinek az oviját egy renitensnek mondott gyerekcsoportot (nem az övét) megfigyelendő meglátogattam. Puszta barátságból bejött velem a csoportba, együtt támasztottuk a radiátort. Kicsiny idő múlva döbbenten rám néz: „Nahát – mondja –, mennyire más egy csoport, ha innen nézem, mint amikor benne vagyok!” Zsuzsa óvónéni nem volt rest, azonmód megosztotta katartikus tapasztalatát a társaival, és legott rákaptak arra, hogy rendszeresen átjárkáljanak egymás csoportjaiba hospitálni. Meg sem álltak, míg ki nem alakították a rendszeres megbeszélések hagyományát. Hát persze, most már volt miről beszélgetniük, mégpedig a legteljesebb konkrétságban. A kisvárosnak, ahol dolgozom ma ők a legjobb ovija, pedig emlékszem, hat éve bizony még kezem-lábam törtem, hogy kimenekítsek onnan egy ún. „kezelhetetlen” kiscsoportost.

Integrációs osztályok. A helyzet az, hogy nagyon sok helyen (tapasztalatból mondom, kézközelből) ezt a rémséget, amit írsz maga az iskola zúdítja a gyerekek, pedagógusok és – inkább előbb, mint utóbb – az iskolavezetés fejére. Mesterségesen létrehozott karantén/börtönosztályokat látok, ahol olyan gyerekek kallódnak, akikkel „már semmit nem lehet kezdeni”, olyan tanárok tanítják (vagy micsinálják) őket, akik ezt a megoldhatatlan feladatot nem is titkolt büntetésül kapják.

Minap ilyen iskolában jártam. A minap azt jelenti, hogy hónapok óta tartok csoportos esetmegbeszélést egy általános iskola pedagógusainak. Egyébként meg kell mondjam, remek emberek: őszinték, bátrak, felkészültek, elkötelezettek. Múlt héten azonban egyikük előrukkolt a kérdéssel: mik egy iskola törvényes lehetőségei olyan gyerekekkel szemben, akik minden tanári munkát lehetetlenné tesznek. Megszoktuk, hogy nehéz gyerek-történeteket mondunk, vártam a konkrét sztorit. Először hiába vártam, ő elvi nyilatkozatot akart tőlem. Eddig Pistik, Katik, Zsófik, Marcik történetei jöttek-mentek közöttünk(nyilván a titoktartás komoly védelme alatt), a mostani gondhoz azonban azt fűzte hozzá a tanár, hogy nem érdekes, hogy hívják ezeket a gyerekeket. Mondom, ez érdekes, hogy nem érdekes – eddig érdekes volt.

Lassacskán kialakult a történet, kiderült, hogy olyan gyerekekről beszélünk, akik otthon feltehetőleg vagy igazoltan ebek harmincadján vannak, komoly felnőtt támaszra, biztonságra, útmutatásra nem számíthatnak. Kerettartó, feladat-elviselő, szabálytűrő, feszültségtűrő kapacitásuk a minimálisnál is kevesebb, viszont szétvernek mindent, ami szétverhető (tanórát, társat, berendezést). Kiemelték őket eredeti osztályaikból és összecsukták egy karanténban. Nagyjából ötödikesek (negyediktől hatodikig vegyesen), sokuk nagyon komoly tanulási zavarokkal is küzd az egyéb zavarai mellett. A hozzájuk betévedő tanárok azt az instrukciót kapják az iskolavezetéstől, hogy akár vigyék le őket az udvarra focizni óra helyett, vagy csináljanak, amit gondolnak, csak baj ne legyen. Aztán mégis van. Azért mondom, hogy hozzájuk betévedő, mert a tanáraik is nagyon sűrűn váltják egymást (kihalási rendben).

Az iskolavezetés valamiért azt hitte, ez a delíriumos álom működni fog, de most már látja, hogy nem. El is határozta, hogy felhagy az „integrációs osztály” kísérletével, és a még talpon maradt gyerekeket (értsd: aki még nem lett közülük magántanuló) visszapakolja eredeti osztályaikba. Most aztán úrrá lett mindenkin a félelem.

Ezt meg is értem. A gyerekekről annyit lehetett (volna) előre tudni, hogy sokkal több biztonságra, keretre, nyilvánvaló – és stabil felnőttekhez köthető! – szabályra van szükségük, több támaszra, több személyes segítségre. Ehelyett az történt velük, hogy minden létező keretet felszámoltak körülöttük (az osztályét, az évfolyamét, a tanóráét, a holnap is bejövő tanárét), aztán – átmenetileg – rájuk csukták az ajtót, de előbb szép gyöngybetűkkel kívülről ráírták az ajtóra: „Selejt”. Mint már említettem, a róluk szóló elbeszélésben ezeknek a gyerekeknek már neve sem volt, nem tűnt lényegesnek, hogy legyen. Egyébként a háromórás beszélgetés végére már volt nevük, egyéni történetük, sorsuk, és ez nem kevés.

