Mi kerüljön a jövő digitális iskolatáskájába?

4. Júzer vagy lúzer?

Amikor egy magyartanár belép az órára, és a diákok kezében lévő okostelefonokat visszatessékeli félig már digitalizált iskolatáskáikba, talán még nem sejti, hogy a legújabb eszközöket, azok alkalmazásait akár szövetségesévé is teheti. Ma már senki nem vitatja, hogy az Y- és az utána következő Z-generáció gyermekei sokkal magabiztosabban és felhasználói ismereteiket tekintve némileg professzionálisabban használják a kor legújabb technikai vívmányait és annak szoftvereit, mint tanáraik. Ezért a pedagógusok elsődleges feladata, hogy mielőtt lúzerré válnának, jobb júzerek legyenek tanítványaiknál.

Első lépésként meg kell érteniük, hogy a számítógépek és az okostelefonok nem az ellenségeik. Ugyanolyan csábító, de segédeszközzé tehető vívmányok ők, mint a századelőn a mozgókép, amelynek bemutatójára Kosztolányi nemzedéke kiszökött a kollégiumból. Majd a tanároknak a filmet sikerült hasznukra fordítani, és gyakran a téli szünet előtti nyüzsgés megfékezésére foganatosított tanárpótlékként is használják. De nem volt ez másként a színházzal sem, amely erkölcsileg vitatható térből egyszerre támogatandó segédeszközzé vált. Ma pedig ugyanez a helyzet az újabb technikai vívmányokkal, amelyek minimális nyitottsággal és kreativitással az egyik legfontosabb hatékony, oktatást segítő alkalmazássá tehetők.

Mit is kell tennie a tanárnak, hogy mindez megtörténjen? Miért van szüksége a mobilokra, a számítógépekre és azok alkalmazásaira? Elsősorban azért, mert a legaktívabb kommunikáció már ezeken keresztül zajlik. Ebből adódóan a baráti beszélgetések nagy része is írásban történik, amely azt eredményezi, hogy bármilyen tanári kontroll nélkül hatalmas mennyiségű szöveg születik rajtuk keresztül. Ez jelentősen meghaladja azt a mennyiséget, mint amely az órákon fogan kínkeserves munka és pedagógiai megtorlások árán. Pedig egy olyan terep, mint például a közösségi oldal, lehetőséget nyújt a tanárnak, hogy számos szempontból az eddigieknél lényegesen hatékonyabban végezze a munkáját. Megtaníthatja a diákját a nyilvános kommunikációra, annak előnyeire és visszásságaira. Hangsúlyt fektethet az üzenetátadás funkcióira, és a Jakobson-modell minden egyes eleme és funkciója hirtelen megelevenedhet. Ellenőrizheti és javíthatja azokat a hibákat, amelynek pirossal papírra karistolt hibapontjai fölött elsiklik a diák a jegy keltette felháborodás után. A többszöri reflexióval, amelynek nem kell feltétlenül nyilvánosnak lennie, javíthatja a legdurvább berögzült tévedéseket is. Ehhez azonban – horribile dictu – a magyartanárnak jelen kell lennie a Facebookon, és el kell fogadnia a diák egyébként is elkerülhetetlen virtuális ismeretségi szándékát. Ezzel együtt pedig csak azt a figyelmet kell kiterjeszteni erre a térre, amely az osztályteremben úgyis kötelező. Az egyénnek szóló értékelést pedig a digitális térben kell alkalmaznia úgy, hogy a fejlődéséhez szükséges visszajelzést mindenki megkapja. A hangsúly így nem az e-learningen lesz, hanem az iLearningen, amely a virtuális térben zajló szövegalkotási folyamat személyre szabott minősítést jelenti.

A közösségi oldalak azonban csak az egyik ilyen lehetőséget kínálják (Windows- és Macintosh-) tálcán. A Facebook-üzenőfal és a korábbi 160 karakterre kalibrált sms-nyi szövegtér a diákok gondolkodását is jelentősen átstrukturálja. Alapvetően a rövid hozzászólásokra, az emotikonokkal kísért megnyilatkozásra biztatja őket, miközben a magyarérettségin három A/4-es nyomtatott lap telefirkálása nélkül szóba sem állnak velük. Egy zárt térben megírt művészi szintű esszé ettől függetlenül is merész kihívás lenne mindenkinek, aki már a középiskolában ráérez arra: nyugodt, stresszmentes feltételek kellenek egy színvonalas értékelő szöveg megírására. A mostani irányított esszé pedig olyannyira idegen a diákok gondolkodásától, hogy nagy részük eleve lúzerségre van ítélve. Ez pedig abból adódik, hogy egy olyan korba születettek, ahol más típusú szöveg a divat. Egy olyan megnyilatkozási forma, amely üldözendő éppen annál fogva, mert kontrollálhatatlannak van bélyegezve. A diákok és a tanárok tehát két malomban őrölnek, amelyből az egyik virtuális, a másik pedig metaforikus. Ennek elkerülése miatt a tanároknak kell bölcsebbnek lenniük, és le kell számolniuk az elzárkózás és az ellenőrizhetetlenség téveszméjével. Főként azért, mert ennyi szöveg ritkán született bármely korban középiskolások keze által, mint amennyi most alakult és formálódik az Y- és Z-generáció mobiljain és billentyűzetén.

