OFOE a Facebook-on
Nyomtatóbarát változat Link küldése
2016. január 24.
» Hozzászólások (0)

Cinkos, aki néma

„...mert vétkesek közt cinkos, aki néma
Atyjafiáért számot ad a testvér…”
(Babits Mihály: Jónás könyve)

Lelkes és szkeptikus hangok egyaránt övezik a „miskolciak” kezdeményezését. Ez az, végre történik valami, így tovább, veletek vagyunk – olvasható az optimisták internetes kommentjeiben. Na igen, egész csinos számok tűnnek fel a frissülő hírekben, főleg ahhoz képest, hogy mondjuk a pedagógusok etikai kódexének „demokratikus érvényre jutása” előtt mindössze hatvan pedagógus érezte úgy, hogy hozzá kell szólnia a dologhoz. Ám sok a kételkedő hang. Hogy miért csak most? És miért fogalmaznak még mindig ilyen óvatosan? Lesz-e bármi eredmény? És persze még mindig vannak (ne szépítsünk, ők vannak messze a legtöbben), akik félnek. És inkább úgy tesznek, mintha nem is látnának, nem is hallanának semmit.

Akik egy ideje figyelemmel kísérik az oktatásban zajló eseményeket, ilyen-olyan formában ezerszer végighallgatták/olvasták már az unalomig ismételt mantrákat. Szerintem ezeket a kulcsszavakat egy átlagosan tájékozott polgár a legmélyebb álmából felébresztve is tudná sorolni: túl sok adminisztráció, korszerűtlen és szakmaiatlan tantervek, túlterhelt, boldogtalan gyerekek és iskolai dolgozók, irreális óraszámok, erőszakosan befagyasztott tankönyvpiac, omladozó épületek, személytelen, erőszakos központosítás, szemfényvesztő portfóliók, kiszámíthatatlanság, romló eredmények, feszült légkör. Amit kihagytam, az Olvasó gondolatban majd úgyis hozzáteszi, hiszen ezek a kritikák lassan úgy beépülnek a köztudatba, mint a Nemzeti dal refrénje. Ki ne tudná, hogy folytatódik? „A magyarok istenére esküszünk…” Aztán valahogy mégis. Rabok leszünk.

„Maradj tövisnek bőr alatt/ ha bírod még, magyar/ légy viszkető seb, mit a kéz/ álmában is vakar” – írja Szó című versében Kiss Judit Ágnes költő és középiskolai magyartanár, aki elsők között osztotta meg a miskolciak levelét is. Azt hiszem, sokan választották az elmúlt időszakban a kiskapukat. A személyes, tantermi jelenlét még mindig erősebb, mint ezer kartoték-adat millió táblázata. Búvó patakként is át lehet adni a diákoknak azt, aminek mintha a jelenlegi oktatáspolitika szándékosan ellen tartana – elsősorban az emberségre gondolok itt. És a bátorságra, az egyenes gerincre, a szolidaritásra, a vélemény vállalására, más véleményének a tiszteletben tartására, az önálló gondolkodás képességére. Demokráciára. És ez nem tantermi politizálást jelent, és még csak véletlenül sem erkölcsi prédikációkat. Hanem olyasmit, hogy emberként tekintünk a diákokra, úgy bánunk velük, ahogy szeretnénk, hogy velünk is bánjanak. Hogy figyelembe vesszük életkorukat, élethelyzetüket, tehetségüket, gyengeségüket, egyéniségüket. (Ami igencsak embert próbáló feladat a jelenlegi óraszámok és feltételek mellett. Hosszú távon a dolog a legjobb indulattal sem tartható, ez az, ami engem a leginkább aggaszt.) „De itt van szükség rád nagyon/ Sötétben lenni fény/ Hogy felemeld, ki megrogyott/ És bátorítsd, ki fél” – szól a Szózat-parafrázis egy másik versszaka. Hiszen megnyomorított, megfélemlített gyerekek micsoda kegyetlenségekre képesek a náluknál gyengébb, sebezhetőbb osztálytársaikkal szemben! Ugye mindenki látott már ilyet? Szóval, ha nap mint nap legjobb tudásunk és lelkiismeretünk szerint bánunk tanítványainkkal, az mindenképpen „ér valamit” – de vajon elég-e ahhoz, hogy nyugodtan nézzünk tükörbe?