Ez is integráció, ez is egy arca, mégpedig egyáltalán nem ritka. Persze a szegregációs arca, de ez szinte mindegy. Mert amíg nincs ötletünk, nincs eszközünk, nincs együttműködésünk, tervünk, egyáltalán merszünk odanézni, addig integrálva is csak szegregálni tudunk. Akár kint van a gyerek (iskolából, osztályból), akár bent. Az utolsó pad is szegregáció, a minden órán elmondott „Ezt most Pisti kedvéért újra elmondom”, „Ezt Katinak nem kell csinálnia, ő úgyse tudná” mondatok is szegregálnak. Ezért persze baromság felülről elrendelni azt, amihez sem képzés, sem eszköztár, sem emberi, sem pedagógiai teherbírás nem áll rendelkezésre. Abból ilyen integráció lesz, ilyen hideg-fajta, a gyerekeknek pedig még a nevük sem lesz fontos.

Szélsőségesnek tűnik a példa, pedig nem ritka. A leggyakoribb azonban egy öszvér-megoldás. Az évfolyamokon többnyire létrehoznak egy-egy „jó” osztályt, ahol „lehet haladni”, ahol a „jobb szülők” gyerekei vannak, meg egy-egy „gyengét” – na, ez az „integrációs”. De mindezt az iskola maga csinálja, saját maga hozza létre ezeket az osztályokat, gyerekcsoportokat, mégpedig nem pedagógiai elgondolások, értékek mentén, hanem merő defetizmusból. Aztán issza a levét.
Leiner Lároly/zöldbéka | 2008. március 8. | leinerk[kukac]freemail[pont]hu
Kedves Judit!
Mélységesen egyetértek veled, de mindig azt mondják beszélgető partnereim, ha ez a téma előjön: hogy igen, de az ember nem piszkít a saját fészkébe. Megélem ezt minden nap, pedig hidd el, hogy csak a jobbító szándék vezérel(t).A "szakma" legalább ebben a kérdésben egyetért és zárja sorait. Ha bírálsz, akkor "honnan veszed a bátorságot!?", ha egyetértesz, akkor "megalkuvó vagy!" és saját lelkiismereteddel kell megharcolnod.. Közellenségnek lenni nem jó és ki az a bolond, aki ezt önként újra meg újra felvállalja? Én megtettem, tiszta a lelkiismeretem, de semmi nem változott (csak saját helyzetem és abból adódó elzárkózásom) és ez iskolám pusztulásához fog vezetni - elindultunk már ezen az úton! Puszta gőgből (mi vagyunk a "vezetők", az okosok, akik minden tudunk, a ranglétrán feletted állók) nem teszünk meg olyan lépéseket, amikkel megmenthetnénk a sulit.
Ez saját vonatkozása ennek a kérdésnek, ám lássuk be, hogy nem vagyunk elég képzettek, ebből adódóan nem látjuk át az oktatásban zajló változásokat, a döntések következményeit, így meg sem tudunk felelni a követelményeknek, melyeket ezek hoznak magukkal. Itt már régen nem arról van szó, hogy megfizetnek, megbecsülnek-e bennünket, hanem arról, hogy valóban a lehető legjobban tesszük-e a dolgunkat. Azt gondolom, hogy ÚGY HISSZÜK, hogy igen. Az óvónéni azt hihette, hogy ő a legjobb megoldást választotta, a tanárok azt hihették, hogy a legjobb képességük szerint tették a dolgukat. Mert hogyan is hihetnének mást? Ki az,vagy mi az, aki/ami ma kontrolálja egy pedagógus munkáját: bírál vagy magasztal, gyengít vagy erősít?? Honnan tudhatja egy tanár, egy óvónő, hogy jó az, amit csinál??? Nincs régóta szakmai felügyelet: sem külső, sem belső! Igazgatóm az elmúlt 10 évben tán 3 órámat ha látta és utána a kötelező udvariassági szabályok szerint értékelt - 5 percben. Ha pocsék órát tartottam volna (lehet, hogy az is volt), akkor sem lett volna semmilyen következménye: a pedagógus az iskolában ma azt csinál és úgy, ahogy akar -mérőeszköze legfeljebb a gyerek és a szülő lehetne. Ha a visszajelzés pozitív, akkor általában rendben lehet a dolog, ha negatív, akkor a rossz osztályösszetétellel, hátrányos helyzettel stb. minden megmagyarázható (megjegyzem ebben az utóbbi időben igaza is lehet - az írásomban leírt "integrációs" osztályok valósak, magam sem tudnék hatákony nevelő-oktató munkát végezni adott körülmények között)!
Abban feltétlenül igazat adok neked, hogy amíg a pedagógusok között nem lehet őszintén beszélni ezekről a kérdésekről, addig itt nem sok minden fog változni, hacsak az nem, hogy a magamfajták olyan területeket keresnek iskolákon kívül, ahol nyugodtan dolgozhatnak (legyen az a magán szektor vagy bármi más).
Kádár Judit | 2008. március 8. | judit48[kukac]gmail[pont]com
Hoznám még egy kicsit a fejemre a népszerűtlenséget. Figyelem ezt a hirtelen kipattanó Lilianya vs. mindenki más vitát, és elszomorodom látván, hogy sem egyik, sem másik fél nem engedi földet érni a labdát (ami megmélyítené kicsit a porhanyós talajt, ott hagyná benne azt a pici nyomot), hanem már a levegőből pattintja vissza.