Ahhoz pedig, hogy a magyartanár ne legyen lúzer, két dologra van szükség. Fel kell zárkóznia a legújabb technikai eszközök és azok alkalmazásainak használatából, valamint módszertant kell kialakítani mindezekhez, hogy a tanítási folyamatban felhasználhatók legyenek.

A felzárkózás nem azt jelenti, hogy meg kell vásárolnia a legújabb okostelefonokat és letölteni az egyes alkalmazásokat, hanem az informatikus és az oktatástechnikus segítségével képbe kell kerülnie. Ha meg félénk, akkor előfizetni a legújabb Chip magazint, vagy elmenni a mobilszolgáltatóhoz, a legfontosabb újdonságokról érdeklődve. De talán az is elég, ha erőt vesz magán, és megnézi az Index informatika-összeállítását. Ahogy a diákok mondják: a tanárnak bizony „kockulnia” kell.

A második lépést a módszertan kialakítása jelenti. A mobiltelefonok és a YouTube-videók bevonásához jelenleg Fűzfa Balázs irodalomtankönyv-sorozata kínál egyedül fogódzókat. Felismeri ugyanis, hogy a 160 karakter egy olyan kellemes formai kényszer is lehet, amely az információk megrostálását segíti. Emellett visszajelzést adhat például a Száz év magány ilyen terjedelmű összefoglalásánál arról, hogy ki mit tart fontosnak az adott műből. Ezek a megoldások azonban még csak az adott eszközt liberalizálják az adott tanár és diák szemében, és főleg azt sugallják: szabad úgy gondolkodnod egy irodalmi műről, ahogy azt a mobiltelefonod engedi.

Az ilyen bátor, mégis kezdeti próbálkozások után nyugodtan lehet az adott technikai trendekhez kapcsolódó feladatokat is adni. Példaként említhető az un. QR-kódokhoz kötődő őrület, amelynek olvasására a modernebb telefonok már mind képesek egy-egy alkalmazás segítségével. A QR-kód összesen 4196 karaktert tartalmazó szöveg megjelenítésére képes. Ez azt jelenti, hogy egy közepesen hosszú újságcikk vagy egy átlagos hosszúságú házi feladat akár egyetlen kódba is belesűríthető. Ennek azért van különös jelentősége, mert az 1994-ben Japánból induló kódolvasó őrület éppen most (2011-ben és 2012-ben) tombol hazánkban. Ha tehát a mobiltelefonnal plakátot vagy randipólót olvasó fiatalt látunk az utcán, ne ijedjünk meg. Ő ugyanis ilyenkor mobilja segítségével dekódol, majd pedig telefonján szöveget olvas, hiszen kihívásként, játékként értelmeződik számára a szimbólum megfejtése. Gondoljuk csak el, ahogy a diákok megosztják egymással QR-kóddá formált házi feladatukat! Vagy éppen azt, hogy egy, a technika használatában júzerré váló tanár mobilja segítségével ellenőrzi a házi feladatokat. Esetleg úgy, hogy mindezt a Facebook-üzenőfalon teszi. A kódolvasás őrülete így egyik és mindenképpen csak ideiglenes megoldás lehet arra, hogy miként tudjuk segédeszközzé alakítani a mobiltelefont.

A fent vázolt mikromegoldás természetesen nem pótolja a naprakészség és a tanári nyitottság attitűdjét, amelybe beletartozik annak a helyzetnek a felmérése: a tanárnak továbbképzésre van szüksége az újabb technikai eszközök módszertani kihasználásához. Ez történhet autodidakta módon, vagy úgy, ahogy a 2012. május 26-án tartott Digitális Pedagógus konferencia is megpróbálta: elméleti megalapozottsággal, nyitottsággal és az álláspontokat ismertetve. Az elhangzott előadások egyértelművé tették, hogy a tanárnak mindenképpen iTeacherré kell válnia, és megtalálnia az egyensúlyt a fekete-fehér lapok és okostelefonok között.

Boldog Zoltán
magyartanár, az Irodalmi Jelen szerkesztője

Címkék: vélemény   tanár   generációk   diák  

--

• „Mentés másként”, avagy mi kerüljön a jövő digitális iskolatáskájába?
• „Mentés másként”, avagy mi kerüljön a jövő digitális iskolatáskájába? 2.
• „Mentés másként”, avagy mi kerüljön a jövő digitális iskolatáskájába? 3.
• „Mentés másként”, avagy mi kerüljön a jövő digitális iskolatáskájába? 4.
• „Mentés másként”, avagy mi kerüljön a jövő digitális iskolatáskájába? 5.
• „Mentés másként”, avagy mi kerüljön a jövő digitális iskolatáskájába? 6.

--

Hozzászólások