Talán az egyik legelgondolkodtatóbb mozzanata az elmúlt hét eseményeinek a diákok reakciója – hiszen a Miskolci Herman Ottó Gimnázium valamint a budapesti Teleki Blanka Gimnázium diákjai egyaránt nyílt levelet illetve követeléseket fogalmaztak meg. Megható és szívmelengető volt olvasni ezeknek a tizenéves fiataloknak a gondolatait, akik nem az ötösért, vagy esetleg az egyestől való félelmükben fogalmaztak ilyen pontosan, bátran és szabatosan. Nincs motiválóbb az „élő példánál”, ez a pedagógus pálya legnagyobb kihívása.

„Az ország nem kérdi, mi végre/ engedik meggyűlni a bajt/ s miért nem a munkás védelmére/ gyámolítják a gyáripart” (József Attila: Hazám) – ezek a sorok jutottak eszembe, mikor egyik „urunk”(?) azt nyilatkozta a pedagógusok „elégedetlenkedésével” kapcsolatban, hogy „a gyárigazgatót sem érdekli, hogy mi a véleménye a munkásnak a gyárban zajló folyamatokról”. Demagógia lenne ízekre szedni ezt a szép párhuzamot, meg néha az ún. „elemzés” agyoncsapja a költői erőt. Inkább csak gondoljuk tovább! Ha a gyári munkás a tanár, akkor a gyerek a kis csavar, akit méretre kell szabni, hogy a gépezetbe illeszkedjék. Zsipp-zsupp, kenderzsupp, ha nem passzol, kidobjuk, akár tizenhat évesen is lehet már belőle közmunkás, esetleg bűnöző vagy koldus. Legalább nem veszi el a rendőrök munkáját, sőt, ad nekik.

Úgy tűnik, mintha az utóbbi hetekben kezdenének összeérni a szálak, mintha kezdenének egymásra találni a mostohán kezelt „gyári munkások”. Nyilván nem véletlen, hogy a rendszerváltás óra igazából egyik kormánynak sem volt fontos (legfeljebb a retorika szintjén) sem az oktatás, sem az egészségügy, sem a szociális szféra. Hisz mindegyikbe sok pénzt és energiát kellett volna fektetni, és a befektetés csak hosszú távon terült volna meg – hosszabb távon, mint egy négy éves parlamenti ciklus. Másrészt pedig ezek az ágazatok a legkiszolgáltatottabb emberekért vannak, akik nem tudnak kiállni magukért. Hiszen gyerekekről, betegekről, idősekről, szegényekről, hátrányos helyzetűekről van szó. „Az erőszak bűvöletében/ mit bánja sok törvényhozó…” (J.A.)

„Maradj, hisz meg kell védeni/ Kinek nincs hova, / Legyen szegény, hajléktalan/ Zsidó, meleg, roma” – szól a már többször idézett Kiss Judit Ágnes-vers. Vajon hogy tudjuk megvédeni azokat, akik nálunk kiszolgáltatottabb helyzetben vannak – úgy, hogy mi is kiszolgáltatott helyzetben vagyunk?

Minden esetre felelősek vagyunk a kialakult helyzetért, ezzel szembe kell néznünk nekünk, tanároknak is. Hiszen hagytuk, együttműködtünk, nem emeltük fel a szavunkat, nem tettünk ellene semmi érdemlegeset. „Fortélyos félelem igazgat minket/ nem csalóka remény”? Hát igen, a remény talán csalóka, kezelőorvosunk és gyógyszerészünk pedig már rég külföldre emigrált – kockázatok és mellékhatások tekintetében csakis egymásra számíthatunk. Rég volt már ilyen nagy szükség az összefogásra, mint most.

Sulyok Blanka

--

Linkek

--

 » Kommentálom
 Kommentálom «
Várjon...

A hozzászólások megengedett tartalmával kapcsolatban lásd kommentelési irányelveinket.