Mi a helyzet? A pedagógusok saját honlapján, saját virtuális kongresszusán föltűnt egy szülő. Miért nem szólnak boldog fanfárok, hogy nicsak, egy húsvér szülőnek érdekes, miről beszélgetnek itt? Még ha a keservét mondja, még ha keserűen mondja, akkor is, sőt annál inkább. Ehelyett meglehetősen összezáródnak előtte a sorok, feláll a falanx, mondván:
1. Miért nem mond konkrétumokat?
2. Más szakmákban is vannak ilyenek meg olyanok. Miért nem veszi észre a jót?

Ami konkrétan fáj, az a minimális önreflexió hiánya. Negyedéve folyik ezt a virtu-s beszélgetés (olvasd össze nyugodtan, direkt ebben a formában írtam), és vajon a mi magunk kongresszusának nem tehetők-e fel ugyanazok a kérdések, amelyekkel Lilianyát elhárítani véltük? Mi vajon mondunk konkrétumokat? – úgy értem konkrét gyerekek, konkrét tanítványok konkrét problémáiról, konkrét pedagógiai helyzetek nehézségeiről és megoldási próbálkozásainkról azokban? Az egyetlen Kati egyetlen kamasz tanítványának egyetlen megnyikkanásán kívül nem. És azt az egyet legalább tartalmasan végigbeszéltük, megértettük, átfordítottuk a konstruktív megoldás oldalára? Nem.

Negyedéve beszélgetnek elkötelezett pedagógusok egy fórumon a beszélgetéssorozat címe szerint pedagógiáról. Hány darab jót (úgy értem jelen idejű jót) vettünk észre beszélgetés közben? Egyet, egy újpesti iskola elbűvölő gyerekeinek elbűvölő csodáit. Ennyit, ezt az egyet. Ha Lilianyának felróható az egyoldalúság és a sötéten látás, vajon nekünk nem?

Azután ott van még a legfájdalmasabb, a kettő összekapcsolása. Még tavaly decemberben fölvetettem, lehetne-e, kellene-e (hogy lehetne és kellene) valódi gyerekek, valódi pedagógiai helyzetek valódi bajairól rendszeresen beszélgetni, ennek a kultúráját, hagyományát kialakítani, ápolni. Válaszul azt kaptam, nem lehet, mert rosszul érezzük magunkat a bőrünkben, rosszul bánnak velünk, el vagyunk gyengülve, és ezt a terhet már sokalljuk. Majd „ha a bőség kosarából…” majd akkor.

