|
Archív
Hair – 2003-ban
A híres musicalre már alig emlékszünk. Mindez onnan jutott eszembe, hogy amikor faggattam gimnazistáimat, ha korosztályuk közös zenei bálványát kellene megnevezni, kit választana az osztály, csaknem kinevettek. „Nincsenek közös bálványok. Mindenki olyan zenét szeret, amilyen klubba jár, és ez sokféle. Egyikünk sem menne el más helyre, csak a maga társaságába, a saját köreibe.”
Arra tereltem a szót, hogy vajon ez a szabadság jele-e – szerintük. És akkor valaki tréfából dúdolni kezdte a híres dalt a Hairból: „Enyém a hajam, enyém a seggem...” Az osztály felderült. De láttam, sokuknak fogalmuk sincs, hogy műveltebb társuk csak idézett a hetvenes évek sikeres dalából. A hippik „indulójából". Megkérdeztem, vajon ki tudja, kik azok a hippik. Senki sem tudta, jól sejtettem. Ezért vetítettem le nekik megkopott kazettámat.
A zenére már a címfeliratnál rábólintottak, ringatták magukat a vetítőterem székein, dudorásztak. Nem szóltam, vártam, mikor csendesednek el maguktól. Kíváncsi voltam, hogy megszólítja-e őket Milos Forman filmje. A sztori. Amely az örök témáról: szerelemről, barátságról és halálról szól. Arról a három témáról, amely a legeslegjobban érdekli a tiniket. Csak furcsa körülmények között: a hetvenes évek Amerikájában játszódik, a vietnámi háború idejében. Akkor, amikor még ott is sorozott hadsereg volt, amikor az ottani egyetemek diáklázadásoktól voltak hangosak.
Tanítgatom a diákokat, hogy mit jelent a társadalmi deviancia és a konformizmus fogalma. Hiszek abban, hogy a társadalomismeretbe ez is beletartozik. És ez a film sokkal jobban megmagyarázza e fogalmak tartalmát, mint a legbölcsebb tankönyv. Izgulok, vajon nem lesz-e dühös a szülői kar, amiért ebben a filmben a nonkonformista fiatalok nemcsak hosszú hajat viselnek, hanem még ráadásul csavarognak is, munkakerülők is. Mi tagadás, a szabadságot szabadossággal keverik, a szexuális erkölcsük enyhén szólva is „laza”. De ezt a gyerekek észre sem veszik, nem sziszegnek. Lebilincselőek a dal és táncbetétek, és remekül játszik a főhőst alakító színész. Berger, a rokonszenves „negatív hős”, aki behívóját elégeti és kóborol a hippikkel. Nem hajlandó fegyvert fogni. Nem fél a hatóságoktól, a szüleitől. Nem fél botrányt okozni. Ám mégis ő hal meg a vietnámi háborúban. Mert szerelmes barátjával pár órára ruhát cserélt. A hadigépezet ledarálja az álruhás srácot, mondani sem volt idő, hogy nem ő Bukowski. Ennyi! És a tanulsága az, hogy a barátság mindennél erősebb, hatalmasabb érzés. Legyőzi még a halálfélelmet is.
A gyerekek csakugyan megszeppennek, amikor kibontakozik előttük a történet. Nem tudták, miről szól a dal. Tetszik nekik a film, nagyon. És csodálkoznak, hogy már szüleik idején is voltak lázadó fiatalok. A vetítés után nehezen indul a beszélgetés az élmény hatása alatt. Aztán az egyik fiú – maga is zenész a suliban – maga elé dörmögi: „Mi már most megalkuvóbbak vagyunk, mint a szüleink nemzedéke volt a maga idejében. Nem merünk kiállni még a szabad időhöz való jogainkért sem."
Szellemes szólás kicsöngetéskor. Búcsúznom kell. Így hát nem tudom meg, a gyerekek vajon mit gondolnak arról, hogyan változott meg Amerika az elmúlt három évtized alatt.
Vagy csak mi változtunk?
Domokos Zsuzsa
Forrás: Mentor Oktatási, Egészség- és Életmódmagazin Címkék: iskola és társadalom
|
  Kommentek  |
|
OFOE
Myrtill
OFOE
Tovább...
Link küldése