Csak hát az a baj, hogy magam is szülő vagyok. Szerencsés szülő, mert pszichológusként is, gyakorló (potyázó) tanárként is (általános iskolában tartottam évekig önismeret órát), tanárképző és tanár továbbképző tanárként is volt, van szerencsém látni az iskolákat belülről is, tanár barátaim szemével is. Tüntettem, írtam és írtam alá petíciót iskolaösszevonás, iskolabezárás ellen. Mondtam beszédet szülőként tüntetésen olyan tanárok védelmében, akiktől megszabadulni igyekezett szűklátókörű iskolavezetés és ostoba önkormányzat egyaránt. De hadd mondjam el, anyaként mély, égő, gyógyíthatatlan sebet okoztak azok az óvónők, akik a (nem is nagyon) zajongó kiscsoportosokat – köztük hároméves lányomat – a reggeliző asztal mellől felállítva, oldalsó középtartásban kitartott kézzel negyedóráig ácsorogtatták büntetőleg, azok a tanárok, akik pokollá tették valóban nem túlságosan „könnyű járású” fiam 12 iskolában töltött évét, akik kiirtották meseíró, regényíró kislányomból, négyévesen a hangyákkal elmélyült társalkodást folytató kislányomból a vágyat és a reményt, hogy a világ érdekes hely, érdemes megfigyelni, megszeretni, tanulmányozni, és kiirtották belőle az önbecsülést, azt a meggyőződést, hogy ő olyan, akinek érdemes. Az ember szülőként mindent megpróbál, hogy egyensúlyt teremtsen, de nagyon nehéz, nem is mindig lehetséges. És az a baromi nehéz helyzet, hogy nagyon kevés vigasz egy gyereknek vagy egy szülőnek, hogy máshol bizonyára vannak jó óvónők, jó tanárok, jó iskolák. Tudom, hogy vannak, de az enyimek itt voltak, vannak, és nem kaparászhatok félévente újabb és újabb iskolák ajtaján, hogy tessék mondani, ez olyan? – mert akkor, ha lehet, ide jönnénk. És persze becsületesen meg kell azt is mondanom, hogy a 23 év alatt, amit gyerekeimmel a magyar közoktatásban eltöltöttünk, találkoztunk csodálatos, elhivatott, emberileg és szakmailag kiváló pedagógusokkal is. Nagyon kevéssel, de azt az örömet és hálát, amit a velük való találkozás keltett, a velük való találkozás emléke kelt ma is bennem és a gyerekeimben, nem nagyon lehet szavakkal kifejezni. De a fájdalmat és – igen, valljam csak be – a haragot sem, amit a lelketlen közömbösség, meg nem értés, megalázás, becsmérlés, elkedvetlenítés keltett a gyerekeimben és bennem is, míg végigjárták azt az intézményes utat, amiben felnövekedtek. És még egyszer mondom: ők két tanár-pszichológus szülő gyerekei, viszonylag szerencsés szülők viszonylag szerencsés gyerekei a fővárosban.
Szekszárdi Juli | 2008. március 7.
Kedves Károlyok! Jöhet a találkozó. Mikor és hol gondoljátok?
Leiner Károly/ zöldbéka | 2008. március 7. | leinerk[kukac]freemail[pont]hu
Kedves Lilianya!
Írásom éppen arról szól (többek között), hogy vannak, nem is kevesen, akik ezt a gyönyörű hivatást a mai mostoha körülmények között is nagyszerűen élik meg: teszik csendben a dolgukat - sajnos nem kerülnek előtérbe sem a médiákban, sem a szakmában, sem a döntéshozók tanácskozásain, de munkájukkal a gyerekeknek, a szülőknek, a kollégáknak példát adhatnak. Rájuk kell terelni a figyelmet! A média legyen hangos ezeknek az "egyszerű" embereknek a véleményétől, hozzáállásától, nézeteitől, mindennapjainak meéléséből adódó tapasztalataiktól. ne csak a rossz, a "gyenge eredmény" hangozzék el nap mint nap, de a jó is! Hitet és erőt akartam adni mindenkinek, aki elolvassa ezt az írást,mert valóban kezünkben van gyerekeink jövője, felelősek vagyunk értük, hiszen mi "szelidítjük meg" őket és nem a nagy politika, nem az elhibázott vagy rossz döntések! Rosszul integrálunk? - erősít meg Bfly is. Igen, van ilyen is. Mi a teendő? A tanítónak ki kell harcolnia az elégséges segítséget, képeznie kell magát stb. Nem várhat arra, hogy más meg fogja oldani helyette a problémát, a megoldást helyi szinten, "kicsiben" kell keresni.

Igen vannak köztünk "gyengébbek" is, jómagam is tapasztalom ezt, de mindenhol vannak. Ugyanakkor szülőként megértem a háborgását: véleményén el kell gondolkodni, okait megkeresni javító szándékkal.

Kedves Károly! Jó ötlet, szerintem is ideje lenne, vagy szerencsés lenne talán összehozni egy személyes találkozót: valószínűleg csupa-csupa jó dolog sülne ki belőle. :)
Szekszárdi Juli | 2008. március 7.
Kedves Lilianya! Megpróbálom ugyan megérteni az indulatát, engesztelhetetlen, valamennyi pedagógusra zúduló haragját, sőt megvetését, de nem gondolja, hogy nagyon egyoldalúan és mereven ítélkezik? A pedagógusok között is ugyanúgy, mint más foglalkozási csoportokban, vannak nagyon jók és nagyon rosszak, a hivatásuknak élők és nem oda valók. Nem tudom, hogy Ön mivel foglalkozik (esetleg főhivatásban szülő?), de képzelje el, hogy Önről bármilyen vonatkozásban ilyen sommásan nyilatkozna valaki anélkül, hogy ismerné. Vagy olyan mély sérelmek érték a gyermekei pedagógusai részéről, hogy nem tud túljutni az általános negatív véleményen? Ha esetleg konkrét gondjai vannak az iskolával, az iskolákkal, a pedagógusokkal, írjon róla nekünk. Szívesen hallanánk a problémáiról, még az is előfordulhat, hogy segíteni tudunk...
lilianya | 2008. március 7.
Kedves VA! Én nem vagyok pedagógus csak idetévedtem erre a lapra és beleolvasgattam az írásokba én csak aztlátom, hogy a pedagógusok mennyire sajnáltatják magukat hogy kevés a pénzük sok a munkájuk közben meg nem szakadnak bele és az eredmények is rosszak a felmérések szerint talán elkellene gondolkodniuk ezen!
V. A. | 2008. március 7. | vattila[kukac]kig[pont]hu
Kedves lilianya, egyszerűen nem volt szerencséd eddig. Kár elhamarkodott, túlegyszerűsített megjegyzéseket írnod. Hidd el, rajtad kívül is van olyan - bizony, olyan _pedagóus_ -, aki örömmel és felelősséggel lógatja ki a belét, hogy a gyereknek jó legyen. Méghozzá sikerrel.

Inkább írj gyakorlati példákat rossz tapaszatalataidról, vagy gondolkozz el, hátha vannak jók is! És egyből hasznossá válik, amit írsz. Merthogy pont ez az a hely, ahol ezekről beszélnünk kéne.
lilianya | 2008. március 7.
Milyen érdekes én itt csupa háborgó, elégedetlen vagy öndícsérő írásokat olvasok pedig szülőként nemhogy varázslókkal nem találkozom, de lassan egyszerű pedagógusokkal sem Kiégett, mindig fáradt, érdektelen és közönyös pedagógusokat látok annak ellenére hogy már sokadik iskolát fogyasztjuk el a gyerekeimmel mert nem találtunk olyan pedagógusokat akik igazán figyelnének a gyerekeimre, akik megtanítanák őket írni és olvasni Inkább erről írnának kellő önkritikával mint ez a tömjénezés Ha pedig vannak ilyenek azokat becsüljék meg, fizessék meg a többit meg rúgják ki és mindjárt megoldódik a felesleges pedagógusok száma, a fizetésük stb. Én nem értek pedagógiához ahhoz azonban igen hogy mi kell a gyerekeimnek! Jó pedagógus!
achs | 2008. március 6.

Kedves Virtuálisok!
Nem kellene valami találkozót szervezni? Olyan szívesen látnám személyesen is azokat, akik ilyen szövegeket írnak. Akiket ismerek, azért, akiket még nem, azért.
A. K.
gyula | 2008. március 6. | gyula8[kukac]freemail[pont]hu
Kedves Béka!

Úgy gondolom, hogy gondolataid legfontosabbika abban áll, hogy bár engedjük be az újat, de ne feledjük a régit sem! Reformkodhatuk, ha ugyanakkor mellette valóban nevelünk, tanítunk! A másik, ami nekem sokat jelent: kimondani, hogy bizony a pedagógusok maguk is felelősek a kialakult helyzetért -erről egyébként a kongresszusba előtted írók is hitet tettek! Varázsoljunk!, ha tudunk még! Vajon nem felejtettünk még el?
bfly | 2008. március 6.
Kedves Károly!
Írásod szépsége, igazsága megragadott. Szükségem is volt arra az erőre, ami belőle árad, mert ritkán találkozom már olyan kollégákkal, akik még hiszen a varázslásban! Veletek, a hozzád hasonlókkal, kellene leülniük azoknak, akik döntéshelyzetben vannak! Szörnyű lenne, ha te és a hozzád hasonlók elhagynák a pályát akár saját döntésükből, akár kényszerből, mert ha a ti tudásotok is elvész, akkor vége annak, amit pedagógiának hívnak.
Amit az integrációról írtál azzal egyetértek: hazug képmutatás, ami ezen a területen folyik: gazdasági érdekek "integrálják" be a gyerekeket a többségi iskolákba, de gazdasági érdekek alapján dől el minden az oktatásban. Ez pedig egész egyszerűen eszetlenség, irracionális dolog!
Sok kitartást az új úthoz, nagy valószínűséggel - bár nem ismerve téged- nem vezet messzire az iskolától!
Kádár Judit | 2008. március 5. | judit48[kukac]gmail[pont]com
Kedves Károly!
Az egész írás lenyűgözött, most nem is tudnék részletesebben szólni róla, mert még nagyon a hatása alatt állok (ami nyolcórás munkanap végén nem kis dolog), de van két apró részlet, amiért külön is hálás vagyok.

Az egyik egy jelzős szerkezet, a "hideg integráció". Roppant kifejező! Ha nincs rajta copy right, fölvenném a szótáramba.

A másik az a megfogalmazás, hogy "ha elég motivációt... adok a gyereknek". Igen, én adom a motivációt (mármint a tanár). Ez nagyon-nagyon fontos, el ne felejtsük!

Egyszóval köszönöm.
Judit
swan-song | 2008. március 5.
A mi pályánkanak valóban nincs íve, noha mindegyik kormányzat igérget. Egyetértve veled: menekülünk a pályáról, bár szeretjük, de éhen nem halhatunk!
Valóban vannak ilyen integrációs osztályok? Ez integráció? Felháborító!
Címkefelhő    Összes címke »
 Sajtófigyelő    Összes hír »
2018.10.16.
A 15-24 éves diákok fele dolgozik tanulás mellett
Minden második 15-24 éves diák dolgozik a tanulás mellett a Magyarországi Diákvállalkozások Országos Érdekképviseleti Szövetségének (DiákÉSZ) adatai szerint – közölte a szervezet eln...
(Forrás: Magyar Idők)
--
2018.10.16.

Az uralkodó osztály nem csak elképzelhetetlen mértékű materiális javakat halmoz fel, hanem az oktatási és egyéb kulturális berendezkedések eszközeit is irányítja. Az oktatási rendszerekben...
(Forrás: mérce)
--
2018.10.16.
Azt ígérik, marad az ingyenes oktatás a Corvinuson
A jelenlegihez hasonló mértékben, évfolyamonként ezres nagyságrendben megmarad az ingyenes tanulás lehetősége a Budapesti Corvinus Egyetemen azt követően is, hogy alapítványi fenntartású...
(Forrás: hvg.hu)
--
2018.10.16.
Pert nyertek a Gyöngyöspatán szegregáltan oktatott romák
Az állam köteles kártérítést fizetni azoknak a roma gyerekeknek, akiket éveken keresztül szegregáltan oktatott a gyögyöspatai Nekcsei Demeter Általános iskola – mondta ki hosszú évek ó...
(Forrás: abcug)
--
2018.10.16.
Az államtitkár szerint nem használhatatlan a KRÉTA, nem telik percekbe egyetlen jegy beírása
Védelmébe vette a KRÉTA-rendszert Rétvári Bence, az Emberi Erőforrások Minisztériumának államtitkára, szerinte a KRÉTA az állami, egyházi és magániskolák elvárásainak is képes megfelelni...
(Forrás: Eduline)
--
2018.10.16.
A strasbourgi bíróság elmarasztalta Magyarországot a tankönyvpiac államosítása miatt
A felperesek – a Könyv-Tár Kft., a Suli-Könyv Kft. és a Tankönyv-Ker Bt. – a magyarországi tankönyvkiadás- és forgalmazás 2011-es, illetve 2012-es centralizálása miatt fordultak a törv...
(Forrás: hvg.hu)
--
2018.10.14.
Sztrájk lehet az iskolákban? Akciósorozatba kezd az egyik pedagógus szakszervezet
A PDSZ akciósorozatának célja, hogy felhívja a figyelmet arra, „a pedagógusok munkaterhelése a 2011-es köznevelési törvény bevezetését követően átlépte azt a határt, amelyen túl má...
(Forrás: Eduline)
--
2018.10.14.
Palkovics László: „szintet lépünk” a szakképzési intézmények fejlesztésében is MTI
Palkovics László szerint az iskolákból kikerülő fiatalok az alapkompetenciákon túl olyan tudással és készségekkel kell rendelkezzenek, amelyek segítségével megállják a helyüket a 4....
(Forrás: Magyar Idők)
--
2018.10.14.
Janisch Attila: A gender szak megszüntetése az ELTE-n nem más, mint politikai erődemonstráció
A hallgatóknak kellene közösen tiltakozniuk az egyetem autonómiájának megsértése miatt, hiszen elsősorban az ő érdekük, hogy egy olyan intézményben tanuljanak, amely képes megőrizni a...
(Forrás: Magyar Narancs)
Utolsó üzenetek:
  OFOE

Kedves Kérdezőnk! A pótlékot adott feladatokra kell megállapítani, amelyet részmunkaidőben történő foglalkoztatás esetén sem lehet csökkenteni,mivel a megbízással összefüggő feladat nem kevesebb, mint teljes heti
munkaidőben. A pótlékcsökkentés tehát nem indokolt.

--
  magdi72

Tisztelt Szerkesztőség!
Az idei tanévtől egészségügyi okok miatt kértem a részmunkaidős foglalkoztatásomat.A ténylegesen megtartott 24 óra helyett 18 órában tanítok,megmaradt az osztályfőnökségem és a munkaközösség-vezetői feladatom.A szerződés módosításakor arra hivatkozva.hogy kevesebbet vagyok bent az iskolában,csökkentették a pótlékokat is arányosan.Ha ugyanazt a feladatot látom el,ugyanannyi munkamennyiséggel,akkor lehet-e indokolt a pótlékcsökkentés?

--
  ofoe

Kedves Szilvi! Szerintünk erre nem lehet kötelezni a fiúkat függetlenül attól, hogy milyen típusú osztályba járnak. Ezt helyben kellene megbeszélni az iskolavezetéssel. Esetleg az érintett osztályfőnök közvetíthetné a problémát, a DÖK közbenjárását is kérhetitek. De ha mindez nem működik, egy az osztályt képviselő küldöttség is felkeresheti az iskolavezetést, és elmondhatja az érveit. A részletek ismerete nélkül nehéz jó tanácsot adni. A lényeg, hogy felnőtt emberek módjára, kulturáltan próbáljátok elintézni a dolgot.

--
  Szilvi07

Helló. Érdeklődni szeretnék. 12. osztályos tanuló vagyok. Az osztályomban vannak fiúk, akik nem szeretnének keringőt táncolni, de az iskola vezetőség kötelezni akarja őket, arra hivatkozva, hogy a szakgimnazistáknak kötelező. Többször is átnéztük az iskola házirendjét, és ez nincs benne feltüntetve. Kíváncsiak lennénk, hogy erre a vezetőség kötelezheti-e őket, és ha igen, miért csak a szakgimnazistákat, amikor a szakközepesek közt is vannak olyan fiúk, akik nem táncolnak.

--
  OFOE

Kedves Somogyi Györgyi Ilona!
Önnek teljesen igaza van: 16. életévét betöltött SNI-s tanuló már nem kontroll köteles, a Bizottságok ezért újabb szakvéleményt nem állítanak ki, az iskola köteles elfogadni az utolsó kontrollvizsgálat megállapításait. Ennek ellenére kérhet újabb igazolást, tudok erre példát, de a Bizottságok nem kötelezhetőek erre.
SNI-s tanulóknak továbbra is "járnak" a Bizottságok által javasolt könnyítések, tehát használhat segédeszközöket, hosszabb időt kell számára biztosítani stb. (Ugyanakkor a szakmunkás vizsgák követelményeit nem hangolták össze az SNI-s követelményekkel, így fordulhat például elő, hogy ezeken a vizsgákon SNI-s tanulónak úgy kell idegen nyelvű szakmai vizsgát tennie, hogy gyakorlatilag nem tanult idegen nyelvet.)

--
  OFOE

Kedves Vajda Szilárd! Azt tanácsoljuk, hogy kérdezze meg az alapítványi iskola igazgatójától, hogy mi magyarázza a csúszást. Amennyiben nem kap elfogadható választ, írásban lehet bejelentést tenni a fenntartónak, ezúttal az alapítvány kuratóriumának.

--
  Vajda Szilárd

Tisztelt szerkesztőség! Két iskolában tanítok. Az egyik klikes, a másik alapítványi. Az elmúlt tanévben a két iskolában nem volt egész állásnak megfelelő óraszámom, heti 10-10 órában tanítottam. A klikes iskolában határozatlan időre vagyok kinevezve, míg az alapítványiban az elmúlt tanévben is határozott időre neveztek ki, valamint most is. A gondjaim az alapítványi iskolával vannak. Ezek a következők: 1.) 2017. szeptemberében csak a hónap 15. napjától neveztek ki, annak ellenére, hogy az állásra augusztusban jelentkeztem, és fel is vettek. Tudni kell, hogy művészeti iskoláról van szó, de hát akkor is, én kész voltam a tanításra már szeptember elején. A klikes iskolában is a hó közepén kezdjük a tanítást, mégis, az első alkalommal, mikor odakerültem, szept. 1-jétől szólt a szerződésem. 2.) 2018. jún. 15-én kötöttünk ugyan egy határozatlan idejű szerződést teljes munkaidőre, ám az csak augusztus 15-én lépett volna hatályba. Augusztus 14-én szóltam a munkáltatónak, hogy az egész állást nem tudom vállalni, csak heti 3 napban kb. 15 órát, tehát 3/4 állást. Ám nemcsak az óráimat módosították 22-ről 15 re (ami természetes, ez is volt a kérésem), hanem a szerződés hatályba lépésének időpontját is szept. 1-jére! 3.) 27-én voltam már bent az iskolában, értekezleten (miközben nem is volt munkaviszonyom...), senki nem szólt egy szót sem, hogy csináljuk meg a szerződést. Csupán 3-ára hívtak be szerződést aláírni. Az a kellemetlen meglepetés ért, hogy visszamenőleg már nem tudnak lejelenteni, ezért az ígért 1-je helyett 4-én indul a szerződésem. Kérdés: Elképzelhető, hogy ebben az alapítványi iskolában szórakoznak velem?

--
  Somogyi Györgyi Ilona

Kedves János!
A fiam ebben az évben ment tovább tanulni az iskolájába(pápai szakképzési centrum-Várpalota)Ő eddig is itt tanult sikeresen elvégezte a számítógép szerelői szakképzőt,most le akar érettségizni-számítás technika érdekli ebben képzeli el a jövőjét,angol nyelvből is jó,jelenleg franciát is elkezdte tanulni önszorgalomból-Ő SNI-is erről kaptunk szakértői véleményt 2012-ben akkor töltötte be a 16.évét.Így véglegesítették a szakértői véleményt.Hétfőn az osztályfőnöke mondta,hogy vigyen frissebb papírt,mert ez már régi.Már legalább 4 db fénymásolat ott van ebből az iskolában,mert tankönyv igénylésnél is kellett.Matematikai problémái vannak segédeszközzel jól elboldogul,van motorikus gondja is már kevésbé-kézzel való írásnál lassú géppel gyorsan ír,gyógytornára jár kicsit koordinálni kell a gerincén gyógytornára kapott javaslatot.Gyógytorna van az iskolában is.Amúgy néha kell szólni neki ,hogy ne felejtsen el dolgokat- figyelem zavaros néha.Kérdésem az lenne,hogy kell-e valamit tenni az ügyben,hogy 2012-es a határozat.Vastagon szedett betűkkel le van írva,hogy a szakértői vélemény és a benne foglaltak a tanulmányai befejezéséig érvényes. Vagyis használhat segédeszközöket a matematikai feladatok megoldásához, számológépet,laptopot jegyzetek leírásához,kézírás amennyiben nem kell akkor felelhet szóban.Kell mennünk "frissebb" igazolást kérni a Pedagógiai Szakszolgálathoz?
Köszönettel:Szülő

--
  ofoe

Kedves Orsolya! Ha nincs pedagógiai végzettsége, elvileg nem bízható meg osztályfőnökséggel. Üdvözlettel a Szerkesztőség

--
  ofoe

Kedves H. Róbert! Az osztályokba sorolásnál nyilván pedagógiai szempontok a legfontosabbak. Nem igazán érthető, hogy a gyerek miért nem kerülhetett az óvodástársaival közös csoportba. Javaslom, hogy beszéljen személyesen az beosztást készítő igazgatóval, hátha ennyi is elegendő ahhoz, hogy a döntés megváltozzon. Persze, ha nem sikerül, tovább lehet menni a fenntartóhoz, de reméljük, erre nem lesz szükség.

--
Üzenő Kommentek   RSS
Utolsó 10 hozzászólás:

[Bea:] Ezt el kellene lesni a színészek képzéséből. Régóta mondom :) Örülök, hogy a hallgatók is igényelnék.
Gondolatok a tanítóképzésről (Egy tanítójelölt naplójából) »

--

[vik:] Az egyetemi szinten valóban addig működhetett jól az "oktatás", amíg a tanárok és diákok "szintje" nem különült el a munkát illetően. Hiszen egyetemnek is azért nevezik (ma már hiába), mert a tanárok és diákok egyetemességén alapult, ahol a munka-tanulás […]
Gondolatok a tanítóképzésről (Egy tanítójelölt naplójából) »

--

[csilla:] nem provokálni szeretnék, de van olyan szakember, aki a gondolataimat olvassa, és tud számomra, olyan elméleti útmutatást adni, hogy hogyan gondozzak egy ma már 15 éves, abuzált, anyaszerepben lévő lánykamaszt! ezek a gyermekek nem kis számban kerülnek be a gyermekvédelmi […]
L. Ritók Nóra: Láthatatlan Magyarország »

--

[csilla:] 2014. márciusában láttam ezt a filmet! Ma a Máltai Szeretet szolgálat működteti! nincs információm róla!https://index.hu/video/2011/08/29/tiszabo_s1e1/ https://index.indavideo.hu/video/Ha_nincs_iskola_elveszett_a_falu_1 Eltelt hét év! Ezen gyermekek, egy része, szavazóképes […]
L. Ritók Nóra: Láthatatlan Magyarország »

--

[csilla:] borderline, hospitalizáció kamaszkorban! ha nem segítünk a családokon, mint ahogy Nóri teszi, 10 év múlva a társadalom gerincét sok-sok településen a ma gyermekei képviselik majd a felnőtt lakosságot! ha kiemeljük őket családjukból és átexportáljuk más településekre, […]
L. Ritók Nóra: Láthatatlan Magyarország »

--

[Csilla:] Még mindig rágom minden szavát!Én ott vagyok, ahol ő nem! szakellátás a gyermekvédelemben, de voltam alapellátásban is! Voltam óvoda vezető is! Drága Ax! kérdeztem tőled! Mi ez? Kaptam rá választ! Látjátok Ti ezt? Láttátok ti ezt!? elviszlek benneteket! nem Nórihoz! máshová! […]
L. Ritók Nóra: Láthatatlan Magyarország »

--

[csilla:] Amikor először tettem javaslatot arra, hogy emeljünk ki gyerekeket családjukból, nem haboztam!Fájt, mert tudtam, benn ragadnak a rendszerben, sejtettem az abúzust! de láttam magam körül a tehetetlen környezetet is : védőnő, óvoda, iskola, aktív és passzív szociális eszközök! […]
L. Ritók Nóra: Láthatatlan Magyarország »

--

[Juli:] Kedves Péter! A "t. szerző" nagyon is jól ismeri a magyar valóságot, a hátrányos helyzetű térségek problémáit. Vajon kit lehet komolyan venni, és kit nem? Arra kérném, hogy mielőtt Ritók Nóráról azt állítja, hogy "íróasztal mögül okítja a kollégáit", […]
L. Ritók Nóra: Láthatatlan Magyarország »

--

[Péter:] „Hatszáz évig nem akartak beilleszkedni, miért pont most akarnának?” „Ugyan már! Ismerek olyanokat, akik ki tudtak emelkedni. A többi miért nem akar?” Ezek a mondatok nem tekinthetők előítéletnek, inkább ténymegállapításnak. Kétségtelen tény, hogy nem kevés azoknak a […]
L. Ritók Nóra: Láthatatlan Magyarország »

--

[Blum Szilárd:] >Érdemes felhívni a figyelmet arra a tényre, hogy a hátrányos helyzetű csoportokból érkezők sajátos hiányosságokat mutathatnak az érzelmi funkcióik területén (a családi összeütközésekből, a környezetük által okozott hosszú távú diszkriminációból, a rendszeres […]
Neuroandragógiával a kirekesztés ellen (Továbbképzés és tréning, 2018. május 24-25.) »

--
OFOE (2001–2018) | Rólunk | Dokumentumok | Impresszum | Kapcsolat | RSS | Partnerek